JÁNOSI GYÖRGY, DR. (MSZP)
JÁNOSI GYÖRGY, DR. (MSZP)
JÁNOSI GYÖRGY, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Minden különösebb bevezető nélkül hadd kezdjem néhány idézettel hozzászólásomat.
"A Kormány a gazdasági növekedés megalapozásában, a jövő építésében a tudásnak stratégiai fontosságot tulajdonít. – A kitörés és a tartós felemelkedés, az életminőség javulásának az alapja csak a társadalomban felhalmozódott tudás, hozzáértés lehet. – A Kormány tudatában van annak, hogy a korszerű felsőoktatásnak, tudománynak és műszaki fejlesztésnek kulcsszerepe van a nemzetgazdaság talpraállításában, s még inkább annak felvirágzásában, az élet minőségének javulásában. – A művelődés olyan építményhez hasonlít, amelynek legfőbb tartóoszlopai a tudomány, a művészetek és az erkölcs. Közöttük van hivatva hidat képezni az oktatás és az olyan intézmények, amelyek hivatásuknak tekintik, hogy a szellemi értékek minél szélesebb társadalmi rétegekhez eljussanak." Az idézetek a Kormány Nemzeti Megújhodási Programjából valók.
Hozzászólásomban egyetlen kérdéssel szeretnék foglalkozni. Azzal a kérdéssel, hogy figyelembe véve az ország gazdasági, pénzügyi helyzetét is, mit mutat az ígéretek teljesítéséről az elmúlt két év és az 1993-as költségvetés.
Abban mindannyian egyetértünk, hogy a kultúra és a művelődés valóban kulcskérdés a mai magyar társadalomban, és nemcsak a jövő megalapozása, a felemelkedés, a kiművelt emberfők képzése és a modernizáció sokat hangoztatott általános szlogenje szempontjából. Ennél három sokkal konkrétabb és kézzelfoghatóbb ok is megnevezhető.
Először. Általában tőkeszegény országokban gazdasági recessziós időszakban különös módon felértékelődik a szellemi tőke, amely termékeinek exportjával önmagában is képes gazdasági lehetőségeket, piaci kapcsolatokat és működő tőkét mozgósítani. Különösen így van ez egy olyan országban, amely az elmúlt évtizedekben, és talán évszázadban is, különösen jelentős szellemi teljesítményekkel ajándékozta meg a világot.
Másodszor. Egy erőteljesen hierarchizálódó társadalomban kulcskérdés, hogy a kultúra közvetítőrendszere mennyire biztosítja a művelődési esélyegyenlőséget és a társadalmi mobilitást, hogy a tehetségek a maguk szakterületén megfelelő szerepet vállalhassanak a társadalom újjáépítésében
És végül harmadszor. Ma már világos mindannyiunk számára, hogy a rendszerváltást nem követte a kultúra közvetítő csatornáinak kihasználásával egy átfogó társadalmi érték- és normaváltás. A korábbi túlideologizált értékrendszer összeomlott, az új körvonalai pedig még nem rajzolódtak ki. Az értékek és normák általános válságának időszakát éli a társadalom, ami döntő szerepet játszik az anómia és a deviáns viselkedésformák rohamos terjedésében is.
A kérdés ezek után az, hogy mennyire tükröződnek ezek a megfontolások a kultúra alkotásának, közvetítésének és elsajátításának támogatása terén. Érdemes a kérdést megvizsgálni kettébontva, egyrészt a kulturális értékek megőrzése, teremtése és alkotása területén, másrészt a közvetítés és az elsajátítás mechanizmusainak terén.
Kezdjük az alkotás, az értékmegőrzés, a teremtés oldaláról. A szellemi tőke termékeinek exportja helyett ma Magyarországon a szellemi tőke exportálódása, vagy nevezzük nevén a gyereket, menekülése figyelhető meg az országban. 1990-ben mintegy 3000, 1991-ben 4500, és ha a trend folytatódik, ez év végére körülbelül 5-6000 diplomás hagyja el az országot. Ezek jelentős része tudományos kutató. Tudományos kutató, aki elviselhetetlennek érzi azokat a kutatási körülményeket és elismertséget, amit ez a társadalom biztosítani tud a számára. E mögött a menekülés mögött döntő szerepet játszik a tudományos kutatásban a kutatóműhelyek elmúlt időszakbeli drasztikus leépítése. A tavalyi báziscsökkentés után most 900, illetve 300 milliós elvonást tartalmaz a költségvetés a Magyar Tudományos Akadémia természettudományi és társadalomtudományi intézeteitől. Plusz mindemellett még 10%-os létszámcsökkentést irányoz elő.
Arról nem beszélek, hogy mennyire közelíti meg az európai normákat és szintet az a műszaki bázis, amely a kutatóintézetek rendelkezésére áll. Arról azonban már igenis beszélni akarok, hogy a bérek mennyire tükrözik a különböző területek társadalmi elismertségét és azt az értékrendszert, amit a kormányprogram is előrevetített. A bérek előirányzata a Tudományos Akadémia kutatóintézeteiben 25 ezer forint/fő/hó. A Művelődési Minisztérium kutatóintézeteiben egy kicsit jobb a helyzet, itt ez az átlag 38 ezer. De nézzük a másik oldalt. A regionális oktatási központok számára előirányzott bér 62 ezer forint. Az Állami Vagyonügynökségben előirányzott egy havi bér 90 ezer forint. És végül a Bankfelügyeletnél előirányzott bér 97 ezer forint. Azt hiszem, mindannyiunk számára világos, hogy ez a bérkülönbség nem az értékszempontokat tükrözi, nem a szakmai hozzáértést, hiszen itt nem lehet különbséget tenni. Csak egyet tükrözhet, a politikai értékrendjét az ezekben az intézetekben dolgozó embereknek.
Nem jobb a helyzet a művészetek területén sem. A minisztériumnál 73 milliós fejlesztés figyelhető meg, ebből 51 millió a mecenatúrára. Miközben a köztársasági megbízottak hivatalára csak béralapra plusz 120 milliót irányoz elő a jövő évi költségvetés.
Néhány adatot a művészetek területéről is hadd mondjak. Az Objektív Filmstúdió 1990-ben még hat filmet – játékfilmet, dokumentumfilmet – tudott elkészíteni, 1991-ben már csak négyet, ebben az évben pedig kettőnél kénytelen megállni, mert többre nem futja. Az agyelszívás a dolgok logikájánál fogva nyilvánvalóan a legtehetségesebb rétegeket érinti a tudomány és a művészet területéről egyaránt. Ez a réteg már haza sem fogja tudni hozni a kinti tapasztalatait, mert egyszerűen képtelen visszaszokni a hazai tudományos feltételekhez és kutatási körülményekhez.
Nézzük ezek után az elsajátítás, befogadás másik oldalát. Elsősorban a közoktatással, a felsőoktatással és a közművelődési intézményekkel szeretnék röviden foglalkozni. A költségvetési törvény a közoktatásnak rendkívül súlyos problémák forrásává fog válni. Öt nagyon súlyos konfliktushelyzetet előidéző problémára hadd utaljak.
Először. A normatívák enyhén nőnek ugyan, a közoktatás területén 9–14% között. Kivételt csak az óvoda és a gimnázium jelent, ahol erőteljesebb ez a normatívaemelkedés. Ez az emelkedés azonban nem éri el még az infláció mértékét sem, és akkor semmit sem szóltam a kétkulcsos áfa hatásáról, amely ezeket a közoktatási intézményeket erőteljesen fogja érinteni. Ez nyilvánvalóan egyfajta reálérték-csökkenést jelent.
Másodszor. Nincs költségvetési fedezete a közalkalmazotti törvény már érvényben lévő kedvezményeinek – pótlékok, végkielégítés, jubileumi jutalmak, hosszabb felmondási idő és a tizenharmadik havi bér területén. Ez nyilvánvalóan megint az intézményeket, az önkormányzatokat fogja terhelni, hiszen valahonnan ennek a minimális fedezetét elő kell teremteni.
(10.10)
A harmadik probléma: mindemellett az önkormányzatok pénzügyi lehetőségei is szűkülnek a kiegészítés területén. Az önkormányzatok kiegészítő szerepe 20 és 60% között mozgott az elmúlt időszakban. Ezek a lehetőségek jelentősen zsugorodnak, egyrészt azért, mert eleve csökkenni fog a személyi jövedelemadóból származó bevétel, ami jelentős tételt jelent az önkormányzati költségvetésben – hiszen az ebből származó bevételek 40-50%-át is jelentik néhol az önkormányzatok bevételeinek. Ez csökkenni fog, hiszen a munkanélküliség tovább erősödik ebben az országban. Másrészt – és ez a súlyosabb probléma – előnytelen az önkormányzatok számára a személyi jövedelemadó feletti osztozkodás, hiszen a korábbi 50–50%-ot most 30–70%-ra változtatja, ezt kívánja elérni a költségvetés.
A negyedik probléma, ami a közoktatást érinti: a demográfiai apály egyes területeken alig emeli a központi támogatás tavalyi abszolút értékét is, hiszen az a fejkvótarendszer, amiben a közoktatás részesül, azt vetíti előre, hogy ha csökken a gyerekszám, akkor csökken az a támogatás is, amit központi alapból biztosítani tudunk számukra. Ez megint kiadás-, költségcsökkentő tényező az intézmények számára.
Mindezek – és itt jön az ötödik probléma – azt eredményezik, hogy a közoktatási intézmények működtetése csak a fejlesztések, felújítások, az ezekre szánt összegek elvonásával lesz lehetséges, ami tragikus helyzetbe sodorhatja az épületek és az infrastrukturális feltételek állagát.
Ezzel kapcsolatban sokunk számára közismert a pedagógusok szakszervezetének az a vizsgálata, amely világosan kimutatta, hogy hihetetlenül nagy az eltérés az európai normák szerinti infrastrukturális követelményektől a magyar közoktatás egész területén.
Milyen következményei várhatók mindennek az oktatás területén? A működés költségeit az önkormányzatok – mivel szűkülnek az ő pénzügyi forrásaik is – kénytelenek lesznek fokozatosan a szülőkre hárítani. Ez az iskolák piacosításának folyamatát fogja szükségszerűen elindítani. Az intézmények egyre bővülő szolgáltatási kört lesznek kénytelenek a szülőkkel megfizettetni – például a napköziotthonos ellátást is, amire nincs külön normatíva. Azon szolgáltatások térítési díjai fognak emelkedni, amelyek a legfontosabbak bizonyos rétegek számára. Mert ez a piacosítás oda vezethet, hogy azok a rétegek nem tudják majd igénybe venni ezeket a szolgáltatásokat, amelyeknek a legnagyobb szükségük lenne rá, hogy a hátrányos helyzetből induló gyerekek felzárkóztatása e plusz szolgáltatások révén elindulhasson. Ez a hátrányos helyzetből jövő gyerekek fokozatos leszakadását eredményezheti, oda vezethet, hogy alacsony iskolai fokon megrekednek. Ez pedig, pontosan tudjuk, mit jelent: alacsony munkamegosztási pozíciót, alacsony jövedelempozíciót – és ezzel elindul a különböző rétegek határainak bezáródása, a különböző rétegek önmagukat kezdik újratermelni, és eluralkodik a társadalmon a kasztosodás tendenciája.
A felsőoktatás területén kedvezőbbnek tűnik a kép a költségvetést illetően, hiszen kedvezőnek tűnik az a 6 milliárdos többlet, amit ezen a területen a költségvetés biztosít. Érdemes azonban megnézni ennek a költségvetésnek a belső arányait, mert ezek már furcsa képet mutatnak.
Azzal kell kezdeni, hogy mindenekelőtt a felsőoktatási intézményektől 8%-ot – azaz körülbelül 1,2 milliárdot – von el a költségvetés. Ez alapvetően a dologi kiadásokat fogja a felsőoktatási intézményekben érinteni, hiszen az összes többi kötött keret: kötött az 50-60%-os bér, kötött a 15-20%-os hallgatói támogatás, és kötött a 10%-os közműkiadás. Ami e felett marad, 20% dologi, működési kiadásra, azt fogja csökkenteni ez a 8%, azaz durván a felére csökkennek a működési kiadások – ez pedig komoly működési problémákat eredményezhet. Igaz, hogy a másik oldalon megjelenik a 6 milliárdos többlettámogatás, ebből azonban mindössze 600 millió az, ami az intézmények valóságos fejlesztésére fordítható: a 300 millió a felsőoktatási fejlesztési alapból elnyert eszközök működési támogatására, 100 millió tartalmi fejlesztésre és 200 millió kutatástámogatásra. Az összes többi megint kötött felhasználású pénz, amit nem lehet igazán az intézmények fejlesztésére fordítani: a bér, a tankönyvtámogatás, a doktorandusképzés, a normatívaemelkedés és a 644 millió tandíjbevétel. Így nyilvánvalóan nehéz helyzetbe kerülnek a felsőoktatási intézmények.
Súlyos gondok várhatók a működtetés területén: vélhetőleg ismétlődni fognak azok a problémák, amelyek az elmúlt év közepén ezen a területen megjelentek.
A hallgatók oldaláról nagyon kedvező képet mutat ez a költségvetés, hiszen jelentősnek tűnnek a hallgatói szociális támogatások, az 5 ezer forintos normatívaemelkedés, a 4300 forintos lakhatási támogatás a vidéki hallgatóknak és a tankönyvtámogatás. Ezzel azonban – és ezt szeretném hangsúlyozni – szemben áll a 2 ezer forintos tandíj bevezetése – ami már fölemészti az egy főre eső normatívaemelkedést –, ezzel szemben áll a kollégiumok szállodarendszerre történő átállítása, az a törekvés, hogy a kollégiumok önköltséges árat kérjenek az egy férőhely után.
Csak egy példát hadd mondjak: a Képzőművészeti Főiskola kollégiumában kiszámolták, hogy ez az önköltség körülbelül 8 ezer forint – ebből 4300-at törleszt ugyan a lakhatási támogatás a vidéki hallgatók számára, a különbözet azonban, az a 3700 forint meszsze meghaladja az eddigi kollégiumi díjakat, amelyek 1100-1200 forint körül mozogtak. Mindemellett pontosan tudjuk, hogy a felsőoktatási intézményekben már régóta nem működik a szociális szempontú ösztöndíjelosztási mechanizmus.
Mindez azt eredményezi, hogy a kedvező kép ellenére növekszik a hallgatókra és a hallgatók szüleire háruló terhek mértéke. Ez megint azt eredményezheti, hogy jelentős rétegek fognak kiszorulni a felsőoktatásból, legalábbis ilyen tendenciák indulhatnak el. Szűkülhet ezzel a felsőoktatás egész társadalmi bázisa, kiszorulhatnak azok a tehetséges gyerekek, akiknek a szülei az anyagi konzekvenciákat a továbbtaníttatás során nem tudják vállalni. Mindez kontraszelekciós mechanizmusokat indíthat el abban az egyébként pozitív törekvésben, hogy növelni kell a társadalomban az egyetemi–főiskolai hallgatók arányát.
Végül a közművelődésről néhány szót. Itt is súlyos költségvetési problémák jelentkeznek – Elek István erről részben már beszélt –, mert itt is csak enyhe a normatívaemelkedés: megyei szinten 10%, helyi szinten 25%. Itt sincs költségvetési fedezet a közalkalmazotti törvény kedvezményeire, itt is várható, hogy a bérek jelentősen elmaradnak az anyagi ágazatokhoz képest. Itt is problémát okoz a jövedelemadóból történő előnytelen részesedése az önkormányzatoknak. Ezen túl azonban egy nagyon súlyos probléma külön terheli a közművelődési intézményeket: jelentős bevételkiesés várható ugyanis ezekben az intézményekben, mert a költségvetés a tervezett 130-140 milliárdos bevételi többletet adó formájában egyenletesen kívánja szétteríteni az egész társadalmon, így újabb jelentős rétegek fogyasztási struktúrájában fog háttérbe szorulni a kulturális fogyasztás: nem fogják tudni megfizetni a közművelődési intézmények szolgáltatásait. Így felerősödik a kontraszelekciós hatás, és a kör bezárulhat: egyre nagyobb rétegek nevelik kulturálisan ingerszegény környezetben a felnövekvő generációt; a hátránnyal induló gyerekek ezután megrekednek a közoktatás alacsony fokán a piacosítás következtében; és harmadszor: ki fognak szorulni a felsőoktatásból, és alacsony munkamegosztási és jövedelmi pozíciójuk révén csak a szegénységet lesznek képesek újratermelni, generációról generációra áthagyományozni.
Mindez azt jelenti, hogy a kultúra egész közvetítőrendszere, bővítetten újratermelve a művelődési esélyegyenlőtlenséget, nem képes ellátni mobilizációs funkcióját.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen az ország gazdasági-pénzügyi helyzete. Tisztában vagyunk ezzel, és ehhez kell mérni minden megoldási javaslatot. Mindenekelőtt úgy látjuk, hogy azért még ehhez a helyzethez képest is javítható a művelődés egész rendszerének költségvetési pozíciója. Javítható, elsősorban az önkormányzatoknak juttatott nagyobb támogatások rendszerén keresztül.
Módosító indítványaink egy része arra fog vonatkozni, hogy visszaállítsa a költségvetés a személyi jövedelemadóból történő 50–50%-os részesedést.
(10.20)
Másrészt arra fog vonatkozni, hogy vagyonhoz juttassuk az önkormányzatokat, erősítve ezzel a pozíciójukat oly módon, hogy a volt tanácsi vállalatok privatizációs bevételeinek 100%-a helyben maradhasson.
Ezen túlmenően azonban a szűkös erőforrások láttán egy komoly kérdés még mindig felvetődik: kulcskérdés ugyanis, hogy mennyire tudjuk ezeket a szűkös erőforrásokat hatékonyan, teljesítményarányosan, feladatorientáltan elosztani a különböző ágazatok között. Az elosztás struktúrája ugyanis változatlan a művelődés egész területén.
Ebben a tekintetben nagyon komoly és nagyon súlyos felelősség terheli a Kormányt, hogy mind ez ideig nem hozta a Parlament elé azokat a törvénytervezeteket, amelyek az egyes ágazatokon belül hatékonyabb pénzelosztási modellt tudtak volna kialakítani. Nem hozta be a Tudományos Akadémiára vonatkozó törvényt, amely nem pénzügyi oldalról indította volna el a strukturális szerkezetváltást, hanem itt dönthettünk volna erről.
Felelősség terheli azért, hogy a közoktatási, szakoktatási törvényt nem hozta be, hiszen azt tudjuk, hogy a Művelődési Minisztériumban kész modellek állnak rendelkezésre, hogy ezt a szűkös erőforrást hogyan lehet teljesítményarányosabban elosztani a különböző intézmények között. Csak nem tehette meg ezt addig, amíg a közoktatási törvényt nem vitatta meg a Parlament.
Nem került ide a felsőoktatási törvény sem. Itt megint a törvény kereteiben kell kikényszeríteni a szükséges és elkerülhetetlen struktúraváltást, nem pedig a pénzügyi oldalról elindítani egy olyan ellehetetlenülési folyamatot, amely kontraszelekciós hatásokat hordozhat magában.
Elkerülhetetlen tehát, hogy végiggondoljuk a pénzelosztás hatékonyabb módszereit, és erre meggyőződésünk szerint lesz lehetőség. Az ugyanis már most világosan látszik, hogy a beterjesztett költségvetési törvény ebben a formájában ismét teljesíthetetlen lesz a következő évben.
Ezért jeleztük már előre, hogy a Kormánynak fel kell készülnie egy válságköltségvetésre, amelyet ebben a helyzetben életbe tud léptetni. Van még lehetőség arra, hogy a pénzelosztás hatékonyabb modelljeit erre az időszakra dolgozzuk ki és próbáljuk meg életbe léptetni, amennyire ez lehetséges.
Befejezésül – tisztelt Ház – szeretnék visszatérni az indításként elmondott idézetekre. Ezek után nyilvánvalóan felvetődnek a kérdések: a jövő építésében valóban stratégiai fontosságot tulajdonít-e a Kormány a tudásnak? A Kormány valóban tudatában van-e annak, hogy a korszerű felsőoktatásnak, tudománynak és műszaki fejlesztésnek kulcsszerepe van a nemzetgazdaság talpraállításában?
És végül: hivatásuknak tudják-e tekinteni a kultúra közvetítő intézményei azt, hogy a szellemi értékek minél szélesebb társadalmi rétegekhez jussanak el?
Mindabból, amit korábban elmondottam, azt hiszem, egyértelmű válasz rajzolódik ki ezekre a kérdésekre. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzék soraiban.)
