KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF)
KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF)
KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF) Köszönöm, Elnök Úr. Az eddigi vitában kollégáim szóltak. Nyilvánvaló, hiszen ők ismerik azt az egészségügyet, amiből idejöttek országgyűlési képviselőnek. Ők ismerhetik legjobban azt a lehetetlen helyzetbe került egészségügyet, amely '943-tól '989-ig Európa akkori svédországi skandináv színvonaláról eljuttatott minket a legalacsonyabb színvonalra, s eljuttatott bennünket egy olyan finanszírozási rendszerhez, ahol a társadalombiztosításnak nem volt vagyona, működési költségeit mindig a maradékelven, éppen a maradék maradékából osztotta ki a mindenkori hatalom.
Éppen ezért vállalta ilyen sok egészségügyi dolgozó, hogy otthagyja a praxist, otthagyja a betegeit, mert hitt abban, hogy egy új egészségügyet, egy jobb egészségügyet kell csinálnunk, együtt, mindannyiunknak. Hiszen, mint az előttem szóló képviselőtársam mondta, az egészségügyi reform nem egy parlamenti ciklusra, nem egy kormányzati ciklusra szól. Itt valóban államférfiúi bölcsesség kellene, hogy ne egy ciklusban, a párt adott, egy ciklusra szóló vagy a választásokra szóló érdekeiben gondolkozzunk, hanem azon gondolkozzunk, amiért ideküldtek.
Ez a gondolkozás elkezdődött már '85-ben. Az elődeink a reformtitkárság, a reformbizottság igen tisztességes munkát végzett. Ebbe kapcsolódtunk be az Egészségügyi Kerekasztal tárgyalásain, és tulajdonképpen minden, hölgyeim és uraim, ami azóta történik, ott, ezen a kerekasztal-tárgyaláson született.
Tehát itt a reformmal most vitatkozni, azon fanyalogni, hogy ezt lehet-e, kell-e, azt hiszem, már nem érdemes. Elindult a szekér, zörög, rázkódik, időnként a lőcs esik ki, időnként a küllők, de legalább ne igyekezzünk tovább szétrúgni ezt a szekeret, amin mindannyian együtt utazunk.
(12.30)
Ha én egy ellenzéki párt képviselője lennék, akkor komolyan hinnék abban, hogy a következő Parlamentben az enyém lesz a szavazógép, és ezért most csak olyan törvényt támogatnék, amelyet adott esetben nekem kell végrehajtanom. Szerintem ilyen törvény, ilyen folyamat végeredménye az az egészségügyi reform, amit mindannyian meg akarunk csinálni. Mondom még egyszer: mindannyian. Hogy milyen rohadt nehéz ezt, elnézést, elnök úr (Derültség.) hogy milyen nehéz helyzetben tesszük ezt, arra azért egyetlenegy adatot engedjenek meg. Nem idéztem statisztikákat, mortalitást, morbiditást, halandóságot, de egy adatot.
Az egészségügyben a világon – hála Istennek – egy hatalmas tudományos forradalom zajlik 10-15 éve.
Ez amikor lehetővé teszi a szívműtétektől kezdve a legelképesztőbb szervtranszplantációkat, ugyanakkor hihetetlenül sokba kerül. Az Egyesült Államokban 1800 dollárról egy év alatt 2600 dollárra ment fel az egészségügyre egy főre fordított kiadás összege. Ez olyan hihetetlen növekedés, hogy már az amerikai kongresszus is kétségbeesett, képviselőtársaink odaát az óceán túlfelén külön vizsgálóbizottságot küldtek – állítottak fel és küldtek át – Európába, megnézni annak a csodának a színhelyét, ahol 137 dollárból csinálnak egészségügyet. Kérem szépen, 2600 dollár: ha az egész GDP-t, az egész nemzeti összterméket egészségügyre fordítanánk, akkor se jutna ennyi, mert nincs annyi, és akkor kiírhatnánk a határra a Magyar Köztársaság, tábla helyére, hogy Magyar Kórházköztársaság, vagy akármi. Mert az egész, minden, ha nem ennénk, nem innánk, nem világítanánk, semmi nem lenne, mi sem ülnénk itt, akkor nem lenne elég ez a pénz.
Na most ebben a helyzetben akkor, amikor mindannyian – még egyszer, vagy már harmadszor hangsúlyozom – eldöntöttük ezt a reformot, milyen alapelvekből indultunk ki, és talán nem árt visszaidézni, hiszen nemcsak kollégák ülnek a Házban, hála Istennek, mert szerintem is fontosabb az egészségügy annál, hogy rá lehessen az orvosokra bízni.
Abból indultunk ki, hogy az egészséghez való jog alapvető emberi jog, és ennek a lehetőségét a társadalomnak kell megteremteni. A társadalomnak oly módon, hogy esélyegyenlőséget igyekszik teremteni a hozzájutáshoz.
Ennek az esélyegyenlőségnek az a módszere, ami például az Egyesült Államokban működik, hogy aki fizet, azt gyógyítjuk, aki nem, azzal majd csak lesz valami, számunkra nem járható. Számukra se járható, és egy ilyen gazdag ország ezzel együtt 35 millió ellátatlan beteggel rendelkezik. Erre Clinton is rájött, és többek között ennek köszönheti a választási győzelmét, hogy meghirdette, hogy egy olyan társadalombiztosítés felé mozdulnak el, amit mi itt szidunk, kölcsönösen, vállvetve.
Ugyanis ahhoz, hogy valakinek viszonylagos esélyegyenlőséget tudjunk teremteni, de ne függjön a pénztárcája vastagságától a hozzájutás esélye, ami a garantált, ingyenes, mindenki számára hozzáférhető, magas színvonalú, hirdetett egészségügyben a parasolventia formájában szintén nem jelentett valódi esélyegyenlőséget, mert hálapénzt kellene fizetni, tehát hogy ne a pénztárcám vastagságától függjön az, hogy milyen esélyem van a gyógyulásra, adott esetben az életben maradásra, erre kérem, jobbat a világon sehol még nem találtak ki, mint azt, hogy egy biztosító, a társadalombiztosítás mindenkitől kötelezően beszedi a gyógyítására szánt összeget, előre, amikor még ugye nem beteg, és tud keresni.
Keresetarányosan szedi be, de az a kártya, amit érte kap, és aminek semmi értelme nincs, testesíti meg azt az igen fontos tartalmat, hogy jogom van ezért a kártyáért nem a befizetés arányában, hanem a betegségemhez szükséges mértékben igénybe venni az egészségügyet. Ez a kék színű kártya, akármilyen ronda, de ugyanúgy jár annak, aki egymillió forint után fizet tb.-járulékot, és annak, aki munkanélküli, vagy annak, aki sose dolgozott, és az önkormányzaton keresztül kapja meg a 2 milliárd 600 ezer forintos költségvetési támogatásból. Ez a kártya ugyanolyan jogosultsággal jár.
De ezt még csak deklarálni lehet, hogy kérem, tessenek szíves – tisztelt kollégák – minden kártyát egyenlő értékűnek tekinteni. Eddig is deklarálták, hogy a személyi igazolvánnyal jogom van igénybe venni, mégse változott a helyzet.
Tehát mi a következő, amit meg kell tennünk?
Azt, hogy érdekeltté tegyük az orvost, az egészségügyet abban, hogy ne csak a kórházak és az egyetemek homlokzatára írjuk ki, hogy Salus aegroti suprema lex, a beteg érdeke a legfőbb törvény, hanem érdeke legyen az egészségügynek, hogy ezt megvalósítsa.
Mi módon lehet?
Oly módon, hogy teljesítményarányosan fizetjük. Tehát ha többet tesz a betegért, akkor több pénzt kapjon érte, nem a betegtől: a biztosítótól.
Ennek a megoldására a világon három nagy rendszer alakult ki. Ezek többé-kevésbé tisztán, többnyire kevert formában működnek, és kénytelen vagyok a nem kollégák számára nagyon röviden ezt a három rendszert elmondani, hogy dönthessünk abban, hogy tényleg teljesítményarányosan fizetünk-e, tehát megfelelünk-e annak, hogy a beteg önmaga anyagi érték legyen a kezelőorvos számára.
Három rendszer.
A fejkvóta, ami azt jelenti, hogy ahány darab, annyi forint. Rendkívül egyszerű. Tehát egy évben, vagy egy hónapban, vagy tíz évben bejelentkezik a beteg az orvosánál, akit ő választ, s az orvos aszerint kapja a pénzét, hogy hány darab beteg választotta őt. Lehet finomítani, hogy milyen öreg, milyen messze van a rendelőtől, ez a korrigált fejkvóta.
Ez a legegyszerűbb rendszer, nem igényel túl sok adminisztrációt. S az az igazságtalanság, hogy két azonos távolságban lakó 60 éves férfi – tehát akiért ugyanannyit kap az orvos – közül az egyik állandóan beteg, a másik meg sohasem. Ezt az igazságtalanságot egyszerűen a nagy számok törvénye, a statisztikai valószínűség küszöböli ki, hiszen minden kollégának egyforma mértékben jut – statisztikailag mondom, valószínűség alapján – a munkás, a macerás beteg, meg az úgymond, jó beteg, akivel kevés a dolga.
Tehát ez a fejkvóta, noha egyszerű, és lehet korrigálni a valószínűségekkel, korral, sok minden egyébbel, az orvos szakértelmével, ez a legegyszerűbb, nem igényel egy számítógépes apparátust, mint a második, a tételes elszámolás, ahol minden beavatkozásért külön-külön számlát ad az orvos, és azt fizeti a biztosító. Közvetlenül, közvetve, teljesen mindegy.
Most képzeljék el ebben az egészségügyben, miután megmértem a vérnyomását, még írok egy áfá-s számlát, utána meghallgatom a szívét, írok egy másikat. Tehát a tételes elszámolás, ami tényleg a legigazságosabb, most még nem bevezethető, de a fejkvóta szerinti finanszírozás átnőhet fokozatosan ebbe, hogyha extravizsgálatokat végez az orvos, azért majd külön extraszámlás elszámolás lehet, tehát nyitott a rendszer.
A tételes elszámolásnak van még egy hátránya, az, hogy arra ösztönzi az egészségügyet, hogy minél több dolgot csináljon azzal az egy beteggel, mert annál több pénzt kap érte. Tudom, hogy hallgatnak a televízióban, és tudom, hogy kollégák rossz néven veszik tőlem, ha ilyet mondok, de nem hiszem, hogy Amerikában más a nők méhe, mint Franciaországban, mégis kétszer annyi méheltávolítást végeznek odaát, mint ideát, egyszerűen azért, mert másként számolnak el.
Tehát van egy ilyen túlmedikalizálásra, túlkezelésre való mozgósító ereje, ami ráadásul nem hiszem, hogy biztos jó a betegnek. Azt tudom, hogy nagyon sokba kerül.
Tehát a tételes elszámolást nem lehet csak egy megfelelő számítógépes informatikai előkészítés után, nagyon szűk helyen, majd a rendelőintézeteknél bevezetni.
(12.40)
A fejkvóta – éppen egyszerűsége miatt – már bevezetésre került a háziorvosi felnőtt és gyerek járóbeteg-ellátásban. Persze, hogy zökkenőkkel, persze, hogy nehezen! 40 év alatt leszokott az orvos arról, hogy e szerint dolgozzék. Neki olyan mindegy volt, mert ugyanannyi volt a fizetése. De 15-20 évbe került Ausztriában, míg ez a rendszer beérett, és nyilván az osztrák polgárok fegyelmezettségét is és az osztrák slamposságot is beleszámítva, ha ez 5-6 év alatt nálunk sikerül, akkor talán nem éltünk hiába, illetve nem áldoztuk fel hiába a betegeinkkel való közvetlen foglalkozás sikerélményét azért a gyönyörűségért, hogy most nekem a tévében kell elmagyarázni azt, amit eddig nem mondtunk el a betegeknek, hogy miről is van szó.
A harmadik módszer – nagyon hosszú, csúnya neve van, de talán egyszer ki tudom mondani – a normatívdiagnózis-csoportos finanszírozási rendszer. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy azt mondom, van egyfajta betegség, például vakbélgyulladás, amit műtéttel meg lehet oldani, és ezért kap egy fix összeget az egészségügy. Ha 30 ezer forint lesz – nem ennyi, de nem tudom, mennyi – jövő júliustól, mondjuk, egy vakbélgyulladás megoldásának az ára, ennyit kap a kórház akkor is, ha három nap után a beteg veszi a kis motyóját, és vidáman, hálásan hazamegy. De akkor is csak 30 ezer lesz, ha elgennyed a fonal, újra kell operálni, szepszist kap, és a végén, fél év múlva még boncolni is kell. Akkor is csak 30 ezret kap a kórház érte. Tehát nyilván abban lesz érdekelt, hogy a háromnapos megoldást válassza. Tehát ez a teljesítményarányos finanszírozásnak a normatív diagnóziscsoportos formája. Nyilvánvaló, hogy ezt a kórházakban lehet bevezetni majd.
Tehát ezeknek a finanszírozási rendszereknek a filozófiáját, technikáját röviden elmondva, miért erről az oldalról közelítettük meg az egészségügyi reformot? Azért, mert kiderült, hogy az orvostársadalom, az egészségügyi társadalom – hála Istennek – nagyon nagy önvédelmi reflexekkel rendelkező, meglehetősen összetartó testület. Ezért egyszerűen képes volt a szakma elszabotálni a maga önvédelmi módszereivel, amikor arról hozták a rendeleteket – én olvastam ilyeneket, mert minden héten jött kettő –, amiben elrendelték, hogy legyen hatékonyabb, legyen jobb, hogy ne szociális célokra, ne krónikus célokra és a többi, használják az ágyaikat. Ez nem megy, hogy megint rendeletekkel és újra rendeletekkel hassunk.
Ezért kellett a finanszírozáshoz nyúlni először. Tehát érdekeltté tenni az orvost, az egészségügyet abban, hogy a beteg érdekeit tekintse elsősorban. A beteg érdeke pedig megint nem törvényben, rendeletben – bár abban is – jelenik meg, hanem oly módon, hogyha ő nem akar valakit választani, egyszerűen nem őt választja, hanem elmegy más kórházba, más rendelőbe, más orvoshoz, és ezzel tudja érvényesíteni a jogait. A legszebb, a lisszaboni chartát betehetem a majdani egészségügyi törvénybe! Biztos bele is teszszük. A legszebb betegjogokat meghirdethetem ebben a Házban, ha a beteg nem tud élni ezekkel a jogaival, mert nincs érdekeltté téve a másik fél, az egészségügy abban, hogy tényleg vegye figyelembe ezeket az érdekeket.
Tehát ez a reform, rendkívül röviden, és hadd ne beszéljek erről. Nagyon szívesen hosszabban is beszélnék, de már így is a 16. perc végén tartok.
Mit lehet tenni ilyenkor, amikor egy reformot szűkülő gazdaságban, feszített költségvetés mellett kell végrehajtanunk? Ez az alapkérdés. Szabad-e ezt vállalni? Mert nyilván ennek az lenne az ára, ha több munkát követelek az egészségügytől, akkor mindjárt az elején ezért többet fizessek neki. Mert különben ellenérdekelt lesz; azt fogja mondani, hogy a reform csak bajjal jár, semmi hasznom nincs belőle. És ha ellenérdekelt valamilyen szakmai közösség, akkor meg tudja akadályozni azt, amit akar. Már láttuk, hogy ez egy ilyen, erre képes közösség. De ha nem kezdjük el a reformot, és nem izzadjuk ki azt a nem sok pénzt – tavaly 2,6 milliárdot, 2600 millió forintot az alapellátási reform plusz finanszírozására, idén erre 5,2-t, a járóbeteg szakellátásra, kórházakra 10 valamennyit, ami messze nem elég, de valami, akkor ugyanabban a struktúrában, amiben megint egyetértettünk, a mai struktúrában az egészségügy egyre többe fog kerülni, egyre kevésbé lesz eredményes.
Én csak azt kérem, hogy a felajánlott konstruktív együttműködés szellemében azon törjük a fejünket, hogyan lehet olcsó húsból is nem túlságosan híg levest főzni az egészségügy számára. (Közbeszólás: Ahhoz fűszerek is kellenek!) Igen, só is kell bele, paprika is, fűszer. De csak hozott anyagból lehet főzni, csak abból, ami van a spájzban! Ennyi van a spájzban! 2550 dollár fejenként, amit megtermelni képest most ez az ország.
Hadd ne mondjam, mi mindenre kell ebből költeni, ezt elmondják a gazdaságpolitikusok. A mi célunk, hogy ebből a szelet kenyérből minél nagyobb darabot tudjunk azokkal az érvekkel megszerezni, hogy az egészségügy megújítása hosszabb távon gazdaságosabb, jobb legyen; talán meg tud felelni a kor tudományos kihívásainak; a betegek számára mindenképpen jobb kell legyen. Végül is parlamenti képviselőként mindannyiunknak eszébe kell jutnia annak a nyomasztó egészségügyi, közegészségügyi helyzetnek, ami miatt Európa legvégén kullogunk. A legalacsonyabb a várható életkorunk a férfiaknál, nőknél. Csak a románoknál rosszabb, de mondtam, hogy nem mondok statisztikát, tehát tényleg leállok.
Tehát ilyen helyzetben minden kormánynak, minden felelős parlamentnek és minden politikusnak be kell látnia, ha a nemzet sorsáért igazán aggódik és tenni kíván, akkor be kell látnia és el kell fogadnia, hogy csak egészséges népnek lehet jövője, mert egy beteg társadalom beteg embereivel nem lehet felépíteni egy teljesen új gazdasági struktúrát. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor tényleg az lesz, hogy az egészségügy katasztrofális helyzete még tovább fokozódik. Köszönöm szépen. (Taps.)
