FÁKLYA CSABA, DR. (SZDSZ)
FÁKLYA CSABA, DR. (SZDSZ)
FÁKLYA CSABA, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hogyha a társadalombiztosítás '93-as költségvetéséből ki akarnám ragadni a legjellemzőbb gondolatot és azt tenném a hozzászólásom elejére, akkor a rendszerváltás elmaradása és akadályozása a reformintézkedések ürügyén címet kapná.
A társadalombiztosítás mint az államháztartás egyik költségvetési alrendszere köszöni szépen ezt a magas titulust, de szívesebben lenne független, még ha kevésbé előkelő pozícióban is, ahol politikai kényszerektől mentesen, racionális gazdálkodással talán könnyebben megállna a lábán, s nem lenne miniszteriális ötletek és rendeletek szabad prédája. Mivel a reformdüh – sok egyéb lehetőséggel szemben – éppen a finanszírozási eszköztárat részesíti csaknem kizárólagos előnyben, érthető, hogy a társadalombiztosítás az egyik elsődlegesen érintett fél ez ügyben.
Vajon azt akarom-e ezzel mondani, hogy mi ellenezzük a reformot? Szó sincs róla. Mi inkább hiányoljuk. Éppen arra szeretnék rámutatni, hogy a folyamatban levő, reformnak nevezett részintézkedések előkészítetlenek, nincsenek összehangolva, és összességükben az egészségügy azon vonásait merevítik be, teszik nehezen megváltoztathatóvá, amelyeket az egészségügyi rendszerváltás keretében most, az első kormányzati ciklusban kellett volna gyökeresen másképp szabályozni.
Melyek ezek? Természetesen csak azokról ejtek szót, amelyek a társadalombiztosítás költségvetéséhez szorosan kapcsolódnak.
Az első a kormányzat kizárólagos szerepének megszüntetése a döntések meghozatalában, helyette konszenzusteremtés az egészségügy főszereplőinek bevonásával. Nagyon fontosnak tartom ezt hangsúlyozni, mert kiderült, hogy még a jelen törvénytervezet összeállításánál sem történt érdekegyeztetés. Utólag ugyan megmutatták az érintettek egy részének, hogy íme, a koalíció ezt szánja a népnek. De ezzel csak azt a benyomást akarták kelteni, mintha e kitüntetettek véleménye számítana valamit.
(12.10)
Egyrészről megsúghatom, hogy ez a törekvés nem volt sikeres, másrészről a látszatkeltés szándékossága súlyosbító körülményként esik latba.
Szeretném elmondani: a törvénytervezet elemzése során mi megkérdeztük, meghallgattuk és véleményalkotásunk során igenis figyelembe vettük az érintettek véleményét. Ezek közül kiemelném a szakszervezeteket, úgy a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligáját, mint az EDDSZ-t – az Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szakszervezetetét –, az Állami Számvevőszéket, a Magyar Orvosi Kamarát, a Nyugdíjas Kamarát, a társadalombiztosítási felügyelőbizottságokat, a MOTESZ-t, a Települési Önkormányzatok Szövetségét és másokat, akik külön kérés nélkül is eljuttatták hozzánk véleményüket – és ezért most külön is szeretnék nekik köszönetet mondani: igen sok hasznos ötletet kaptunk.
Másodszor említeném a társadalombiztosítási alapok és a majdani önkormányzatok kényszerítően sürgető önállósodási folyamatának megbénítását. Magában véve az a tény, hogy a törvénytervezet részletekbe menő utasításokat tartalmaz a különféle finanszírozási módokra és mértékekre, azt jelenti, hogy egyre távolabb kerülünk egy olyan biztosítástól, amely megfelelő autonómiával rendelkezne. A biztosítási finanszírozás alapvető eleme az kellene hogy legyen, hogy a törvényben meghatározott keretek között a finanszírozás konkrét jellemzői a biztosító és a szolgáltató közötti alkufolyamatban formálódjanak ki. Ennek elmaradása kifizetőhellyé degradálja a biztosítást.
Az önállósodást teszi lehetetlenné az a szemlélet is, mely szerint az egyes felügyelőbizottságok és a majdani önkormányzatok csak a pénzalapok kezelésére kapnak – egyáltalán nem teljes körű – jogosítványt, minden egyéb kérdésben a társadalombiztosítási főigazgatóságon keresztül a politikai hatalom szabad vadászterületét képezik. Igaz, hogy ez a szemlélet ellentmond a releváns országgyűlési határozat és az önkormányzati igazgatásról szóló törvény szándékának és szellemének, no de sebaj: legfeljebb még néhánnyal több olyan törvény van, melyeket a kormányzat némileg betart, de amelyeknek még inkább betart … (Derültség a bal oldalon.)
Harmadszor említeném azt a görcsös igyekezetet, amellyel a törvénytervezet még a társadalombiztosítási önkormányzatok felállása előtt a legfontosabb, lényegi és ügyviteli kérdésekben való szabályozás és döntés jogát a Kormányra, illetve a népjóléti miniszterre ruházza. Ilyenek például: a szerződéskötések módja, tartalma, a díjtételek nagysága, az ügyviteli kérdések, a kivételes elbírálás joga, a finanszírozási kérdések… Szóval, tulajdonképpen minden, csak éppen az első éjszaka joga nincs tételesen megemlítve… (Derültség a bal oldalon.) Hát, aki mindezek után a rendszerváltást nem csodától várja, az nem áll a realitások talaján!
Rátérve most már a pénzügyi alapok helyzetére: tisztán érzékelhető, hogy igen nagy a baj hosszú távon is. A bevételi oldalon a járulékalapok szűkülése lényegében az ország gazdasági és foglalkoztatási helyzetének következménye. Kormánypárti szóhasználattal élve: a kiadások gyors növekedésével a társadalombiztosítási reform nem képes megbirkózni. Ez egy feje tetejére állított okoskodás, mert éppen a reform keretében eddig csak kiadásnövelő intézkedések történtek. Ha most, megrettenve a várható következményektől, nem követjük az intézkedések dinamikáját, és a kiadásokat drasztikusan visszafogjuk – a tervezet ezt szándékozik tenni az egészségügyben –, akkor garantálható a működésképtelenség.
Ezt az iszonyú ellentmondást háromféleképpen lehetne feloldani: hatékony állami garanciával, profiltisztítással és vagyonjuttatással. Mint a továbbiakban rámutatok, ezek egyike sem látszik működni jelenleg.
Vegyük először az állami garanciát! Az állami garancia az elmúlt években a társadalombiztosítási alap létrehozása óta folyamatosan szűkült, sőt, kimondhatjuk, hogy végül is kaotikus állapotba került, mert az érvényben lévő törvények egymást kizáró módon szabályozták. A dolog odáig fajult, hogy ha a törvényeket betű szerint értelmeznénk, a társadalombiztosítás működése megbízható módon le lenne bénítva. Ezen az állapoton próbál változtatni a likviditással kapcsolatban később részletesebben tárgyalandó állami forgóalaphoz kapcsolt hitelmegelőlegezési számla – sikerült kimondanom – igénybevételi lehetősége, amely azonban jottányit sem növeli a tényleges garancia mértékét, hanem csak úgynevezett kvázi garanciát jelent.
Amíg a nyugdíjalapot tekintve fennáll a nyomorúságos, 1%-os tényleges garancia, addig tudatában kell lennünk, hogy az egészségügyi biztosítási alapot illetően semmilyen mértékű garancia nincsen. Hatékony állami garancia tehát nem szerepel a tervezetben.
A második a profiltisztítás. Ha valaki megkérdezné, hogy mi az a profiltisztítás, akkor első megközelítésben azt válaszolhatnánk, hogy a profiltisztítás egy olyan valami, amitől a kormányzat húzódozik, mint kecske a késtől; második megközelítésben ki lehet fejteni részletesebben, hogy a társadalombiztosítás azon költségvetési tételektől való megszabadítását jelenti, amelyek szociális indokoltságúak, de nem biztosítási elven folyósítandók, s eredendően az állami költségvetés szférájába sorolandók. A profiltisztításba bevont tételek forintösszege nem hogy nőne, de kevesebb, mint 1992-ben. Mert igaz ugyan, hogy 1993-ra 11 milliárd forintot jelez az állami költségvetés, de könyörgöm: ha ebből 1992-ben már csaknem 4 milliárd forintot átvett, azt 1993-ban felemlegetni nem úriemberhez méltó. További több mint 4 milliárd forint – ez a közgyógyellátás, terhesgondozási hozzájárulás – új feladattal már ellentételezésre került, úgyhogy a társadalombiztosítás számára nem jelent könnyebbséget.
A profiltisztításra szoruló összeg szinte véletlen egyezése a társadalombiztosítási költségvetés deficitjével kínálja a lehetőséget, hogy a kettőt megcseréljük, és akkor akár nullszaldósra is tervezhetnénk.
Tudomásul kell venni, hogy minél tovább késlekedünk a profiltisztítás teljes megvalósításával, annál tovább marad gúzsba kötve és ellehetetlenülve a társadalombiztosítás.
A következő a vagyonhoz juttatás. A vagyonjuttatás a jelenlegi egészségügyi politikánk egyik legszomorúbb fejezete. Itt aztán teljes a káosz: a kompetenciák, jogosultságok, határidők, az átadandó vagyon formája, az átadás módja, az alá- és fölérendeltségi viszonyok, a sorrendiség nincsenek pontosan körülhatárolva. Hangos nemakarások és álszent nyögések, egymásra mutogatás – mind, mind azt eredményezik, hogy a dolog nem megy előre. Ha valamely ügyben a központi akarat tehetne valamit, hát, ez éppen az az eset. Vajon miért nem tesz? Ki a felelős?
Nem tartom elfogadható mentségnek azt, hogy az államvezetés hatékonysága itt sem rosszabb, mint máshol – még ha a megállapítás esetleg önmagában véve igaz is volna.
A következő a likviditás. A törvénytervezet egyik legtrükkösebb megoldása a tb. likviditásának biztosításáról szóló rész, mely szerint "A likviditási tartaléknak az előírt szintre történő feltöltéséig az alapok, kiadásaik folyamatos teljesítésének biztosítására, tehermentesen vehetik igénybe a központi költségvetés forgóalapjához kapcsolt ellátásmegelőlegezési számlát." Hát ez ugyan eddig ártatlannak tűnik, sőt, az ember szívét melegség tölti el: lám, lám, van itt jó szándék; a javaslattevő egy év tanulóidő és az ellenzék kitartó figyelemfelhívása után mégiscsak megértette, hogy nagy botrány lesz, ha a tb. csődbe jut, és nem tud fizetni. Ilyesmibe a kormányok bele szoktak bukni. Annál meglepőbb, hogy az állami költségvetésben a javaslattevő már egészen más húrokat penget – idézem a 27. § (4) bekezdését: "A nyugdíjbiztosítási és egészségbiztosítási alapot terhelő ellátások folyamatos teljesítését az állami forgóalaphoz kapcsolt megelőlegezési számla hiteljellegű igénybevételi lehetősége akkor garantálja, ha a bevételek és kiadások eltéréséből adódó pénzhiányt az alapok hiányának finanszírozására jóváhagyott értékpapír-kibocsátás útján befolyó bevétel már nem fedezi." Hűha! Ez bizony egy hármas csapdahelyzet. Hogy miért?
Először is azért, mert a társadalombiztosítás 1993. évi költségvetési tervezete csak felhatalmazást ad a társadalombiztosítási alapok kezelőjének – az OTF-nek – a kötvénykibocsátásra, de nem kötelezi erre. Ha tehát például az nem bocsát ki kötvényt, akkor ebből jövedelem sem folyik be, azaz a kiadási többletet az állami forgóalap megelőlegezési számlának kell fedezni. Gyanítjuk azonban, hogy az előterjesztő ezt nem egészen így gondolta.
Másodszor: a társadalombiztosítás és az állami költségvetési tervezet a pénzfolyósításhoz eltérő dimenziójú feltételeket tartalmaz. A társadalombiztosítási tervezetben a folyósítás a likviditási tartaléknak az előírt szintre feltöltéséig – tehát idő- és pénzösszeg szerepel mint dimenzió –, az állami költségvetés pedig hiteljellegű igénybevételi lehetőségről beszél. Ez a klasszikus hajós történet, amikor a kapitány leszól a gépházba, hogy: "Három fok balra!" "Visszaszólnak: "Mennyi?" A kapitány vissza: "Mi mennyi?"
(12.20)
Jó, jó, de hol itt a trükk? Hát épp ez a harmadik csapda. Egy ennyire fontos és nagy jelentőségű törvénytervezetben, mint a társadalombiztosítás 1993. évi költségvetése, egy ennyire fontos kérdésre, mint a társadalombiztosítás működőképességének biztosítása, nincs meg a korrekt válasz, hanem azt egy másik, sokkal terjedelmesebb törvénytervezet tartalmazza eldugva, akkor mi a biztosíték arra, hogy ha a játékos kedvű előterjesztő a hasonló fontosságú részadatokat jövőre nem egy megyei újság apróhirdetésében fogja közzétenni? Bizony előfordulhat, hogy nem vesszük észre.
Ennyi trükk és csapda után már éppen csak megemlítem, hogy az előterjesztés nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja azt a törvényben rögzített kötelezettséget, hogy legkésőbb az idén, 1992-ben fel kell tölteni a likviditási tartalékot az előírt mértékre, tehát 1993-ban gyakorlatilag e vonatkozásban nem lenne szabad hiánynak lenni.
A hiány finanszírozását célzó javaslat szerintem katasztrofális, de a szakértőink szerint annál sokkal rosszabb, egyenesen végzetes. A törvénytervezet ugyanis tb.-kötvény kibocsátásával véli megoldhatónak. Az eddig elmondottak alapján már tényleg nem tudok másra gondolni, minthogy maga az előterjesztő is ezt a javaslatot egyfajta kegyelemdöfésnek szánta. Valóban, ezzel nincs tovább, vége a költségvetésnek. Már csak a dátum és az aláírás van.
Erről a harmadik pun háború jut eszembe, amelynek végén a győztes rómaiak nemcsak lerombolták Karthágót, hanem még sóval is behintették, nehogy új élet sarjadjon. Csakhogy a punok előzőleg nagyon keményen harcoltak ám a rómaiak ellen, és majdnem győztek. Gondoljunk Hannibál fényes haditetteire. Na, de mit vétett ez a szegény társadalombiztosítás? A társadalombiztosítási önkormányzatok még meg sem születtek, máris egy csaknem százmilliárd forintos adósságterhet hurkolnánk a nyakuk köré. Várható-e valaha, hogy talpra állnak? Kész szerencse, hogy ez a megoldás különben törvénybe ütköző, bár számos példa bizonyítja, hogy ilyen csekélység nem jelent akadályt a szavazógép számára.
További szakmai vonatkozások közül megemlíteném, hogy erősen megnövekedett az adminisztráció, melyet kérdés, hogy ellentételez-e a teljesítmény-finanszírozásból esetleg eredő többletjövedelem. A másik kérdés az, hogy egyáltalán képes-e az egészségügy erre a megnövekedett adminisztrációra a jelenlegi tárgyi és személyi feltételek mellett?
Az új finanszírozási rendszert deklaráltan, egyre fokozódó mértékben az elvégzett teljesítménytől függővé kívánjuk tenni. Ugyanakkor semmiféle ellenőrzési rendszert nem tartalmaz. Ez a világon egyedülálló. Az egyik legsúlyosabb hiánynak tartjuk azt, hogy működési költségbe nem került be az amortizációs költség. Kijelenthetjük, hogy ameddig ez nem történik meg, addig valódi költségbeszámításon alapuló reformról nem beszélhetünk. A jelenleg bevezetendő intézkedéseknek ez egyik legnagyobb fogyatékossága.
Ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy a drasztikus megszorítások mellett pazarlások is jelen vannak. Ilyen például a kártyaügy, amelynek kihatása már jóval túllépi az egymilliárd forintot, s ez mindössze csak egy papírt eredményez. A neki tulajdonított funkciókat ugyanis más módon, jóval kisebb ráfordítással is el lehetett volna érni, ugyanakkor csekély többletráfordítással sokkal hasznosabb dokumentumot lehetett volna létrehozni, például a beteg egészségére vonatkozó feljegyzéseket tartalmazó betegigazolvánnyal.
Egybehangzó vélemény az, hogy az áfa-kompenzációs struktúrákat a szociális törvénybe kellett volna beépíteni, nem pedig a többletteher egy részét közvetlenül a nyugdíjasokra hárítani. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy az Országgyűlés által elfogadott és érvényben levő törvényt ne hajtsák végre. A közalkalmazotti törvényre gondolok.
A közalkalmazotti státuszban lévő egészségügyi dolgozók ragaszkodnak a 13. havi illetményhez, a jubileumi jutalomhoz, a kötelező illetménypótlékhoz, a túlmunka és ügyeleti korlát, a megnövekedett szabadság és munkaerő visszapótlásának bérfedezetéhez. Mindezeknek kb. 13-14 milliárd forint az egyéves kihatása.
Nem tudunk belenyugodni abba, hogy az intézményeknél az idén elmaradt a dologi és bérautomatizmus tervezése. Ez is az úgynevezett reform egyik tragédiához vezethető melléfogása. A bérelmaradásuk teljes mértékben indokolja ezt a határozottságot. Természetesen szó sincs arról, hogy az SZDSZ racionális elképzeléseit kérjem számon a kormányzattól, de azért annak logikája egyszerűbb észjárással is belátható, hogy számos olyan jövedelmi forrás, amely természeténél fogva ok vagy okozati kapcsolatba hozható az egészségüggyel, valamilyen mértékben járuljon hozzá az egészségügy finanszírozásához is. Így például az egészségre káros élvezeti szerek, melyek hatása tetemes többletköltséget jelent az egészségügynek, forgalmi adójának bizonyos százaléka igenis jelenjen meg az egészségügy finanszírozásában. Vagy például a gyógy-idegenforgalom hasznából részesedjen az egészségügy is. A járulékok adók módjára való beszedése nagyot lendíthetne a helyzeten.
Az egészségügy vagyonának, banki kezelési költségének bizonyos része kerüljön vissza az egészségügyhöz. Ezzel a bankok is terhet vállalnának az egészségügy nyomorából. A vállalkozások ösztönzése az alkalmas területeken szintén tőkevonzó hatású lenne. Ellenőrző rendszerek bevezetésétől ugyancsak jelentős megtakarítás volna várható.
Felmerülhet egyesekben, hogy mi talán azt gondoljuk a Kormányról, hogy furmányos összeesküvést sző a nép ellen, és pusztán gonoszságból vagy akár csak öncélúan nem engedi lélegzethez jutni a társadalombiztosítást, markában tartja és sanyargatja az egészségügyieket, a nyugdíjasokat stb. Erről szó sincs. Mi azt gondoljuk, hogy a Kormány cselekvési programja egyszerűen nem állta ki a gyakorlat próbáját, s ezt most már a Kormány maga is felismerte, csak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy nyíltan is beismerje. Átfogó koncepció hiányában rögtönzésekre szorul, ezért vagdalkozik, pótcselekvéseket végez, lázasan keres látszatokat és mentségeket.
Mi tisztában vagyunk azzal, hogy az egészségügyben nem lehet négyévenként rendszerváltást végrehajtani, hanem a reformnak több kormányzati ciklust átívelően lépésről lépésre, lehetőleg megtorpanás nélkül kell végbemennie.Ezért – és ezzel egyben válaszolnék Surján miniszter úr egy korábbi, nyilvánosság előtt tett kijelentésére is, melyben az ellenzék konstruktivitását hiányolta – mi nemcsak bíráljuk az általunk helytelennek tartott dolgokat, hanem minden esetben, ahol azok természete azt lehetővé teszi, mellétesszük megoldási javaslatainkat is. Ezeket majd a részletes vitában fogjuk ismertetni. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a bal oldalon.)
