SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Abban biztosak lehetünk, hogy az abortusz kérdéséről nem fogunk mindannyiunk számára megnyugtató megoldást találni, a nagyon mélyről, nagyon messziről fakadó morált ugyanis nem lehet rendőrhatósági intézkedések nyelvére átírni.
Megmondom, én komolyan vettem a törvénytervezet címét, hogy tudniillik a magzatvédelemről kíván rendelkezni – és a továbbiakban is a magzat védelmének szemszögéből igyekszem mindig kiindulni. Nagyon meglepett, hogy a tervezet – amint arra Maczó Ágnes is felfigyelt – kétharmad részében az abortuszról, tehát a magzat kiirtásáról szól. Szeretném az elején néhány kiindulási pontomat azonnal leszögezni.
Nem igaz az a vád, hogy a vallásetikai törvényeket kívánnánk az állami jogrendre ráerőszakolni. Egy valláserkölcsök szerint élő család – legyen az keresztény, izraelita vagy buddhista hitű – a gyermek fogantatását örömteli áldásként éli meg. Úgy vélem, hogy személyes jogaikat, hitük szerinti életvitelüket a törvény semmiben nem korlátozza. De el kell fogadnom az abortusz elleni általános etikai tiltakozásukat, mert az az élet védelmében történik.
Tévednénk továbbá akkor, ha a törvényt úgy kezelnénk, mint demográfiai helyzetünk legfőbb megoldási eszközét. De ugyanilyen hamis beállítás lenne tagadni, hogy ilyen irányú kihatása a törvénynek ne lenne. Minthogy erre a válsághelyzetre minden olyan esetben, ahol az összefüggések erre lehetőséget adnak, felhívni a figyelmet kötelességünk, itt is emlékeztetnem kell rá, ami nyugdíjrendszerünket érintő törvényeinknél is kényszerítő tényező, hogy tudniillik a nyugdíjasok száma jelenleg a lakosság 24-25%-a. Ha ez a trend továbbra is folytatódik, az ezredfordulóra ez a szám eléri a 30%-ot, ami már olyan válsághelyzetbe juttatja a nemzetet, ami szinte megoldhatatlan.
Ugyanilyen tévedés lenne azonban, ha a törvény adta lehetőséget a szociális problémák ilyen megoldási eszközeként kívánnánk kezelni. Az ilyen irányú elvárásokkal a társadalmunkat sikerült – sajnos – mélyen átitatni.
Számomra mint biológus számára is, nem kétséges, hogy a tudomány mai állása szerint egy emberi egyed élete két haploid ivarsejtnek, egy diploid zigótává való összeolvadásával kezdődik. Ettől a pillanattól kezdve az emberi lény individuum, rendelkezik azzal a szülőktől fele-fele arányban kapott, de most már csakis őrá jellemző genetikai programmal, mely egyszeri és megismételhetetlen a végtelen időben – ismétlem: egyszeri és megismételhetetlen. Innen kezdve az a kis sejtcsomó nem emberré fejlődik, hanem emberként – ahogy azt Blechschmidt emberiológus tömören megfogalmazta.
A kérdés sarkpontja tehát ez: az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik. Ha ezt az életet kioltom, egy emberi életet oltok ki. Innen kezdve már csak úgy vetődhet fel a kérdés: felhatalmazhat-e valami arra, hogy földi létünk lehető legmagasabb rendű értékét, az emberi életet elpusztítsuk.
És most néhány, eddig elhangzott felszólalásokban is megjelenő érvelésről.
Amerikában szemtanúja voltam egy feminista tüntetésnek, amint a szónokló nő a hallgatóság körében nagy sikert aratva a hasára csapott és felkiáltott: a hasammal márpedig én rendelkezem! Gyakran halljuk ezt az érvelést idehaza is.
Tételezzük fel, hogy így van. Valóban határtalan ez az önmagunkkal való rendelkezés? Odaadhatom egyik vesémet, hogy a testvérem életét ezzel megmentsem. De bizonyára akadna nagyon sok olyan édesapa vagy édesanya, aki élő testéből ajánlaná fel szívét, hogy ezzel a gyermeke életét megmentse. Akadna-e orvos, aki ezt a szívátültetést elvégezné, olyan bíróság, amelyik ezt ne nyilvánítaná gyilkosságnak? A saját életünk, szervezetünk felett sem rendelkezhetünk korlátlanul. Azt pedig ma már nehéz lenne bizonyítani, hogy a magzat a női szervezet integráns része.
(11.20)
Az élő természet törzsfejlődését végigkövetve azt látjuk, hogy legfőbb törekvése az, hogy az utódok fennmaradását biztosítsa. A petesejt úgy a növény-, mint az állatvilágban egyre védettebb helyre kerül, elérve az eddigi legtökéletesebb megoldást. Az anya testébe rejtette a petesejtet, az anya testére bízva a védelmet az új egyed fejlődésének legkiszolgáltatottabb állapotában. Íme a természet nagy tévedése. Nem gondolhatott arra, hogy éppen a szülő fog majdan szembefordulni a rábízott magzatával. Tudatosan mondok szülőt és nem anyát, mert a látszatát is szeretném elkerülni, hogy a férfi felelősségét bármennyivel is csökkenteni akarnám. A szülő és a magzat eme természetidegen versenye annyira egyenlőtlen, hogy a liberalizmus szabad versenyében nem kétséges, ki lesz a győztes, hacsak a jog az esélytelenebb oldalára nem áll.
Rózsa Edit azt mondja, ha a vita kezdetén megegyezünk abban, hogy "Az államhatalom nem arra való, hogy az egyik ember felfogását rákényszerítsük a másikra, akkor nem lesz nehéz dolgunk." Van reményünk tehát, hogy ne legyen nehéz dolgunk, mert ebben megegyezhetünk. Az állam hatalma valóban nem arra való, hogy a már megszületettek felfogását, hogy tudniillik a már élő, de még meg nem születettek ne születhessenek meg, rákényszerítsük a meg nem születettekre, akiknek az élet törvényszerűségéből adódóan viszont az a felfogásuk, hogy megszülessenek, még ha ezt a felfogást szóban kifejezni képtelenek is.
Ha ezt tennénk, ez számomra egyfajta rasszizmus legtisztább példája lenne. A fekete rabszolga sem tudta felfogását érvényesíteni a felsőbbrendűnek tekintett fehér emberrel szemben, legfeljebb csak elmenekülhetett előle, amint azt a magzat is tenni igyekszik az utána nyúló műszer elől. Azok a képviselőtársaim tehát, akik eddig is már többször felemelték szavukat a kiszolgáltatottak, a hátrányos helyzetben levők védelmében, remélem, most is hallatni fogják hangjukat.
A közvéleményre is hivatkozik Rózsa Edit, és felmutatott egy ábrát, mely szerint – és most őt idézem–: "A felnőtt társadalom 70%-a vallja azt, hogy engedélyezni kell minden esetben – az abortuszt. Nos, ez egyszerűen nem igaz. Ezt cáfolja a Népességtudományi Kutatóintézet felmérése, mely szerint nem ért egyet a terhesség megszakításával, pl. arra való hivatkozással, hogy a nő nem él házasságban, a megkérdezettek 74%-a; az indoklással, hogy a nő 35 évnél idősebb, nem ért egyet 68%; az indoklással, hogy a szülőknek nincs önálló lakásuk, nem ért egyet 48%; az indoklással, hogy két gyermek már van, nem ért egyet a megkérdezettek 74%-a. A valóság tehát éppen a fordított, a megkérdezettek 75%-a legfeljebb csak kellő indoklással fogadná el az abortuszt.
Én is kaptam 24 db ilyen előrenyomtatott levelezőlapot, melyen választópolgáraim felszólítanak arra, hogy szavazzak – idézem – " Nemmel a szabad döntés jogát korlátozó bármilyen indítványra." Nem tudom, hány lapot kaptam volna azoktól, akik a magzat védelme mellett állnak, minthogy ilyen kampánycsapatok által osztogatott levelezőlapokról nem tudok. Lehet, hogy kevesebbet kaptam volna, mint 24.
De kérem, értsék meg, ha következetes akarok maradni, nekem azt a kiirtott ötmilliót kellene megkérdeznem, akik soha nem kérdezhetők már meg. Minthogy fejemre szabadítom a vádat, hogy nem ismerem el a demokrácia alapjaként a többség véleményét, ezért csak nagyon halkan és zárójelben hivatkozom az egyik első törvényalkotó elődünkre, Mózesre, aki – amint azt tudjuk az Ótestamentumból – a hegyről visszatérve arra inti népét: "A szokásjog, legyen az bármily széles körben elterjedt, nem emelkedhet a felsőbbrendű törvények fölé. Ne kövesd a többséget a gonoszságban, és a perben ne csatlakozzál a többség vallomásához úgy, hogy eltérsz az igazságtól!"
Rózsa Edit úgy ítéli meg, "a Kormány tervezete még B-változatában is kizárólag a magzathoz fűződő érdekeket ismeri el a terhességmegszakítás végső jogalapjának. Ez a szemlélet – folytatja – a nőt a gyermekszülés eszközévé fokozza le."
Én úgy ítélem meg, hogy a B-változat a magzat érdekeinek védelmét határtalanul fellazítja. De tegyük föl, hogy valóban a magzat érdekeit ismeri el! Elég szomorú, hogy ebből olyan következtetés alakulhatott ki egyesekben, hogy ez az anyát a szülés eszközévé, szinte egy tartállyá fokozza le. Van szerencsére az ilyen összefüggéseknek más megítélése is, mely a megújuló élet legragyogóbb szentélyévé magasítja ezért a nőt. Ősidőktől kezdve az életanya tisztelete illette meg az anyát. Miként, mi céllal, kik által lehetett mára oly sokakkal elfeledtetni ezt a tiszteletet?
Noha elfogadhatatlan számomra Kovács Pál képviselőtársam véleménye, hogy a magzat kiirtása szociális helyzetre való hivatkozással megengedhető, Surján miniszter úr utalt rá, hogy a jólét és a gyermekvállalási kedv között, ha van összefüggés, ez éppen fordított, abban egyetértek képviselőtársammal, hogy az eddig elfogadott egyéb törvényeink nem kifejezetten a gyermekvállalás irányába hatnak. A szociális törvényeink, a családtörvény, az adótörvényeink elkövetkező tárgyalásakor gondolnunk kell erre.
Kovács Pál is megemlíti a gyakran felhozott érvet, hogy a jogi szigorítás az egészségügyi szempontból is ellenőrizhetetlen, illegális abortuszok számát növelné. Az aggodalom nyilván nem alaptalan. De miért nem említi ugyanakkor a legális abortuszok okozta megbetegedések előfordulási számát, azt a több ezer halálesetet, amely az abortuszok következményeként jelentkező méhnyakrák, rosszindulatú petefészek-daganat eredménye? Miért nem említi, hogy az abortuszon átesett nők tízezrei váltak meddővé, 1971 és '80 között közel 60 ezer? Miért nem említi, hogy az abortált nők későbbiekben vállalt szülésénél miként növekedett meg a koraszülöttek száma, ami közrejátszik egy egész generáció átlagos egészségi állapotának leromlásában.
Végül szeretnék kitérni Fodor Gábor egy megjegyzésére. Azt mondja, sokan használják manapság kissé demagóg módon a 4 millió meg nem született magyar állampolgár megfogalmazást. Megjegyzem, ez a szám közelebb van az 5 millióhoz, mint a négyhez, és 5 millió ember kiirtását elég nehéz lehet demagóg módon használni.
Szembe kell nézni a ténnyel – folytatja Fodor Gábor –, hogy a kétségtelenül szomorú adathoz az abortusztörvénynek vajmi kevés köze van. És példaként hozza a skandináv országokat és Hollandiát, ahol a liberális szabályozások mellett jóval alacsonyabb a terhességmegszakítás száma, mint nálunk. A példája ellenpéldaként jó. Az említett országokban volt olyan aktívan megnyilvánuló ellenerő, ami nem engedte az értékrend lerombolását, ahol a több gyermeket vállaló édesanyákat nem gúnyolták fehér nyulaknak, mint a népszerű, néhai színigazgató az egyik belvárosi pódiumon; ahol kellő védelemben élhette át a család a kicsi vagy kocsi visszataszító dilemmáját; ahol nem volt gyermekellenes a lakótelepi lakások kialakításától a szakszervezeti üdülési beutalóig oly sok minden.
(11.30)
Ahol kialakulhatott a fiatalságban az az ellenanyag, ami a képernyőről rájuk törő, nem éppen elringatásra való Barbie-babák hatásától megvédte őket.
Engedjék meg, hogy néhány sort felolvassak a Pedagógusok Lapjának ez évi októberi számából, ahol a cikkíró a Kádár-kormánnyal példálózik, és azt írja, hogy "Még a Kádár-kormány sem találta politikusnak, hogy ezen a ponton is beavatkozzék az állampolgárok magánéletébe, jóllehet – idézőjelben – a népnemzeti publicisztika három évtizeden át igencsak harsány hangon bírálta ezért a nemzetveszejtő engedékenységéért. A népnemzeti politika taktikájának rendkívül jellemző vonása, hogy a rendszerváltás után, amikor az új miniszterek beültek a megüresedett bársonyszékekbe, a népszaporulat csökkenése miatti nemzethalál – végig idézőjelben – rémképével való riogatás menten megszűnt. A munka nélküli tömegeket szaporodásra biztatni olyan demagógia lenne, amitől még a mai hordószónokok is kénytelenek tartózkodni. A Pacem in Utero azért volt alkalmas arra, hogy a népnemzeti demagógiát felváltsa" stb., tovább is hasonló stílusban íródik a cikk.
Egy szó sincs a cikkben az abortusz kapcsán arról, hogy az egyébként üdvözlendő iskolai szexuális felvilágosító nevelés mellett az iskolának a családi életre nevelést is, a szülői szerepre való felkészítést is, az ehhez szükséges felelősségérzet kialakítását is, mindenekelőtt az élet eredendő tiszteletének megőrzését is vállalnia kellene. Az említett cikk szintjéig Cicciolina is eljut.
A szélsőséges felfogásokról még könnyen lemondunk, de a közöttük levő megoldási kísérleteknél elkerülhetetlenül beleütközünk valamibe, amit az alkotmánybírósági határozat indoklása is felvet. Nevezetesen: ki kellene mondanunk, ilyen és ilyen körülmények között az emberölést nem büntetjük. Végül is megtehetnénk, hiszen magunk között vagyunk. Mármint – úgymond – értelmes lények ezen a földgolyón. És szabad akaratunkkal úgy élünk vissza, ahogy jónak látjuk. Csakhogy azért mindenki érzi, hogy itt valami olyan útra tévedünk, ami számunkra bejárhatatlan területre vezet. És csak járjuk körbe feloldhatatlan problémánkat, mint vad a tüzet, de megérinteni nem merjük. Érezzük a veszélyeket, amelyek minket is fenyegetnek.
Az lenne az ideális, felszabadult, liberális embertípus, akinek sikerül megszabadulnia minél több felelősségtől, aki az én személyi jogaitól megittasulva szárnyal az én szabadsága felé, s miközben sikerül kiszakadnia a közösségi kötelékekből, csak későn fogja észrevenni, hogy mennyire kiüresedik körülötte a világ?
Marad egy reményünk, és ez a népszavazás. No nem az urnába dobált szavazócédulákkal, hanem abban bízva, hogy a mulandó törvénycikkektől, nemzetközi egyezményektől függetlenül a leendő szülők többsége igent fog mondani az életre. És Tőkés László püspök szavára figyel, aki a napokban mondotta: erősítenünk kell a magyar családokat az anyaméh gyümölcse jutalom jegyében. Hogy ez a gyümölcs beérjen, megfelelő társadalmi körülményeket kell teremtenünk. Ezen kellene munkálkodnunk.
Köszönöm. (Taps.)
