CSAPODY MIKLÓS, DR. (MDF)
CSAPODY MIKLÓS, DR. (MDF)
CSAPODY MIKLÓS, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Átttekintve jövő esztendei költségvetésünk több mint 3000 oldalnyi törvényjavaslatának köteteiben a Külügyminisztériumra vonatkozó fejezeteket és táblázatokat, a Pénzügyminisztérium által az úgynevezett nullabázisú, sok jót nem ígérő tervezési módszerrel elkészíteni parancsolt javaslatokat, mindenekelőtt pedig magukat a számokat, az a kérdés vetődik fel: kell-e nekünk magyar nemzeti külpolitika? Gyengítsük-e tovább a külügyet, mert fog ez menni kevesebből is? Kell-e Magyarországnak olyan külügyi irányítás, olyan professzionális apparátus és diplomáciai szolgálat, amely valóban szolgál és képvisel, amely a magyar nemzeti érdekek szakmailag példás, nemzetközi összehasonlításban is helyét jól megálló színvonalú és hatékony megjelenítésével a nemzetpolitikának valóban meghatározó eleme lehet? Kell-e olyan magyar külügyi szolgálat, amely az ország tekintélyét és biztonságát növelve folyamatosan képes törekvéseinket a nemzetek közösségében hatékonyan érvényesíteni? Kell-e olyan külpolitika, mely Magyarországról, a magyar nemzet egészéről és az ország valamennyi lakójáról és nemzeti közösségéről, történelmünkről, kultúránkról és gazdaságunkról képes a világot a valóságnak megfelelően tájékoztatni?
Mert ha kell ilyen külpolitika – s ezt aligha vonhatja bárki e Házban kétségbe –, akkor a Külügyminisztérium XIV. fejezetének számai érthetetlenül, gyermekdeden és tétován szerények, röviden szólva irracionálisan alacsonyak.
Ha kell jól működő magyar külpolitika, és újra kérdezem, kell-e ma, amikor az ország biztonsága katonai eszközökkel nem megszilárdítható a kívánatos mértékben, akkor nem elegendő folyamatosan csak beszélni a magyar külügy anyagi bázisának erősítéséről, sőt legújabban még csak nem is beszélni róla; nem elég időnként, jó esetben széttárt, máskor pedig mutatogató karokkal és ujjakkal szomorkásan körbepillantani tétován, vagy éppen indokolatlan magabiztossággal zsolozmázva ismételgetni a nehéz anyagiak ismert okaira való hivatkozásokat. Nem elég köszönettel elfogadni, amit a költségvetés felkínál, nem elég a magyar külügyet folyamatosan dicsérni és védeni, hol meg kedélyesen ösztönözgetni, eközben pedig újabb tételekről lemondani, hanem nekünk, az Országgyűlésnek igenis biztosítanunk kell legalább a működés elemi feltételeit. A legutóbbi napokban ez került veszélybe.
Ha e működés a Magyar Köztársaságnak eminens érdeke, akkor növekvő feladatait látva javítanunk kell Külügyminisztériumunk anyagi kondícióin, nem pedig a bizonytalanra hagyatkozva várni a jószerencsére, vagy bármi másra, új kényszerek szorításában újabb százmilliókról lemondva.
A folyamatos működés kívánatos minősége már az előirányzatok tükrében is naív kívánság volt csupán, szép idea és biztatgató reménység.
Kétségtelen, hogy lehet így is tervezni.
A számok szerint a külügy kiadásai mintegy 11 milliárd forintot tesznek majd ki, miközben a bevétel csak 1,8 milliárd lesz, amint azt az előterjesztés mondja, várhatóan. Várhatóan annyiban – tisztelt Ház –, amennyiben meglesz ebből valami, miközben a támogatás jogos és alátámasztott költségvetési igénye 9,2 milliárdnyi.
A költségvetési javaslat azt mondja, hogy a 9,2 milliárddal szemben csupán 7 milliárd biztosítására van lehetőség, s ebből önmagában félmilliárd szükséges csak az egyébként régóta elkerülhetetlen épület-rekonstrukcióra.
Tisztelt Ház! Szomorúan és keserűen mondom, hogy a tervezet csak a szűkös anyagiak lehetőségfogalmát ismeri, azt, hogy ennyi jut. A nemzeti érdeket pedig, az igazi szükséglet, a kell tartalmát nem.
1992-ben a külügy még felhasználhatta saját előző bevételeit, ami részbeni fedezetet nyújthatott az egyébként józanul, meglepetés nélkül is előrelátható többletkiadásokra, miközben az 1992-es vízumbevételi többletek, az ideiek, 1993-ban már nem lesznek automatikusan felhasználhatók.
A bevételi terv szerint – idézem, mondja légiesen könnyed eufemizmussal a bevezető – bizonytalanságokat is tartalmaz, hisz azok – mármint a bevételek – realizálása számos külső, a Külügyminisztériumtól független tényezőtől függ. Politikai tényezőktől is – folytatja az idézet –, mint például a jugoszláviai válság kimenetele, a Törökországgal esetleg megkötendő vízummentességi egyezmény stb.
Számolni kell azzal a lehetőséggel is – mondja a szöveg ártatlanul –, hogy a tervezett bevételek elmaradása esetén szükségessé válik az előirányzatok újragondolása.
Tisztelt Országgyűlés! Az idézet pontos, félreértésről nincs szó. A tervezet ugyanis nem állít mást, mint hogy külpolitikánk külpolitikai tényezőktől is függ, és nemcsak azoktól, akik a külpolitikára fordítható pénzt a régi gyakorlat szerint kiszámolták. Itt van a tervezés rizikófaktora. Mert ha nem lenne külpolitikánk, nem volna diplomáciai szolgálatunk, nem volnának nagykövetségeink, és a többi, még a pénz is elég volna talán. Mivel azonban van magyar külügy, ennyi pénz mellett még azt is létező készpénzként kell megtervezni, amivel nem rendelkezünk, és ha nem lesz szerencsénk, akkor – idézem – szükségessé válik az irányzatok újragondolása. Eddig az idézet, tisztelt Országgyűlés.
Ám az idézőjelek után következő szövegben nyomát sem találhatni annak, amit az újabb magyar köznyelv igen nagy előszeretettel nevez újragondolásnak. Nyomát sem találjuk annak, mi lesz, ha a külügy tervezett 1,8 milliárdos működési bevétele a török vízumdíjak kiesésével a felére csökken.
A külképviseletek igényeinek összeállítása megközelítően reálisnak mondható, ha egyáltalán reálisnak tekintem a működési minimumok igencsak szerény tervezését.
Ezen számok a helyi sajátosságokat és a közvetlen tapasztalatokat összegző alapköltségvetések figyelembevételével alakultak ki, miközben sor került a jóváhagyott és ténylegesen betöltött létszámok és béralapok felülvizsgálatára is, beleértve a magyar és idegen alkalmazottak költségeit és létszámát is.
Amikor tehát a külügyi költségvetés összegét a hiányzó 900 millióval megnövelni javaslom, és kárhoztatom a tervezés kényszerű bizonytalanságait, módszerét és az időközbeni áldozatokat, akkor csak az elemi feltételek biztosításáról beszélek, és ezt kérem az Országgyűléstől, számos nagykövetségünk munkájának belső és külső feltételeit közvetlenül is ismerve, a tisztelt Házat csak a diplomáciai szolgálat bázisának növelésére kérve.
Nem azt kérem tehát, hogy valamennyi kis többlettel a szükséges és kívánatos felé közelítsük a külügyi költségvetést, hanem csak azt, hogy a növekvő nehézségek és növekvő feladataink mellett a jelenlegi munkát ne tegyük mi magunk még bizonytalanabbá azzal, hogy az 1,8 milliárdnak a felét sem garantáljuk. Amennyiben ez a 900 millió többlet lesz egyszer, és így folyik be a külügyhöz, javaslatom szerint, melyet 7481-es szám alatt vehettek kézhez képviselőtársaim, ez az összeg visszakerülhetne a költségvetésbe, de csak akkor, amikor e forintok már valóban létezni fognak, némileg már innen a kutya vacsorája bizonyosságán.
Javaslatom benyújtásakor, melynek támogatását a tárca és a külügyi bizottság azóta elhatározta, november 11-én még csak ez a 900 millió forint volt bizonytalan, azóta a külügy költségvetése az Érdekegyeztető Tanáccsal való megállapodás következtében újabb 500 millió forinttal csökkent: 200 millióval a rekonstrukció, 300 millió forinttal pedig éppen a külképviseletek költségvetése.
A bizonyos bizonytalan hiány tehát immár majdnem másfél milliárd. Kétségtelen, lehet így is.
Függetlenül azonban mindazon külpolitikai folyamatok jövőbeni alakulásától, melyek a vízumdíjak beszedhetőségét befolyásolják, javaslom a 900 millió biztosítását. Kifejezetten és kizárólag a külképviseletek érdekében kérem ezt, noha külön tételekre volna szükség a külügyben más területekre is, hogy csak a külügyhöz telepített, a Magyar Köztársaság nemzetközi szervezetekben viselt tagságának sok milliós költségét említsem, vagy az 1992-höz képest változatlanul hagyott és a Pénzügyminisztérium által elegendőnek minősített 52 milliós külföldi tájékoztatás irracionálisan alacsony összegét. Hogy hogyan lehet, és eddig hogyan lehetett külpolitikánk alapelveivel ellentétesen csak ennyiből, 52 millió forintból több mint 100 külképviseletünkön keresztül tájékoztatni a világot Magyarországról, valamivel is ellensúlyozni próbálni mindazt, aminek a hatását sűrűn tapasztaljuk, mégiscsak beszélünk, beszélünk róla, azt nem kérdezem.
Arról sem szólok, hogy 1993-ban tíz új külképviselet felállítására készülünk, már-már tréfaszámba menően kicsiny összegből, 230 millió forintból. Hogy miképpen lehet egy vadonatúj nagykövetséget vagy főkonzulátust örvendetesen kiszélesedő nemzetközi kapcsolatrendszerünk bővítése érdekében egyenként átlagosan 23 millió forintból felállítani, erről is csupán vízióink lehetnek.
(12.10)
Arról sem beszélek, hogy a Külügyminisztériumban dolgozók bére a kormányzati összehasonlításban a 13. helyen áll.
Most, amikor az Országgyűlés támogatását kérem, idézőjelek között "csak" 75 működő nagykövetségünkről, 16 főkonzulátusunkról és 11 további külképviseletünkről beszélek, melyeknek lehetőségeit az árfolyam-veszteségek, az infláció, a leértékelések és az eddig megkötött vízummentesség egyezményekkel értelemszerűen kiesett vízumbevételek hiánya még tovább szűkítették.
Mindezzel azt is világossá kívántam tenni, tisztelt Országgyűlés, hogy javaslatom középpontjában a külügy, a nemzeti érdekek szolgálata, Magyarország biztonságának erősítése, vagyis az átcsoportosításnak az iránya áll, ahová, nem pedig ahonnan. A honnanról csak azért kell szólni, mert szerencsétlen gyakorlatunk szerint a képviselő afféle botcsinálta könyvvizsgálóként, kényszerszülte költségvetési szakemberként maga kénytelen megkeresni saját javaslatához a forrást, kiváltva ezzel – mármint a forrással – azon képviselőtársainak nemtetszését is esetleg, akik a hova irányával egyetértenek. Így válhat egy nemzeti érdeket szolgáló javaslat pártpolitikai kérdéssé.
Remélem, hogy javaslatomat senki pártpolitikai megközelítésből nem fogja értékelni, hiszen – sietek hozzátenni – rossz az, aki rosszra gondol, és örömmel mondhatom a tisztelt Ház előtt, hogy javaslatom megtárgyalása során a külügyi bizottságban ilyen feltételezés nem merült fel. Sajnos, a mi mostani helyzetünkben a képviselőnek, ha nem tagja a költségvetési bizottságnak, önmaga rendelését árgus szemekkel strigulázó könyörtelen főpincérként önmagának kell beosztania saját fogyasztását a nála levő pénzből, hosszas kínlódás után eldöntve, hogy a levesről mond-e le, vagy a húsról, esetleg boldog önkéntességgel mindkettőről.
A külügyről szólok tehát és nem a televízióról, melynek tervezett költségvetése megítélésem szerint indokolatlanul magas, az ország anyagi helyzetéhez képest pazarlóan bőkezű, akkor is – és ez erkölcsileg igen súlyos kérdés –, ha számos televíziós dolgozónak, leginkább az alsó középtől lefelé igencsak vékony a kenyere, a följebb könnyedén hozzáférhető, sütödényi királykenyerekkel szemben.
A külügyről beszélek, tisztelt Országgyűlés, nem a televízióról, mely állítólag eladta, majd újból bérbe vette egyik egykori stúdióját, és most 880 millióért kívánja felújítani a másét, mert van rávaló. Nem a tévé ügyei foglalkoztatnak akkor sem, ha annak egy másik stúdiója jó, ha 30%-os kihasználtsággal, majdnem egy másik milliárdba került, lehet, hogy az adófizetők pénzéből, lehet, hogy más forrásból, s a külügyi bizottság tagjaként akkor sem a tévé foglalkoztat, ha még saját reklámidejét is haszonbérbe adta, noha így jelentős saját bevételekből esik el.
Anélkül, hogy végezetül akár a nemzeti, akár a közszolgálati jelző használatának megalapozottságát mérlegelni kívánnám – nem lévén tagja a szakértő bizottságnak –, mivel a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma költségvetésének nemcsak hogy eddig ismert minimuma is bizonytalan, hanem az további félmilliárddal csökkenni fog, kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy a nemzeti érdekek közszolgálatát ellátó Külügyminisztérium érdekében javaslatomat szavazataival támogassa. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
