TÖRÖK FERENC, DR. (SZDSZ)
TÖRÖK FERENC, DR. (SZDSZ)
TÖRÖK FERENC, DR. (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon örültem Salamon László képviselőtársam felszólalásának, amely igen sok hiányosságot tárt fel a törvényjavaslat kapcsán és elég kritikusan nyilatkozott erről a törvényjavaslatról. De – mint az előzmények mutatták – nekem is nagyon szívügyem a lakásgazdálkodási törvény mielőbbi megszületése. Ezért interpelláltam, ezért adtam be a határidő-módosításra önálló határozati javaslatot. A majdnem egyéves késéssel végül benyújtott törvénytervezetnek azonban sikerült minden várakozást alulmúlnia. Már azt sem mondom, hogy vajúdtak a hegyek és egeret szültek, mert ezzel még az egereket is megsérteném.
Az ellenzéki vezérszónokok már kellően ecsetelték, hogy miért elfogadhatatlan az egész törvény szellemisége, amely az elolvasás után engem is felháborított. Mert nézzük is csak, mi történt valójában! A Ptk.-nak a lakásbérletre vonatkozó rendelkezéseit átemelték a törvényjavaslatba, a régi lakásrendelet szabályait hiányosan lemásolták, azzal a különbséggel, hogy tanács helyett önkormányzatot írtak, az értelmező rendelkezések pedig elölről hátulra kerültek.
Én mindig úgy gondolom, és igyekszem képviselői munkám ellátása során úgy dolgozni, hogy kormánypárti képviselő is lehet tisztességes, jószándékú ember, legfeljebb bizonyos kérdésekben más értékrendet, szellemiséget képvisel, mint én. Nos hát, én megpróbáltam magam az első indulatok után egy ilyen kormánypárti képviselő helyébe képzelni, és próbáltam kitalálni, hogy az ő olvasatában mi lehet az a gondolat, aminek alapján jóhiszeműséggel, jószándékkal képes lehet a Kormány által benyújtott törvénytervezetnek örülni, azt dicsérni tudja, és elfogadni érdemesnek tarthatja.
Azonban így sem tudtam az egész törvényen más kormánypárti örömforrást találni, mint azt, hogy elfogadása esetén – változatlan formában – Kormányunknak a költségvetés elkészítésekor egy gonddal kevesebbje lesz, mivel az állam teljes mértékben kivonulhat a lakásgazdálkodás területéről. Így a kiadás rovatban ez már nem szerepel, nem terheli az államháztartás amúgy is sovány büdzséjét.
Ez a következtetés azonban nem lenne számomra elegendő – akármennyire is kormánypárti lennék – ahhoz, hogy ezt a törvényt megszavazzam, mert ez a törvény az állampolgárok olyan súlyos érdekeinek figyelembevétele nélkül készült, mint az emberi körülményekhez méltó lakáshoz jutás puszta lehetősége, ami a pártállamban legalább alapvető állampolgári jognak minősített jog volt, melynek rosszul-jól, de a költségvetés minden évben jelentős összeggel próbált megfelelni.
A miniszterelnök úr a Kormány működésének kétéves értékelésénél azt hangsúlyozta, hogy a piacgazdaságra való áttérés okozta nehézségek miatt a Kormányt kritizálják sokan, míg mások ugyanakkor azt kifogásolják, hogy nem elég gyors a piacgazdálkodásra való áttérés üteme. Pedig ennek esetében még súlyosabb terhek nehezednének a társadalomra. Nos, úgy tűnik, a lakásgazdálkodás területén egy csapásra kívánják megvalósítani a piacgazdaságot, anélkül, hogy ennek szociálpolitikai következményeit ellensúlyozni próbálnák.
A korábbi nagy összegű lakáshitelek helyett egy törvénnyel piaci lakbéreket kívánnak bevezettetni, és ennek szociális következményeit a Kormány meg sem próbálja enyhíteni. Az államtitkár úr expozéjában ezt a kérdést azzal intézte el – idézem –: "ahol az új bérek meghaladják a bérlők anyagi lehetőségeit, az emelést az önkormányzat lakbértámogatással kell – hangsúlyozom – kompenzálni". Azt is mondta, hogy az önkormányzatoknak a lakásokat nagyobbrészt változatlanul a szociális, jövedelmi viszonyokat figyelembe véve kell bérbe adniuk.
Tisztelt Államtitkár Úr, illetve Miniszter Úr! A törvényjavaslat melyik szakasza rendelkezik a kötelező önkormányzati lakbértámogatásról? Vagy a lakbérek szociális alapon történő kötelező megállapításáról? Megmondom: egyik sem. De a Kormány sem vállal kötelezettséget a támogatásra, vagy a lakbérek szabályozására. Ez lenne a piacgazdaság?
Egy ilyen átmeneti időszakban akkora társadalmi feszültségeket fog egy ilyen szemléletű lakásgazdálkodási törvény okozni, amelynek következményei beláthatatlanok. Ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, ami e tárgyban már itt a Házban az előttem szóló ellenzéki vezérszónoki beszédekben többször elhangzott: megengedhetetlen, hogy a nemzeti lakáskoncpeció és a szociális törvény nélkül külön tárgyalja és fogadja el az Országgyűlés ezt a törvényt.
Időközben a tisztelt Kormány benyújtotta a szociális törvényt, de köszönet nincs benne. Én most csak a lakással kapcsolatos – idézőjelbe mondom – "gondoskodást" említeném, bár ahogy átnéztem a törvényjavaslatot, a többi szociális terület helyzete sem különb, szóval a törvényjavaslat szerint a lakások bérlőit szociális helyzetükre tekintettel lakásfenntartási támogatás illeti meg. Úgy gondoltam, és valószínűleg az előttem a szociális törvényt sürgető képviselőtársaim is azt várták, ha már a Kormány letesz a tisztelt Ház asztalára egy szociális törvényjavaslatot, akkor talán részt vállal a szociális gondoskodásból is.
Ehelyett mi történt? A lakbértámogatás finanszírozása az önkormányzatok kötelezettsége, mint ahogy ezt az államtitkár úr mondta. Tessék csak elővenni a választási kampány szórólapjait, a megválasztott kormánypárti képviselők között ki mert ilyet ígérni a választóinak? Vagy a nemzeti megújhodás programja, amit Torgyán képviselő úr régebbi szavai szerint Bibliaként kell forgatni, talán ezt ígérte? Betű szerint idézek belőle: "A Kormány elsődleges célja a szociális piacgazdaság kiépítése. Erős, a magántulajdonon és magánvállalkozáson alapuló szociális piacgazdaság áll stratégiánk középpontjában. Mindazok, akik erőtlenek, hátrányos helyzetben vannak, egy szociális védőháló révén segítséget várhatnak az államtól." Eddig az idézet. De hol van itt a szociális védőháló?
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az állampolgárok számára világossá váljon, nem ez az egyetlen kényszerű módja a piaci viszonyokra való áttérésnek a lakásgazdálkodás területén.
(18.30)
Előbb bunkóval leütjük az állampolgárokat, és ha már földre kerültek, akkor betakarjuk őket? Én úgy gondolom, ez tisztességtelen eljárás, amit a Kormány most az Országgyűléssel szemben szentesíteni akar.
És most jön az igazi, a nemzeti megújhodás programjának kifejezetten a lakáskérdésekre vonatkozó gyöngyszeme. Idézni fogom, ne tesssék unni, rövid, de állítólag most ennek a programnak a megvalósítása folyik gőzerővel.
A lakásellátás, a lakásgazdálkodás válságos helyzetbe került, az 1000 főre jutó épített lakások számában a sor vége felé vagyunk Európában. Egyre lejjebb csúszunk a ranglistán az 1000 lakosra jutó lakások számában is. Ugyanakkor egy négyzetméter lakótérért kétszer-háromszor annyit kell dolgozni, mint a legtöbb nyugat-európai országban.
A lakásprobléma elsődlegesen a fiatalokat sújtja, de megoldani csak a lakáspolitika általános reformjával lehet. A lakáspolitika, lakásellátás válsága mélyen fekvő strukturális okokra vezethető vissza, ezért átfogó, a rendszer alapjait, de a gazdaság és társadalom más területeit is érintő váltásra van szükség. Ehhez stratégiai csomagtervet állítunk össze a hosszú távú célok figyelembevételére. Olyan piaci alapú lakáspolitikát alakítunk ki, amelyben azonban világosan elhatárolt állami szerepvállalás is van.
A lakásszektor, a lakásáru különleges volta társadalmi és politikai érzékenység miatt soha nem lehet minden területen tisztán piac által szabályozott. A lakhatás egy minimális szintjét egy kiépített szociális lakásszektor és szociáis támogatás révén kívánja a Kormány biztosítani. A cél olyan gazdasági fejlettség elérése, hogy a lakásköltségek beépülnek a jövedelembe.
De ezek után kérdezem: hol a lakáspolitika általános reformja, hol a stratégiai csomagterv, hol az állami szerepvállalás, e törvény szerint hogyan kívánja a lakhatás egy minimális szintjét a Kormány biztosítani, miből lesz a kiépített szociális lakásszektor? Azt már viszont tudjuk, hogy a Kormány helyett – ígérete ellenére – az önkormányzatok adják, ha tudják, a szociális támogatást. Volt már nekünk, kérem, olyan kormányunk, amelynek ígérete nem volt úri becsületszó: most miben bízzanak azok az állampolgárok, akiktől a lakásban élés lehetőségét is megtagadják, piaci lakbérek, magánerős építkezés lehetőségének minimális számra csökkenése miatt?
Amikor mi a nemzeti megújhodás programjáról azt mondtuk, hogy kívánságlista, vérig volt sértve a Kormány. 1990. május 22-én – ez a program dátuma – még kívánta a Kormány az előbb elmondottat biztosítani, ma már nem kívánja, ha mégis kívánja, hát miért nem teszi.
Egyébként a Kormány szociális érzékenységéhez még csak egy aprócska adalék.
A törvényjavaslat 37. §-ának (2) bekezdése szerint a nyugdíjas lakását, ha elővásárlási jogával, vételi jogával nem él, bérleti joga fennállásáig más személy részére nem lehet elidegeníteni. Ez alól kivétel az a nyugdíjas, aki korkedvezménnyel ment nyugállományba. Úgy gondolom, aki a mai gazdasági helyzetben a fokozódó munkanélküliségre tekintettel korkedvezménnyel kényszerült nyugdíjba menni, az is nyugdíjas. Vagy úgy gondolja a Kormány, hogy az, aki ilyen kényszerpályára került, az más nyugdíjas? Az ne is egyék, és ne is lakjon.
Tisztelt Kormánypárti Képviselők! Két év múlva újra választás lesz, és számon fogják kérni az ígéreteket. Az én javaslatom nagyon egyszerű: vonja vissza ezt a törvényt a Kormány, és a szociális védőhálót, a kiépített szociális lakásszektort biztosító törvényekkel együtt nyújtsák be újra, ahogy ígérték, mert önök mondták – még egyszer –: a lakásszektor, a lakásáru különleges volta társadalmi és politikai érzékenysége miatt soha nem lehet minden területen tisztán piac által szabályozott.
Ennek a törvénynek az áterőszakolása több millió állampolgárt, mi több, választópolgárt fog sújtani.
Miután a javaslatom ellenére a törvényjavaslat visszavonására igazán nem számítok, néhány további gondolatomat szeretném elmondani, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Sokan úgy tartják, hogy az önkormányzatok az állami lakások önkormányzati tulajdonba adásával hatalmas vagyonhoz jutottak: nemcsak olyan vagyonhoz, amelynek fenntartása kiadásokat jelent, hanem olyanhoz, amely tisztes haszonnal forgatható, tehermentes vagyont jelent. Ezt említette expozéjában az államtitkár úr is.
Miért igényelnek hát az önkormányzatok a lakáskérdés megoldásához költségvetési támogatást?
Először is: az a vagyon, amit az önkormányzatok örököltek, egy hatalmas csődtömeg. Egy-egy lakóépületet, lakást körülbelül húszévenként kellene teljesen felújítani. Az átadott lakások legtöbbje immár 48 éve nem került tatarozásra, felújításra. Ez olyan költséget jelent, amelyet senki nem tud, és nem akar felvállalni.
Mi akkor hát a megoldás?
A törvényjavaslat ebben a kérdésben nagyon elegáns megoldást tartalmaz: a lakásfelújítás költsége a bérlőt terheli, kivéve, ha más a felek megállapodása. Tessék már mondani: melyik az a bérbeadó, aki a mai árak és a mai bérleti díjak mellett vállalni kívánja a felújítás tetemes költségeit? Ugyanis, ha nem állapodik meg, és nincs megállapodás, akkor a törvény erejénél fogva ez a költség a bérlőt terheli. A bérlő pedig a jelenlegi lakáshelyzetben, és ilyen törvényi szabályozás mellett teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül: vállalni kell a felújítás költségeit, ha lakni akar.
Megjegyzem: a jóléti államokban a lakbérek hivatottak fedezni a felújítási költségeket. Úgy gondolom azonban, hogy a jelenlegi lakbérek, de majd a megemelt lakbérek sem tudják majd ezeket a költségeket fizetni. De természetesen ez is csak az akadémiai kérdés, mert a bérlők jelenlegi jövedelmi és vagyoni viszonyai magát a lakbéremelést amúgy sem teszik lehetővé támogatási rendszer nélkül, ami viszont nincs. A törvényből ennek még a körvonalai sem rajzolódnak ki.
Már itt is a következő idevágó gondolatsor. A lakók félnek természetesen a lakbéremeléstől, ezért inkább megvásárolják a lakásaikat. A vásárlásra ösztönző, hogy a tulajdonjoghoz kedvezményes áron jutnak hozzá a bentlakók. Elmarad a lakbéremelés, de belép helyette az elmaradt felújítás, karbantartás még inkább megfizethetetlen költsége. Gondoljanak Budapest belvárosának lerobbant épületeire: ki fogja ezeket helyreállítani, vagy ebben az állapotukban várjuk meg a közelgő expót? Jöhetnek majd a kényszertatarozás előírásai, a hitel, az eladósodás, a jelzálog, az árverés és így tovább.
A törvényjavaslat egyébként a vételi jog bevezetésével lehetőséget teremt, hogy a lakók egyoldalú jognyilatkozattal – az önkormányzat akarata ellenére is – megvásárolhatják a lakásaikat. Így elvileg az önkormányzat teljes lakásállományát a lakók kivásárolhatják. Igaz viszont, ahogy Sóvágó képviselőtársam is említette, az esetleg megmaradó néhány lakással is lehet bölcsen gazdálkodni. Én hozzáteszem: a semmivel meg nem is kell gazdálkodni.
Az igazsághoz tartozik, hogy az önkormányzatok jogosultak eladási tilalmi listákat felállítani, és a tilalmi listán keresztül akár az egész lakásállományukat megtartani, belőlük egyet sem eladni. Ez esetben természetesen nem érvényesülhet a vételi jog. Igazán virtuóz jogi megoldás: az állampolgár azt hiszi, hogy törvény adta jogai vannak, pedig nincsenek, továbbra is ki van szolgáltatva.
Tisztelt Ház! A törvényalkotó a törvényjavaslatban általános polgárjogi alapelv alapján a szerződő felek – bérbeadó, bérlő – mellérendeltségi jogviszonyát deklarálja. A lakáselosztás és a helyiséggazdálkodás állami irányításon alapuló, alá- és fölérendeltségi viszonyt tükröző igazgatási jellegű szabályrendszerét elveti, idejétmúltnak tekinti. Az állam szociális jellegű elosztó funkciója megszűnik, s az erre épülő jogszabály és struktúra is korszerűtlenné válik.
Mindez azonban csak demagógia. A törvényjavaslat ugyanis a leglényegesebb kérdésekben az önkormányzatokat rendeletalkotásra jogosítja fel. Így az önkormányzat rendelete mint jogszabály jelenik meg. Ennélfogva tisztázatlan a törvényjavaslatban, hogy az önkormányzati rendelet hatósági jogköröket teremthet-e.
A bérlő kiszolgáltatott helyzete folyán önöknek is érezniök kell, hogy bérlők és bérbeadók között mellérendeltségi viszonyról szó sem lehet. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni azt a tényezőt, hogy a mellérendeltségi viszony polgári jogi pozíciója független a szerződő felek gazdasági, vagyoni oppozíciójától. Itt pedig jogi diszpozícióként jelentkezik az önkormányzati bérbeadók egyoldalú jogszabály-alkotási joga, a másik oldalon meghatározó a bérlők gazdasági pozíciója, amely összefügg a jövedelmi viszonyaikon felül a lakáshiánnyal is.
Egyébként a törvényjavaslatban további számtalan tisztázatlan kérdés van. Rendezetlenek a bérlő-védelmi szabályok; nincs szabály, hogy a bérlő milyen szobaszámú lakásra tarthat igényt; ha többet használ, mit lehet vele tenni; végrehajtás után hova költözik a kötelezett. A kényszerbérleteket az állam hozta létre, ezért a súlyos helyzet megoldása ugyancsak központi intézkedést igényelne.
Megítélésem szerint központi intézkedést igényel a lakbérek felső mértékének megállapítása és a lakbértámogatások új rendszerének kialakítása.
A lakbértámogatásban az állami, önkormányzati és a magánbérlakásokban lakó bérlőket is részesíteni kell. A bérlő rászorultság esetén nem szenvedhet hátrányt amiatt, hogy a bérelt lakás tulajdonosa az önkormányzat vagy magánszemély.
A lakbértámogatás rendszerének alapelvei egyfajta szociális védőhálót jelenthetnek az arra rászorulóknak.
(18.40)
És ez már túlmutat egy-egy önkormányzat hatáskörén. Szabályozandók a lakáscsere alapfeltételei, hiszen a különböző önkormányzatok rendeletei megbéníthatják a lakáscserék bonyolítását, nem is beszélve a főváros és a fővárosi kerületek viszonyainak szabályozatlanságáról és így tovább.
Ha összegezni akarnám, úgy tűnik számomra, hasonlóan a legtöbb kormány-előterjesztéshez, a beterjesztett törvényjavaslatban több a joghézag, mint a szabály.
A módosítási javaslataim leírás alatt vannak, ezek még ma be lesznek adva, elnök úr. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)
