RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A jelen törvényjavaslat – amelyet nemcsak Szauter Rudolf, hanem egymás között mindannyian második kárpótlásnak nevezünk – alapvetően, sok szempontból vitatható. Mi azonban, ha már így esett, ha már így történt, ha már a kárpótlás – amellyel kapcsolatban bizonyos fenntartásaink továbbra is vannak – egyáltalán a Ház napirendjére került, ha már az időrendi sorrendben a korábban szenvedettek csak később kerülnek törvénnyel rendezésre, akkor szót kell ejteni azokról, akik a legkorábban és a legsúlyosabb mértékben szenvedtek, és akiket ez a törvényjavaslat igyekszik kárpótolni a maga módján. A sokat szenvedett magyarországi zsidóságról szeretnék szólni, pontosabban, a részletes vitához illeszkedve azokról a törvénymódosításokról, amelyeket nem egyedül, hanem dr. Gyurkó János képviselőtársammal együtt nyújtottunk be.
Három kérdéskört érintenek ezek a módosító javaslatok. Az egyikről, amely csak kapcsolódik egy kormányrendelet feloldása kapcsán, a párizsi békeszerződésről dr. Gyurkó János fog beszélni. A másik kettő azonban rendkívül fontos, és úgy érzem, nem hallgathatok egyikkel kapcsolaban sem.
Az egyik kérdés szinte párhuzamos a Szauter Rudolf által említett 2. § (3) bekezdéssel, amelyben arról olvasunk, hogy mindazokra nem vonatkozik a kárpótlás, akiket más jogcímen orvosoltak, illetve – és most jön a lényeges rész – akik egyébként más államtól kárpótlásban részesültek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Bizonyára mindenki tudja, hogy az 1960-as években és a 70-es évek legelején, mindmáig felderítetlen módon az akkori nyugatnémet kormány jóvátételt utalt át a magyarországi zsidóság számára. A felderítetlenség, persze, csak a szétosztásra vonatkozik. Úgy gondolom, hogy ez a törvényjavaslat a zsidóság esetében erre a kitételre vonatkozik. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy ugyanazon tényálladékra természetesen nem kaphat valaki kétszer kárpótlást, de az a bizonyos jóvátétel nem erre a tényálladékra vonatkozott. Nevezetesen: voltak olyanok, akiket a német kormány azért kárpótolt, mert kint, Németországban, azokban a szörnyű időkben orvosi – úgynevezett – "kísérletekben" részesültek: megnyomorodtak egész életükre, ha egyáltalán túlélték azt a szörnyű "kísérletet", amelyet Mengele és hóhértársai követtek el. Nagyon kevesen vannak a túlélők, és még kevesebben azok, akik ma is élnek ezek közül. Természetesen ez a jóvátétel nem vonatkozott arra, hogy ha tőlük Magyarországon elvették a lakásukat, az ingóságukat, vagy a karikagyűrűt letépték az ujjukról.
Ugyancsak nem vonatkozik erre a témára az a jóvátétel sem, amelyet azok kaptak, akik kint – mondjuk a Siemens Műveknél – munkát végeztek, és ezt a munkát valamilyen módon igyekeztek kifizetni a német hatóságok vagy a német vállalatok.
Voltak olyanok is, akik más jogcímen, úgymond "tulajdonelvétel" következtében kaptak jóvátételt. Sikerült időközben, mióta az általános vita lezajlott, beszélnem dr. Stettenroth világhírű nemzetközi jogász professzorral, aki annak idején a német jóvátétel kérdését tárgyalta a német kormánnyal. Tőle tudom azt, hogy az anyagi jóvátétel, a tulajdoni jóvátétel az európai zsidóság számára a német kormánytól nem a tulajdoni tárgyakra, még csak nem is a karikagyűrűre vonatkozott – hiszen nagyon sokan már úgy érkeztek Auschwitzba és a többi szörnyű lágerbe, hogy még ez sem volt meg, ez sem volt a birtokukban –, hanem a jóvátétel a ruhára vonatkozott, amit elvettek tőlük. Hiszen ruhája mindenkinek volt, annak is, akit a krematóriumban égettek el, és annak is, aki csak rabruhára váltott a különböző hitleri lágerekben. Ezért járt a jóvátétel, és nem azért, amit esetleg itt, Magyarországon veszített el az eredeti tulajdonos.
Úgy érzem tehát, hogy itt más tényálladékra vonatkozik a német jóvátétel, és másra vonatkozik a jelen kárpótlási törvény – tehát semmiképpen sem lehet kizárni a törvényből vagy csökkentett módon kárpótolni azokat, akiktől Magyarországon minden ingóságukat és ingatlanjukat elvették. Igazságtalanság volna. És nem lehet semmiképpen sem diszkriminációt alkalmazni azokkal szemben, akik a legrégebben várnak – ha egyáltalán még életben vannak – erre a kárpótlásra, amely számukra elsősorban erkölcsi jelentőségű. Lévén azonban, hogy idős, többnyire 80 éven felüli nyugdíjasokról van szó, ez számukra némi anyagi segítséget is jelenthet. Úgy gondolom tehát, hogy módosító javaslatunknak megfelelően – amely erre a részre vonatkozik, dr. Gyurkó Jánossal együtt nyújtottuk be, és amely ezt jelzi –, ez a kitétel, miszerint "egyébként más államtól kárpótlásban részesült" maradjon ki a törvényből. Ebben az esetben a kérdés megoldódik, s mindazok is, akik más tényálladék következtében szenvedtek kárt, jóvátételt, kárpótlást kaphatnak.
Természetesen el tudok fogadni egy olyan kompromisszumot, amely kimondja azt, hogy a törvény csak más tényálladék alapján tud kárpótlást adni. Erre mód van még, hogy bizottsági csatlakozó módosító indítvánnyal vagy bizottsági önálló indítvánnyal még a részletes vita folyamán is rendezni lehessen ezt a kérdést, és elfogadásra kerüljön a Ház által. Merem remélni, hogy képviselőtársaim – természetesen függetlenül a pártállástól – ezt el tudják fogadni.
Nagyon fontos a másik kérdés, amellyel kapcsolatban módosítást nyújtottunk be. Nevezetesen: ez a törvény beszél az úgynevezett letéti jegyek kárpótlásáról. Tudni kell, kedves képviselőtársaim, hogy 1944-ben az akkori kormányrendelet következtében elvették a zsidók ingóságait, ékszereit, különböző vagyontárgyait – ideértve gyakran a karikagyűrűt is –, sőt, tudjuk, hogy olyan atrocitások is voltak, amikor még az aranyfogakat is kiverték az emberek szájából, és ezeket is egybegyűjtötték.
Ezt nem véletlenül említem, mert előkerült a közelmúltban egy olyan levéltári anyag is, amely 1946-ból arról beszél, hogy a magyar állami tulajdonba került aranyfogakat, amelyeket összegyűjtöttek – nyilván a fasizmus következtében összegyűjtött fogakról van szó –, meg kell tisztítani a fogak maradványaitól. Azt hiszem, ezzel jó érzékeltetem azt a szörnyű helyzetet, amelyre az idősebbek nyilván jól emlékeznek, mit jelentett a vagyontárgyak összegyűjtése, s meddig ment olykor ez a szélsőséges szervezés, a vagyon összegyűjtése.
De a legtöbb esetben letéti jegyeket adtak át a károsultaknak. Nem vették el véglegesen, formálisan, csak letétbe helyezték ezeket a vagyontárgyakat. Ha most kárpótolnánk ezeket a tárgyakat, akkor előbb államosítanunk kellene itt, a mai, demokratikusan választott Parlament által gyakorlatilag államosítanunk kellene utólag az 1944-ben, úgymond, letétbe vett tárgyakat, ami teljességgel elképzelhetetlen, ellentétes a minden érvényes polgári jogi szabállyal, amely ma a magyar törvénykönyvben található, és ellentétes természetesen a nemzetközi jog különböző előírásaival és az emberi jogokkal is. Nagyon kell vigyáznunk arra, kedves képviselőtársaim, hogy e tekintetben ne kövessünk el semmilyen visszavonhatatlan intézkedést, még ha csak formális dologról is van szó, még akkor sem – és ezt most higgyék el, nem mint valami zsidó ügyet említem, hanem magyar képviselőként szeretném óvni önöket, mindannyiunkat, nehogy a fiatal magyar demokráciát valamilyen veszélyhelyzetbe hozzuk ezáltal, esetleg szándéktalanul is –, tehát nagyon kell vigyázni arra, hogy ezeket a letéti jegyeket utólag ne államosítsuk. Természetesen a legtöbb esetben – és itt most már csak nagyon kevés károsultról van szó, hiszen a túlélők oly kevesen vannak közöttünk – hiányoznak ezek a letéti jegyek. Jól tudjuk, hogy a háború következtében, a fasizmus, a vészkorszak következtében, vagy később, az ötvenes években senki nem merte megőrizni, ha egyáltalán meg tudta őrizni ezeket a jegyeket, hiszen az ötvenes években éppúgy összegyűjtötték a vagyontárgyakat, éppúgy elvették az aranyat, tehát ilyen papírt nagyon sokan nem mertek őrizni odahaza. Igen kevesen vannak, akik ezt kezükben tartják, birtokukban van, és bizonyítani tudják. De ezektől a kevesektől sem szabad elvonni a jogot arra, hogy törvényes tulajdonukat visszaköveteljék, kártérítési igénnyel, vagy ha arra nincsen mód, mert hiszen elképzelhető, hogy ezek nem találhatók meg, akkor kártalanítási igénnyel folyamodjanak bírói úton peres úton, a polgári jog rendszabályai szerint.
Módosító javaslatunkban megtartottuk azt a lehetőséget is, hogy mindazok, akiknek nincsen e a dokumentum a kezükben, vagy idős korukra tekintettel nem kívánják végigjárni a polgári jog bírói procedúráját, módjukban legyen kárpótlási jegyet kérni, de természetesen arra kérem önöket, adják meg a lehetőséget arra, hogy egyrészt a jog ne szenvedjen csorbát, másrészt mindazok, akik el tudnak járni, módjukban van, a dokumentum a kezükben van, azok bírói úton is megszerezhessék vagyonukat, vagy elégtételt szerezhessenek, oly hosszú évek és évtizedek után így megbékélést hozva mindannyiunkra. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak, és bízom benne, hogy támogatni fogják módosítványainkat. (Taps.)
