SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF)
SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF)
SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Éppen 40 éve annak, hogy a bérházakra kifüggesztették a közismert szlogent: "Ezt a házat a bérlők szocialista megőrzésre átvették." 40 éve, hogy a nagy bérházakkal együtt a személyi igényeket kielégítő kisebb-nagyobb lakóházakat, családi otthonokat is államosították. Ha valamilyen területen látványosan lehet érzékelni az államszocialista rendszer káros, a jól működő struktúrákat tönkretevő, romboló hatását, akkor gazdasági, szociális viszonyaink körében talán a lakásviszonyok alakulása erre a legszembetűnőbb példa.
Elég csak összevetni a négy évtizeddel ezelőtti lakásállomány állapotát a maival, elég csak összevetni az akkor kielégítetlen lakásigénymértéket a négy évtized alatt hullámzó és a ma fennálló lakásigényekkel, elég csak számba venni és elemezni a lakásgazdálkodás ellehetetlenülésének folyamatát. Csupán két körülményt engedtessék megemlíteni ebben a témakörben, ami önmagáért beszél.
Annak ellenére, hogy az elmúlt rendszer a bérszínvonal alacsony szintű mesterséges kialakítását, elsősorban a bérezést kiegészítő természetbeni szociális elosztásrendszerével indokolta, és ennek megfelelően a lakásállomány fenntartásának költségeit nem építette be a bérekbe, az így nyert megtakarítást a tulajdonába vett lakásállomány finanszírozásába nem forgatta vissza. Így az elmúlt 40 év alatt 1987-es mérleg szerint mintegy 200 milliárd forintot, mai értékben számítva körülbelül 350 millárd forintot is elérő karbantartási és felújítási munkálatok elvégzése maradt el, mely ma már halaszthatatlan tennivalóként és rendkívül súlyos teherként nehezedik a társadalomra.
A '60-as és '70-es években kibontakozott egy intenzív lakásépítési program, melynek eredményeként panellakótelepek nőttek ki a földből. Ez azonban csak időlegesen enyhítette a lakásgondokat, mivel ez az építkezési forma műszakilag a korábbi hagyományos építkezésekhez képest lényegesen rövidebb élettartamra szánt lakásállományt teremtett csupán, nem beszélve arról, hogy a lakások már építésükkor sem feleltek meg maradéktalanul egy emberközpontú lakáskultúra követelményeinek, vagyis erkölcsi amortizációjuk a műszakihoz képest még inkább előrehaladott.
Aligha kell tovább bizonygatni azt, hogy azon szinte emberfeletti nehézségű feladatok körében, ami gazdasági problémáink megoldása során a kormánykoalícióra vár, a lakáskérdés problematikája a legnehezebbek közé tartozik. Azt is világosan látni kell, hogy ezt az irdatlanul súlyos gondcsomagot sem egyetlen törvénnyel, sem máról holnapra megoldani és rendezni nem lehet.
A Kormány törvényjavaslata sem tekinthető másnak, mint – a problémakör egy szegmentje kézbevételének. Nevezetesen: az önkormányzati lakástulajdon létrejöttéből és a piacosodás igényéből következő legszükségesebb törvényi szabályozások megalkotására vonatkozó javaslatnak, a lakásokkal és a helyiségekkel kapcsolatos jogviszonyok területén.
A törvényjavaslat sok mindenre kíván választ adni. Így rendezni javasolja a bérbeadói és a bérlői pozíciót, az ezzel kapcsolatos kölcsönös jogokat és kötelezettségeket, ezek körében a lakásbérek és a helyiségbérek, valamint a lakások és helyiségek elidegenítésének kérdéseit. Választ kíván arra adni, hogy a szabályozás milyen körben és milyen mértékben legyen az önkormányzatokra bízva, és a rendezésnek milyen elemei képezzék tartalmilag központi törvényi szabályozás tárgyát.
Nem ad és természeténél fogva nem is adhat választ a törvény a lakásrendszer teljes körű finanszírozásának és bővítésének, a lakásra várók lakáshoz juttatása gazdasági feltételeinek megteremtése érdekében.
Az előbbiekből következően világosan látnunk kell, hogy míg e törvényre szükség van, a lakásgazdálkodás kérdései e törvény megalkotása mellett több nagy súlyú, hatékony lépést igényelnek. Elkerülhetetlen a meglevő lakásállomány fenntartására és karbantartására szolgáló finanszírozási rendszer és ennek keretében az e feladatok ellátására alkalmas működő hitelkonstrukciók kialakítása, mert legyen a tulajdonos akár önkormányzat, akár az önkormányzattól lakástulajdont szerző, de akár egyéb magánszemély is, a fenntartás és karbantartás szükséges anyagi eszközeivel elégséges mértékben általában önmagukban egyikük sem rendelkezik.
Ugyanúgy, bármennyire is hatalmas vagyonhoz jutottak az önkormányzatok, mobilizálhatóságuk viszonylagossága folytán aligha fognak tudni saját erőből támogatás és segítség nélkül számottevő lakásépítési programokat megvalósítani.
Ennek szükségességét látva hangsúlyozta a Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselőcsoportja a magyar gazdasággal kapcsolatos aktuális feladatok körében balatonkenesei tanácskozása során is azt, hogy mellőzhetetlen feladat a lakásállomány számottevő bővítése projekteinek és feltételeinek megteremtése. Nemcsak azért, mert a lakásra várók, fiatalok gondjait csak ezáltal lehet megoldani, hanem azért is, mert a lakásépítési beruházások egyike lehet azoknak a beruházásoknak, mely az egész gazdaságban húzóerőt fejthet ki, és szerepet játszhat a munkanélküliség csökkentésében is. Természetesen mindennek részének kell lennie egy nemzeti lakáskoncepciónak, melyet a törvényjavaslat még csak bizonyos elemeiben tükröz.
A törvénnyel és ezzel összefüggésben a lakáskoncepcióval kapcsolatosan a most felmerülő legfontosabb és egyben legalapvetőbb kérdés az, hogy azonnal tiszta szabadpiaci viszonyok közé kell-e és lehet-e a lakásgazdálkodást helyezni, vagy pedig szükség van a megörökölt mostani helyzet és a tiszta szabadpiaci viszonyok között átmenetre. Erre a kérdésre a Magyar Demokrata Fórum az 1989. októberi II. országos gyűlésén kidolgozott választási programjában egyértelmű választ adott.
(18.10)
A lakásgazdálkodást perspektívikusan szabadpiaci viszonyok közé kell helyezni, de rövidebb távon egy átmeneti, az állam beavatkozását és részvételét is magában foglaló időszak elkerülhetetlen.
Úgy gondolom, nem szorul hosszasabb magyarázatra az, hogy programunknak ez az eleme vitathatatlanul helyes és semmiképpen sem téveszthető ma sem szem elől.
A lakásgazdálkodás ugyanis egyik pillanatról a másikra szabadpiaci viszonyok közé már csak azért sem helyezhető, mert a lakásvagyon körében nincsenek meg a szabadpiac működésének feltételei. Tudniillik csak lakáskereslet van, a vagyoni javak kereslete körében talán a legnagyobb, legalábbis társadalmilag a legfontosabbnak ítélt, kínálat azonban nincs.
Ha pedig voluntarista módon a szabadpiaci viszonyokat erőltetnénk ott, ahol ennek feltételei nincsenek meg, az voltaképpen azzal járna, hogy ez a szimulált piac nem működne, vagy ahol mégis fungálna, ott a bérlők jelentős részére a terhek elviselhetetlen megnövekedését, jelentős rétegek pauperizálódásának a számunkra elfogadhatatlan folyamatát eredményezné.
A szabadpiaci viszonyok átmenet nélküli megvalósításának lehetősége tehát alapvetően hiányzik, részben a piaci viszonyok feltételeinek hiánya, de leginkább a bérlők széles tömegeinek anyagi, szociális viszonyai és helyzete miatt, melyre a legmesszebbmenőkig tekintettel kell lennünk a rendezés során.
Az átmenet nélküli szabadpiacnak azonban igazságossági szempontok is ellentmondanak. A szabadpiaci viszonyok között ugyanis a bérleti jog értéke nagyságrendekkel devalválódik, és bár jóllehet, ez távlati célkitűzéseink folytán elkerülhetetlen, a bérlőtársadalom jelentős része olyan – úgymond – szerzett jogokkal rendelkezik, éppen annak következtében, mert a bérleti jog évtizedeken keresztül kvázi tulajdoni erejű és értékű jogként létezett, melynek figyelembe nem vétele súlyos igazságtalanságokra vezetne. Gondoljunk az ingatlantulajdon ellenében cserével szerzett lakásbérleti jogokra, gondoljunk a kisajátítások következtében a kártalanítás részeként juttatott bérleti jogokra vagy gondoljunk az eltartási szerződéssel szerzett bérlakások bérlőire.
A piac irányába haladó átmenet fokozatai véleményem szerint megengedik számunkra a lakásjogviszonyok differenciált szabályozását. Megengedik a különbségtételt önkormányzati és nem önkormányzati tulajdon, régi és új bérlet között.
A törvénnyel kapcsolatos másik alapvető kérdés, hogy az érdemi szabályozás milyen mértékben engedhető át az önkormányzatoknak, és milyen mértékben indokolt az érdemi, tartalmi szabályok központi törvényhozási megállapítása.
A két kérdés, vagyis az átmenet nélküli vagy az átmeneti időszakkal megvalósítandó szabadpiac, illetve a most feltett kérdés szorosan összefügg.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy tiszta szabadpiaci viszonyok között, azon túl, hogy a bérleti jogra a polgári jog néhány klasszikus szabályt országos érvénnyel megállapít, a lakás- és helyiségjogra vonatkozó minden további szabályozás felesleges lenne, sőt a szabadpiaci viszonyokkal egyben összeegyeztethetetlen is.
Ilyen megoldás mellett az önkormányzatok a tulajdonukat képező lakásaikkal minden törvényi megkötés nélkül úgy rendelkezhetnének, ahogyan akarnak és semmiféle központi szabályozásnak nem lenne helye.
Ha azonban szükségesnek fogadjuk el egy átmeneti időszak létezését, és védeni kívánjuk az átmeneti időszak beiktatásával támogatott társadalmi érdekeket, ha azt akarjuk, hogy az országban sehol se lehessen figyelmen kívül hagyni a bérlőnek otthont adó lakástulajdon szükségképpeni szociális funkcióját, akkor a mi felelősségünk az, hogy programunk megvalósulásának törvényes garanciáit megteremtsük.
Helyzetünkből és abból adódóan, hogy valóban szükség van az átmenetre, egyértelműen következik, hogy az állam nem mondhat le a központi szabályozás felelősségéről a leglényegesebb kérdésekben, melyek így érdemi törvényi szabályozást igényelnek.
Mindezek után nézzük meg – tisztelt képviselőtársaim –, miként felel meg az elveknek az előttünk levő törvényjavaslat.
A Kormány javaslata tükrözi a Magyar Demokrata Fórumnak azt az alapállását, hogy átmeneti helyzetről és átmeneti szabályozásról van szó.
A második kérdést illetően a törvényjavaslat nagykorúakként kezeli az önkormányzatokat, kezükbe helyezi le a szabályozás felelősségének legnagyobb részét, de bizonyos sarkponti kérdéseket központi szabályozásra tart fenn.
Mindezek mellett úgy gondolom, hogy a törvényjavaslat néhány ponton közelebb engedi a szabadpiaci mechanizmust a lakásokhoz, mint az indokolt lenne, és ebből eredően kevesebb központi szabályozási elemet tartalmaz a szükségesnél.
A bérbeadó–bérlői jogviszony tartalmára vonatkozó szabályok általánosságban kielégítőnek tekinthetők. Néhány részletkérdést leszámítva, megfelelően kezeli a javaslat a bérleti jog folytatását, az eltartási szerződések problémakörét, a lakáscsere kérdését, egészében a szerzett jogok védelmét.
A lakosságot leginkább foglalkoztató lakbérek kérdésében azonban véleményem szerint mellőzhetetlen, hogy az átmeneti korszakra nézve, a törvény valamiféle elfogadható gátat szabjon a szociális viszonyokat figyelmen kívül hagyó, esetleges lakbéremelési törekvéseknek.
A lakbéremelési törekvések szabad érvényesülése ugyanis kettős szempontból is megengedhetetlen. Egyrészt meggyőződésem, hogy további jelentős terheket rakni a bérlőtársadalom túlnyomó többségének vállára semmiképpen sem lehet. Ezért teljes mértékben egyetértek a béremelési tendenciákkal szemben megnyilvánuló ellenvéleményekkel, így az érdekképviseleti szerveknek, köztük a Lakásbérlők Egyesületének a lakbérek szabályozásával kapcsolatos észrevételeivel.
Másrészt azért is káros lenne a lakbéremelések elszabadulása, mert az egyértelműen inflációs hatással járna.
El kell mondanom – tisztelt képviselőtársaim –, hogy a lakásjogszabállyal kapcsolatosan megtartott különböző fórumokon is olyan tapasztalatokat szereztem, hogy az embereket megnyugtatná, ha törvény állna útjában a jogilag korlát nélküli lakbéremelés lehetőségének. Ugyanakkor a törvényes korlátok közé terelt lakbérnövekedéseket is ellentételezni kell megfelelő szociális támogatási rendszer működtetésével ott, ahol e korlátok közé terelt lakbérnövekedések teljesíthetetlen terhet jelentenének, és erre a törvényi garanciákat biztosítani kell.
A lakások elidegenítésével kapcsolatos szabályok alapvetően helyes irányúak. A javaslat figyelemmel van arra, hogy egészében olyan legyen az elidegenítésre vonatkozó szabályozás, hogy az egyfelől az önkormányzatoknak megfelelő bevételeket biztosítson, de ugyanakkor lehetővé tegye a lakások vételére és fenntartására anyagi bázissal rendelkező bérlők számára a lakások megvételét.
A vételi jog biztosításával a törvény a lakásban lakók legszélesebb rétegeinek teszi lehetővé a lakástulajdonossá válás lehetőségét.
Arra is kellő figyelmet kell fordítani, hogy a bérlő ugyanakkor ne kerüljön a mindenáron való vétel kényszerhelyzetének érzetébe. A bérek felső határának megállapítása ezt a célt is szolgálja, és a harmadik személynek történő elidegenítés esetére a törvényjavaslatban előirányzott bérlővédelmi szabályok ennek szolgálatában állanak.
(18.20)
Ugyanakkor ezt a védelmet véleményem szerint tovább kell bővíteni. Természetesen szükséges, hogy az önkormányzatok a lakások egy részét szociális indítékú lakásjuttatás céljára tulajdonukban megtartsák. Erre a törvényjavaslat az önkormányzatoknak megfelelő biztosítékot nyújt.
A bérlő általi vétel tényleges lehetőségének biztosítása tekintetében fontos garanciája a törvénynek, hogy rendelkezik a részletfizetési kedvezmény kötelező biztosításáról, és hogy lehetővé teszi kedvezményekkel ösztönözni a bentlakó bérlőket a vételár egy összegbeni, vagy az előírtnál rövidebb idő alatti megfizetésére.
Ugyanakkor konkrétabb szabályozást igényelnek az eladásra kerülő lakások köre korlátozásának feltételei, valamint beépítendőnek tartom a törvénybe a részletfizetés esetére fizetendő induló összeg legnagyobb mértékének meghatározását. A bentlakó bérlő szerzett jogainak és érdekeinek megfelelő védelme érdekében úgy gondolom, szükséges a vételár felső határának a forgalmi érték meghatározott százalékában való megállapítása.
A törvényjavaslat hiányosságának ítélem, hogy a korábbi tervezetekben szereplő lakásalap az előttünk fekvő javaslatból elmaradt. Meggyőződésem, hogy ösztönöznünk kell az önkormányzatokat lakásfenntartási, felújítási és építési alap létesítésére, melynek tényezőit a lakások és helyiségek bérei, illetve az elidegenítésükből származó ellenértékek képeznék.
A törvényjavaslat több, még rendezésre szoruló kérdést is nyitva hagy. Úgy gondolom, hogy e törvény kereteiben megoldást kell találnunk a kényszerbérbeadók évtizedes problémáira, a tulajdonosok és a behelyezett bérlők, illetve jogutódaik méltányos érdekeinek kölcsönös szem előtt tartása mellett. Hasonló módon, a kölcsönös méltányosság alapján rendezést igényelnek a házfelügyelői lakások problémái is, különösen az eladásra kerülő vagy eladott lakóházaknál.
Tisztelt Országgyűlés! Mint hallhatták, a törvényjavaslat kritikus szemléletében nincs hiány, magam is ebbe a körbe tartozom. Meggyőződésem, hogy a rendkívül súlyos problémacsomagot összetett koncepció megvalósítása keretében kezelni lehet, és az előttünk fekvő törvénnyel érintett kérdések – a különböző érdekek méltányos összeegyeztetése mellett – elfogadhatóan rendezhetők. E kérdésekben is – miként más esetekben – figyelemmel kívánunk lenni a társadalomban testet öltő véleményekre, az érdekképviseletek hordozta érdekekre.
Úgy gondolom, e kérdésekben különösen fontos a széles körű konszenzus megteremtése. A figyelmet erre is irányítva, kérem képviselőtársaimat, hogy a törvényjavaslat javítására szolgáló megfelelő módosító javaslatok elfogadása mellett alkossuk meg ezt a nagy jelentőségű és halaszthatatlan törvényt. (Taps.)
