LOTZ KÁROLY, DR. (SZDSZ)
LOTZ KÁROLY, DR. (SZDSZ)
LOTZ KÁROLY, DR. (SZDSZ) Elnök úr! Miniszter úr! Tisztelt Képviselőtársak! Egy magára valamit is adó társadalomban mindent elkövetnek, hogy az életképes koraszülötteket megmentsék, tudomásul véve, hogy mentésükhöz speciális szakembergárda és eszközpark szükséges. Ezzel a feladattal Magyarországon 1989-ig semmilyen állami szerv nem tudott megbírkózni. A nem megfelelő mentőautóval, inkubátorral, lélegeztetőgéppel történő szállítás koraszülöttek ezreinek életét veszélyezteti, vagy tartós egészségkárosodását okozhatja. Ismert, hogy egy károsodott újszülött felnevelése és szociális gondozása 40 éves koráig mintegy 80-90 millió forintba kerül a nemzetgazdaságnak. E hideg számok mögött természetesen az érintett családok emberi, erkölcsi terhei is meghúzódnak.
A magyar koraszülöttségi arány, a korai újszülött-halálozás, különösen az 1500 gramm alattiak halálozási rátája egyaránt messze meghaladja az európai átlagot. Ez a megoldatlan kérdés is szerepet játszik a magyar lakosság csökkenésében. A Gyermekgyógyászati Szakmai Kollégium 1992-es állásfoglalása a koraszülöttmentésről teljes mértékben alátámasztja a fentieket.
Az 1989-ig megoldatlan hazai koraszülöttmentést végül is a Peter Cerny Alapítványi Mentőszolgálat vállalta magára, magas szakmai szinten biztosítva a magyar lakosság legalább egyharmadának ezt a fontos szolgáltatást. Eddig Budapestet és annak körülbelül 120 kilométeres körzetét tudták ellátni. 1992 áprilisáig mintegy háromezer újszülöttet szállítottak, sok száz koraszülött ennek köszönheti életben maradását vagy megmenekülését az agysérülésektől, a vakságtól és egyéb veszélyektől. Terveikben szerepelt vidéki centrumok létrehozása is, de még a jelenlegi terület ellátása is veszélyben van.
Egy olyan vállalkozás, amely állami finanszírozásban nem részesül, fix bevétele nincs, a betegek nem fizetnek térítést, sőt a dolgozók után az adományokból még tetemes társadalombiztosítási járulékot is fizetni kell, ma Magyarországon szükségképpen halálra van ítélve. Az a csoda, hogy három évig egyáltalában bírták. De miért kellett ezt bírniuk és a bürokráciával hadakozniuk gyógyítás helyett? Fentiekre vonatkozóan az alábbi konkrét kérdéseket teszem fel miniszter úrnak.
Miért nem oldotta meg eddig az egészségügyi kormányzat a koraszülöttmentés alapvető feladatát?
Amennyiben egy alapítvány végre felvállalta, hogy 24 órás, azonnal hívható koraszülött-életmentő szolgálatot közmegelégedésre üzemeltet, akkor miért nem lehetett eddig legalább a fenntartási költségeiket finanszírozni?
Ha szakmailag indokolt, hiánypótló és jól működik, akkor hogyan lehet ezt veszni hagyni egy lassan egy éve tartó aktatologatással, veszélyeztetve az ártatlan koraszülöttek életét, és mi lesz az ország többi részének ellátásával?
Ki dönti el, hogy az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság miért és hogyan finanszíroz, ebben az esetben figyelmen kívül hagyva a Népjóléti Minisztérium szakmai szándékait?
Hároméves küzdelem után miniszter úr szerint megoldható-e véglegesen az egész országra kiterjedő koraszülöttmentés kérdése?
S végül, ami nem szerepelhetett az eredeti szövegben, múlt heti Európa Tanács-i utazásom előtt választókörzetemből szereztem tudomást, hogy a mentőszolgálat május 1-jén finanszírozás hiányában kénytelen volt leállítani működését. Kérdés tehát: van-e remény e fontos szolgálat sürgős újraindítására és a jövőbeli zavartalan működtetésre?
Kérem miniszter úr válaszát ebben a látszólag szűkebb szakmai területet érintő, de az egészségügyi rendszerünk egyes alapbetegségeit is magában foglaló kérdéskörben. Kérem miniszter úr szíves válaszát. (Taps a bal oldalon.)
