SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP)
SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP)
SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! A Vagyonpolitikai Irányelvek című előterjesztés — én azt hiszem — a gyakorlatban régóta már csak politikai irányelvek című előterjesztésként kezelendő, tekintettel arra, hogy sem a vagyonhoz, sem a vagyonpolitikai elvekhez, sem az észszerű gazdasági működéshez, sem a közgazdasági alapelvekhez semmi köze nincs mindannak, ami ezen címszó alatt Magyarországon folyik. Valójában az 1993-as és az 1994-es Vagyonpolitikai Irányelvek akkora mértékben határozzák meg ennek az országnak a gazdasági kilátásait, mint amilyen mértékben a rosszul folytatott privatizáció elvonja az állami bevételeket, mint amilyen mértékben növekszik, immáron évről évre, százmilliárdos nagyságrendben az állami deficit, pont annak kapcsán is — amit az előttem szóló Varga Zoltán képviselőtársam felvetett —, hogy egész egyszerűen a privatizáció után a privatizált cégek nem fizetnek, eredményük tartósan nulla, a foglalkoztatás nagyságrendjét csökkentik, és egyéb következményei is vannak.
A kérdés mindig ott vetődik fel, hogy szükséges-e egyáltalán a privatizáció. Erre a határozott válaszunk, hogy igen. Cél-e a privatizáció vagy eszköz a gazdaság rendszerének átalakításában? Erre a válaszunk az, hogy csak eszköz; a privatizáció önmagában nem lehet cél.
Én nem akarom felújítani azt a magas szintű eszmecserét, amit a Népszabadságban Pál Lászó képviselőtársam és Bauer Tamás az SZDSZ részéről folytatott, ahol is valójában alapvető kérdésként az kezelendő, hogy mennyiben szükséges kezelni, ellenőrizni az államnak a privatizáció folyamatát, etatista vagy dirigista-e a beavatkozás akkor, hogyha egy bizonyos nagyságrend — pont a reménybeli nagyobb mértéken történő hasznosítás vagy pontosabban privatizáció reményében — a feljavításig legalább állami kézben marad. Csupán azt tudom mondani, hogy sehol a világon, ahol privatizációt folytattak, attól, hogy magántulajdonba adták, attól a cég még nem működött jobban. Ha a közgazdasági feltételrendszert, egyéb szabályozórendszert nem teremtik meg — mint ahogy Magyarországon nem teremtették meg —, akkor a privatizáció nem a gazdaság fellendüléséhez, hanem a gazdasági teljesítmények csökkenéséhez vezetett, ami nálunk ráadásul még számon is kérhető, pontosabban nyomon is követhető.
Felvetődik az a kérdés — és ez az Irányelvekben nem tiszta nekem —, hogy bevételcentrikus-e, vagy a gazdaság erősödését szolgálja. Van egy olyan rossz sejtésem, hogy az Állami Vagyonügynökség dolgozói és a miniszter úr is bizonyítani akar, hogy mekkora nagyságrendű bevételekhez jut ez az ország a privatizációt illetően. Hadd ne mondjam, senki nem számolja ki, hogy ez milyen áron történik, erről is volt már szó Varga Zoltán előadásában, és azt sem, hogy ennek mi lesz a sorsa, valójában azt sem, hogy idén akár a 60%-ot el tudja-e érni. A mi álláspontunk szerint — nekem is az az álláspontom —, hogy a privatizációnak, tekintettel, hogy megismételhetetlen, öt év múlva nem lehet mit eladni, nem bevételcentrikusnak kell lenni, hanem a gazdaság szerkezetátalakítását kellene szolgálni.
De a legfontosabb kérdés, amiért kizárólag politikai ez az irányelv, és az az egész tevékenység, amit önök négy éve folytatnak, az az, hogy helyettesíthető-e az eredeti tőkefelhalmozás, azaz attól, hogy a privatizáció végre van hajtva, létrejön-e egy olyan tőkés réteg, amely ezt az országot a hátára tudja venni, amely ezt a gazdaságot a hátára tudja venni és működtetni tudja. Nem jön létre. Történt az elmúlt 10 vagy 15 évben egyfajta tőkekoncentráció, azok nyúltak legelőször a privatizáció eszközéhez, az összes többi egy egyszerű légballon, hőballon, egészen addig, amíg a gáz alatta működik, emelkedik, és utána egész egyszerűen le fog zuhanni. Miniszter úr ezt nagyon jól tudja. Nemcsak az a gond, hogy lassan már nincs értékes vagyontárgy, hanem az a gond, hogy a privatizált cégek egy része ma már kvázi működésképtelen — légballon, hőballon —, hisz annyi hitellel van terhelve, többel, mint mielőtt eladták.
Én többször interpelláció vagy kérdés formájában megkérdeztem Szabó miniszter urat, hogy nem kívánnak-e olyan intézkedést tenni, hogy az értékesítés után forgóeszközzel is ellássák a cégeket. A választ nem értettem egyértelműen. Ma egy órával ezelőtt még az ÁVÜ-ben tárgyaltam az ÁVÜ két vezetőjével. Ők hallottak már róla, hogy vannak ilyen elképzelések. Én úgy gondolom, hogy az expozéban erről kellett volna szólni, de bízom benne, hogy miniszter úr erre reagálni fog.
Ugyanis a kérdés ott vetődik fel, hogy Magyarországon 10-15% volt talán az a tőke, ami a kínálathoz elegendő volt, a privatizációhoz, az összes többi hitelből történt. Még a saját kötelező részek is hitelből történtek. Azt hiszem, nem szegem meg a bankszakma etikai szabályát, amikor azt mondom, senki sem tudja már, hogy egy működő vállalkozásához melyik városban, melyik megyében vett fel valaki hitelt. Megjelent az Állami Vagyonügynökségnél, vagy megjelent a privatizációval megbízott cégnél, bemutata a számláját, bemutatta a számlakivonatot, hogy van pénze, de az a pénz valójában hitel, és amikor a cég elkezdi működését, akkor forgóeszközként újabb hiteleket vesz fel, és előremenekülnek. És nem véletlen, hogy nagy cégeink folyamatosan előremenekülnek, egészen addig — de ez vonatkozik egyébként nem a privatizációval, hanem más módon létrejött cégekre, a Kontraxra gondolok —, egészen addig, míg ez a ballon ki nem fog durranni. Csak az a kérdés, hogy miniszter úr vállal-e, vagy pontosabban az Állami Vagyonügynökség vállal-e '96-ban vagy '97-ben is felelősséget; én bízom abban, hogy miniszteri felelősséget nem mindazért, ami itt privatizáció címén összejött.
Hogy mennyire politikai szlogenekről van szó, ilyen például azt MRP. Nekem itt a szocialista párti padsorokban elvileg támogatni kellene az MRP-programot. De nem bántok meg senkit sem, ha elmondom, hogy akik támogatták, azok 90%-a nem tudta, hogy az MRP-program lózungokban egy nagyon helyes program, valójában a legműködésképtelenebb rendszer jön létre. Ha nagyságrendben meghaladja az 50%-ot, akkor azért, ha nagyságrendben csak 25%-os, akkor azért, mert a többségi tulajdonos köteles készfizető kezességet vállalni az MRP-vel együtt járó kötelezettségekért. Ez anynyit jelent, hogy fejlesztésre, fejlődésre, osztalékra, továbbműködésre, ha teljesíteni is tudja az MRP hároméves határidő, moratórium után az egyéb feltételeket, már majdnem biztosan kiszámítható, hogy túlnyomó többségében az MRP-vel vállalt kötelezettségeket nem.
(19.20)
Azt mindnyájan tudjuk, hogy az MRP-ben részt vevő dolgozók nem fognak a zsebükbe nyúlni, ha még egyáltalán ott lesz akkor a munkahelyük. Tehát ezért nagyon látszatintézkedésnek tekintem.
Sokakban felmerül — és itt nem minden tekintetben osztom mindazt, ami a sajtóban megjelenik — a külföldiek privatizációjával kapcsolatos probléma. Igenis, az első osztályú külföldi privatizáló partner mindenfajta törekvését támogatni kell, de sajnos szűrés, ellenőrzés és alapos utánjárás nélkül, tömegével jöttek az országba olyan külföldiek, akik nem első osztályúnak minősülnek, akik Nyugaton már nem voltak hitelképesek, akiknek a hitelügyleteit semmilyen nyugatnémet vagy bármilyen európai hitelbiztosító intézet nem volt hajlandó viszontbiztosítani. És igenis keményen hangzik, de ki kell mondanom, hogy rendkívül bűnös mulasztás történt akkor, amikor az első két évben nem éltek a bankok közötti szokásos információszerzéssel, nem éltek azokkal az információkkal, amelyeket egy egyszerű hiteltudósító — ilyen intézmény Magyarországon nincs is — az önök számára biztosítani tudott volna. Ugyancsak nem éltek azzal a lehetőséggel, amelyet a hitelbiztosító intézetek nagyon szívesen megadtak volna.
Mi történt? Az történt, hogy ezek a nem kis számú, többszázas nagyságrendű külföldi üzleti partnerek — nevezzem őket így — drága magyar hitelekhez jutottak, és juttatták azokat a cégeket vagy közvetve azokat a cégeket, amelyekkel üzleti kapcsolatba léptek, vagy amelyeken keresztül privatizáltak, ezzel is tovább rontva a kétes kintlévőségeket, amelyek most már a bankkonszolidáció keretében, remélem, tételesen ki is lesznek számolva. Ezenkívül ugyanezek a cégek eljátszották azt a játékot, hogy az elhelyezett 30, 50 vagy 100 milliónak az lett a sorsa, hogy a saját, nullára amortizált, tehát egyszer már leírt gépeit behozta, legyen az a mezőgazdaságban, a textiliparban vagy a nehézipar bármely ágában. Miniszter úr tudja, hogy ezzel miért vagyok tisztában, konkrétan ismerem azokat a folyamatokat, amikor az elhelyezett pénzek 30, legkésőbb 60 nap alatt visszavándoroltak, és ócska traktorok, 1940-ben készült varrógépek és hadd ne soroljam, minek a formájában, a "technikai újítás csodájaként" ezek Magyarországra bejöttek. Kérdés, hogy amikor az első tíz, húsz vagy száz ilyen eset bekövetkezett, miért nem lehetett akkor ezek ellen fellépni. Ez a réteg nyilván nem hosszú távú, hanem egész egyszerűen rövid távú elképzelés alapján rövid távú meggazdagodásra számított.
Én nem mondom azt, hogyha bárki ülne a privatizációért felelős tisztségben, nem kapná meg sorban ezeknek a kritikáknak a túlnyomó többségét, hisz valójában az ország vagyonáról van szó, hisz valójában az ország szeme előtt, pontosabban — és ez zavarja a társadalom egy részét — a társadalom szeme elől elrejtve folynak ezek a folyamatok. Azonban van néhány olyan kérdés — és én ezt tartom rendkívül súlyosnak —, amelyek a kormányzó párt, hogy mást ne mondjak, a kormányfő szeme láttára vagy tudomásával bírnak. Azt azért elképesztőnek tartom, hogy az ebben a tárgyban benyújtott interpellációk, kérdések, százával megjelent újságcikkek mögött halványan néhány kivizsgálást tudnak csak felmutatni! Elképesztőnek tartom azt, ami nem személyi felelősség, csak egy rosszul folytatott gyakorlat, ami után mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy változtatni kell ezen a gyakorlaton. Példaként említettem a külföldiek leinformálását, jóllehet egyszer azt hiszem, Gálszécsy úr vagy Füzessy Tibor úr nyilatkoztak, hogy titkosszolgálati módszerekkel is meg lehetne ezeket vizsgálni; igen, inkább akármilyen módszerekkel, mint hogy becsapódjon az ország! Elképesztőnek tartom azt, hogy a kárpótlási jegyek — önmagát a kárpótlás tényét most külön nem értékelve — másodlagos, harmadlagos, sőt negyedik vagy ötödik felhasználásának sincs semmilyen jogszabályi tilalma, és tudjuk, hogy a kárpótlási jeggyel vásárolt értékért valójában senki nem kap semmit sem, hiszen azért egyszer már lett föld, azt megkapta a téesz, a téesz beteszi az élelmiszer-feldolgozóiparba… és hadd ne mondjam ezt tovább, hogy valójában papírt rakunk papír mögé, holott arra lenne szükség, hogy a gazdaság mögé vagy alá, a gazdaság működőképességét megteremtendő pénzt helyezzünk el.
Azt hiszem, értelmetlen lenne azt mondani, hogy ezt a Vagyonpolitikai Irányelvet ne fogadja el a tisztelt Ház, hisz 1993. november végét írjuk, és a '92-es Irányelvek, illetve néhány kiegészítő rendelkezés mellett folyik a '93. évi privatizáció, és én nem gondolom, hogyha a Kormány ennyi bírálat és ennyi kritika után nem volt hajlandó a stratégiájában változtatni, akkor most változtatni fog. Én csak abban bízom, hogy önök is végeznek majd egy számadást a ciklus vége felé, és akkor rájönnek arra, hogy nem minden bírálat volt rosszindulatú, nem mindegyik abból indult ki, hogy más jobban tudná csinálni, hanem abból indultak ki a bírálatok, hogy mindazt, amit a gazdaságban dolgozó, a gazdasággal foglalkozó szakemberek ajánlottak, vagy amire figyelmeztettek, azt egyszerű kormányzati gőg — vagy nem tudom, minek nevezzem — miatt nem kellett volna kivédeni, és helyes lett volna ezeket elfogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)
