DARVAS IVÁN (SZDSZ)
DARVAS IVÁN (SZDSZ)
DARVAS IVÁN (SZDSZ) (A képviselő megkocogtatja a mikrofonját. – Zaj, derültség. – Közbeszólások: Szabad!) Nem, csak nem nagyon bízom már a mikrofonomban.
Elnök Úr! Mélyen tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Rengeteg gyönyörű, felemelő szó hangzott itt el az általános vitában a nemzet fennmaradásáért érzett aggodalomról, a 4-5 millió meg nem született magyar fájó hiányáról, ebből kifolyólag a nemzet kihalásának fenyegető réméről, ugyanakkor pedig a mohamedánok vészes szaporodásáról. Mind megannyi súlyos probléma, amely nyilván mélyen érint mindannyiunkat, és joggal tarthat számot a tisztelt Ház fokozott figyelmére. Nem is beszélve arról a kötelezettségről, ami az Alkotmánybíróság döntése folytán hárul ránk, nevezetesen: záros határidőn belül, törvényi szinten jogi formába kell öntenünk egy olyan gyakorlatot, amit mindeddig mindössze egy rendelet, illetve az idők folyamán önmagától kialakult szokásjog szabályozott.
Ez a vita – eléggé szerencsétlenül – magával hozta, hogy azzal az elméleti kérdéssel konfrontálódtunk itt, vajon mikortól számít a magzat élő embernek, mikortól tarthat számot az állam védelmére?
Meggyőződésem, hogy a kérdés ebben a formájában teljesen irreleváns. Ha szigorúan vesszük, persze hogy a fogantatás pillanatától, sőt továbbmegyek: a magam részéről az állatokat, növényeket, fákat és virágokat, köveket, vizeket, csillagokat és bolygókat, az egész világmindenséget egyaránt ugyanannak az ősprincípiumnak a megjelenítésének, tehát élőnek és védelemre méltónak tartom.
De vajon továbbvisz-e minket az effajta ideológiai szempontoknak az örökös ütköztetése? Bizonyosan nem. Csak meddő vitát, veszekedést, vádaskodást eredményezhet, ezért egyedül a gyakorlatból indulhatunk ki. Ki az, akinek a véleménye a legnagyobb súlylyal kell, hogy latba essék ebben a vitában?
A miénk? Zömmel meglett férfiaké – akármi legyen is ebben az ügyben a véleményünk – vagy az érintetteké, a fiatal terhes nőké?
Amennyire elviselhetetlen számomra, hogy adott esetben öreg emberek döntsenek arról, legyen-e háború, amelyben aztán tömegesen ölnek meg fiatal férfiakat, épp annyira elviselhetetlennek tartom azt is, hogy ugyancsak férfiak döntsenek arról, mi történjék fiatal nők testével. Ezért súlyos szereptévesztésnek tartanám, ha itt most azon vitatkoznánk, hol kezdődik az élet. Attól tartok, ehhez nekünk semmi közünk.
Nekünk semmiképp nem lehet feladatunk, hogy elméleteket gyártsunk, dogmákat teremtsünk, hanem mindössze azt az igen gyakorlati kérdést kell eldöntenünk, mi az a pont, ameddig az államhatalom beleavatkozhat egy nő legbensőbb magánszférájába.
Előrebocsátani kívánom, hogy a magam részéről mélyen egyetértek mindazokkal az érvekkel, amelyek a művi vetélés ellen itt elhangzottak. Igen, az abortusz kegyetlen, durva, barbár dolog.
Mégis abból indulok ki, hogy ezt a nők énnálam bizonyára összehasonlíthatatlanul jobban tudják. És lám, nap mint nap, mind nagyobb számban, mégis vállalkoznak rá. Vajon miért?
Talán nem tévedek, ha feltételezem: a nők nagy többsége mégsem jókedvében megy el küretre. Nyilván, csak szigorúan magánjellegű okokból, igen súlyos és megmásíthatatlan döntés következtében szánja rá magát a nő erre a mindenképpen tragikus lépésre, sőt meggyőződésem, hogy ugyanígy a szülésnél sem a nemzet gyarapításának szándéka vezeti a nőket, korántsem a leendő katonák számának növelése lebeg lelki szemük előtt, hanem egyszerűen a szerelmüknek szeretnének őhozzá hasonló utódot szülni.
Úgy gondolom hát, hogy mindezek a dolgok a nő legbensőbb, legintimebb, legszemélyesebb szférájába tartoznak, amelybe senkinek, semmilyen körülmények között nem lehet beleszólása.
Persze ugyanakkor semmiképp nem hanyagolható el a megszületendő magzat magánszférájának, személyi jogainak, így például az életben maradáshoz való jogának a védelme sem. Mi hát a teendő? Tiltsuk meg talán az abortuszt, ahogy ez itt többször elhangzott? Nehezítsük meg a műtéthez való hozzájutást? Erkölcsi, anyagi, adminisztratív akadályokkal igyekezzünk netán az érintett nők kedvét szegni?
Előre megmondható, nem lenne hatása egyikfajta intézkedésnek sem. Bármilyen mérvű szigorítással csak azt érnők el, hogy az érintettek sokkal nagyobb veszélyt vállalva illegálisan végeztetnék el a műtétet, vagy ha mégis megszülni kényszerülnének a magzatukat, legvégső esetben vagy a kukába dobnák, vagy egyszerűen ottfelejtenék a kórházban.
Nem tiltani, nem megnehezíteni kell a műtétet, hanem olyan körülményeket kell teremtenünk, hogy senki ne legyen rászorulva erre a megoldásra. Ennek a felelőssége csakugyan miránk hárul. Építsünk fel hát közös erővel egy félelem, gyűlölködés, nyomor nélküli, kiegyensúlyozott, nyugodt polgári Magyarországot, és bízvást bízhatunk benne, szülni fognak a nők ösztökélés nélkül is.
Védjük meg a magzatot? Persze, de azért a már megszületetteket se hagyjuk védtelenül. 4-5 millió meg nem született magyart siratunk? De hiszen a már megszületett tízmilliónak sem tudunk emberi körülményeket, lakást, munkát, kenyeret, nyugodt öregséget biztosítani! Micsoda hipokrita, farizeus, álszent érvelés ez? Hogy merjük fiatal nők vállára rakni azokat a gondokat, amelyekkel mi magunk képtelenek vagyunk megbirkózni?
Ugyanakkor teljes mértékben egyet tudok érteni azzal a tervvel, hogy a fiatal nőket mindenképpen világosítsák fel az abortusz lehetséges káros következményeiről, például az esetleges meddőségről, de semmi esetre se akkorra időzítsük ezt a pedagógiai szolgáltatást, amikor a nő már abortuszra jelentkezett.
Az iskola legyen a helye a nemi felvilágosításnak, ne a műtő. Megelőzni, nem megalázni! KRESZ-tanfolyamot sem akkor tartunk a balesetet szenvedettnek, amikor elsősegélyre volna szüksége.
Mindezek fényében tehát egyetlenegy megoldást tartok megvalósíthatónak, ha törvénybe iktatjuk a jelenlegi gyakorlatot. Semmiféle szigorítást nem tartok elfogadhatónak, kivéve, ha elfogadja a tisztelt Ház a frakciónk által benyújtott módosító javaslatokat.
Végül engedjenek meg egy személyes megjegyzést. Egészen bizonyos vagyok benne, hogyha az Úristen úgy rendelkezett volna, hogy mi, férfiak legyünk azok, akikre a magzat kihordásának terhe hárul, mi bizony már réges-régen bebiztosítottuk volna magunkat, hogy adott esetben legálisan, diszkréten és maximális kényelemmel megszabadulhassunk a nem kívánt magzattól. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy akkor a maihoz hasonló vitáknak a legcsekélyebb esélye sem lehetne. Mindez réges-rég rendezett kérdés lenne, ősidőktől fogva magától értetődő és megingathatatlan szokásjogokon alapulna, amelyekbe a nőknek a legcsekélyebb beleszólásuk sem lehetne. Nagyjából hasonlóan ahhoz a helyzethez, amelybe például a nőknek ősidők óta soha, semmi beleszólásuk nincs és nem is lehet annak eldöntésébe, hogy legyen-e háború vagy sem. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! (Taps a bal oldalon.)
