UGRIN EMESE, DR.
UGRIN EMESE, DR.
UGRIN EMESE, DR. (FKgP 12 tagú képviselőcsoport): Köszönöm. Ezt bóknak veszem.
Elnézést kérek, csak néhány szóval szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét néhány módosító indítványra, annál is inkább, mert elsősorban a mezőgazdasági szövetkezetekről beszélt a tisztelt Ház. Hála Tellér Gyula képviselőtársunknak, aki néhány, a fogyasztási szövetkezettel kapcsolatos problémát is felvetett.
A mi módosító csomagunkba annak idején betettünk néhány módosító indítványt az ipari szövetkezetek problémáival kapcsolatosan. Úgy érzem, hogy ez a kérdés elég fontos, hiszen az ipari szövetkezetek zöme át fog alakulni. Mivel ezek a szövetkezetek nem kis, hanem többnyire már nagyobb gazdasági egységet is jelentenek, az ő működésük a jövőben nem érdektelen a számunkra. Ezért elmondanám a törvény néhány olyan §-át, ahol módosító indítványt javasoltunk.
Ilyen volt a 4. § (1) bekezdése, amely a vagyon teljes nevesítésével foglalkozik, és az Áfész, valamint az ipari szövetkezetek számára sem teszi lehetővé, hogy a vagyon teljes egészét nevesíteni lehessen.
Itt 10–30%-nyi vagyont határozott meg az eredeti törvénytervezet, mondván, hogy ez szociálpolitikai célokat fog szolgálni. Az aggodalom azért merült fel – hiszen tudják talán –, hogy korábban létezett az úgynevezett Szövetkezeti Vagyonkezelési Alap, és mivel a törvénytervezet jelen pillanatban nem mondja meg, hogy ez a 10–30%-nyi visszatartott közös vagyon hogyan kerül kezelésre, milyen formában fog ez valóban szociálpolitikai célokat szolgálni, félő, hogy esetleg az ipari szövetkezetek esetében ezek a régi struktúrák: szövetkezeti vagyonkezelő egységek, fenn fognak maradni.
Ugyanakkor viszont – amelyik már a 4. § (3) bekezdésében jelenik meg – érthetetlennek tűnik egy másik kérdés: miért tesz különbséget a törvény a kisszövetkezetek és a nagy ipari szövetkezetek között. Ez annál is inkább izgalmas, hiszen – talán tudják – az eltelt években a kisszövetkezetek előnyösebben voltak megítélve, mint az ipari szövetkezetek, és nem egy nagy ipari szövetkezet alakult át ezért mesterségesen kisszövetkezetté. Csak egy példát talán, amely eléggé ismert: a Szarvasi Vas- és Fémipari Szövetkezet, amelyik 700 tagjából 600-at átminősített alkalmazottnak, 100-at megtartott szövetkezeti tagnak. Ez egy olyan előnyt adott ennek a szövetkezetnek, hogy béralapot tudott fejleszteni, kiadta a dolgozóknak a részjegyet. A törvény eredeti javaslatát tekintve pedig most ez a 600 ember ugyanúgy visszaléphet – aki részjegyeit, üzletrészeit kiváltotta, megkapta, magasabb fizetést kapott –, visszatagosítható ugyanúgy, mint azok az emberek, akik a kockázatot is vállalva ezeket az előnyöket nem élvezték.
Ezt méltánytalannak tartjuk, és módosító indítványunkat ezekkel a megkülönböztetésekkel kapcsolatosan nyújtottuk be, figyelembe véve a tagi kockázatot vállaló embereknek is a helyzetét.
Felmerült az a gondolat – természetesen ez az indoklásból nem derült ki –, hogy esetleg ez a megkülönböztetés abból fakad, hogy az ipari szövetkezetek kaptak volna állami támogatást. Azt viszont illő tudni, hogy nagyon kevés szövetkezet kapott állami támogatást – ami pedig volt, azt az OKISZ-on keresztül 85–88 között teljesen megváltották –, tehát ez sem magyarázat arra, hogy a törvény eredeti 4. §-át megtartsuk.
Volt egy harmadik módosító javaslatunk, amely a vagyonnevesítésben részesülők körét – a 6. és a 10. § – kizárólag csak a tagsági viszonyhoz kötötte, és a tagsági viszonyban eltöltött időhöz, ugyanakkor azonban nem érinti azoknak a körét, akik munkájukkal, tudásukkal járultak hozzá a vagyon felhalmozásához.
Ez – véleményünk szerint – az ipari szövetkezeteknél sokkal élesebben jelenik meg, mint a mezőgazdasági szövetkezeteknél, hiszen egy ipari szövetkezet fennmaradását, a piacon való maradást, a termékfejlesztést, a műszaki-értelmiségi munka erősen meghatározza. Ezeknek az embereknek a tagosításból való kimaradása vagy hátrányos helyzete, úgy érezzük, hogy indokolatlan és méltánytalan, és a jövőben kifejtendő munkájukat is nagymértékben befolyásolhatja.
Ugyanakkor felmerül az a gondolat, hogy esetleg az indoklásban benne van, hogy a jelenlegi vezetőség a tagosításkor – ha közgyűlés kezébe adjuk ezeket a jogokat – esetleg zsarolhatná a tagságot, vagy kézben tarthatná. Úgy gondoljuk, hogy ez a veszély nincs jelen, hiszen a törvény értelmében új választásokat kell tartani. Teljes mértékben a tagság fogja eldönteni, hogy igazában kiket fogad el hiteles vezetőinek, hiteles embereinek.
Van még egy nagyon fontos pontja ennek a törvénytervezetnek, amely véleményünk szerint visszaélésre ad alkalmat: ez a 7. § (1) bekezdésének a) pontja, amely azt mondja ki, hogy akik 1987. december 1-je után szövetkezeti tagságukat megszüntették, bejelentés alapján visszanyerhetik tagságukat. Az előbbi szarvasi példát idézve – de számtalan hasonló szövetkezeti példát tudnánk elmondani az ipari területen működő szövetkezetek esetében – úgy gondoljuk, hogy nem mindegy, hogy valaki önként vállalta a korábbi tagsági viszony megszüntetését, vagy erre felszólították bizonyos más meggondolások alapján. Mert azok az emberek, akik önkéntesen vállalták a kilépést és élvezték a kilépéssel járó összes anyagi előnyt abban a pillanatban, azoknak az embereknek nem valószínű, hogy méltányos most ugyanazokat a jogokat és lehetőségeket személy szerint is visszaadni, kockázatot nem vállalva, mint azoknak, akik benne voltak és vállalták azt, hogy nem nyúlnak az előnyökhöz és a pénzükhöz.
A 10. § (83) bekezdésében szintén egy módosítást javasoltunk. A korábbi jogszabályok alapján 1988. december 31-ei vagyon 50%-a a részjegytőke és a célrészjegytőke kivételével már felosztásra került, és értékpapírok formájában a legtöbb szövetkezetben forgalomban van, a dolgozók ma is sok helyen egymás között adják-veszik. Ezen értékpapírok után az első tulajdonosok a névértéknek megfelelő 20%-os adót ki is fizették az államnak, igen sokan pedig eladták az értékpapírjaikat. Ez különösen az ipari szövetkezetek esetében gyakori. A forgalomban lévő értékpapírokat pedig már lehetetlenség lenne visszavonni, vagy ha ez megtörténne, akkor az egész folyamatot komolytalanná tenné a jövőre vonatkozólag. Ezért úgy gondoljuk, hogy a törvény ezen §-a csak a még fel nem osztott vagyonra vonatkozzon, még abban az esetben is, ha véletlenül, netalántán, valaki nagyobb vagyonrészt kapott volna ebben az elosztásban, mint amennyi a jelenlegi átgondolás alapján megilletné; pontosan azért, hogy hiteles legyen ezeknek az értékpapíroknak az adás-vétele, vásárlása, és hogy ne kerüljünk ellentétbe a korábbi, ugyanezen Ház által meghozott szabályokkal és törvényekkel.
Végezetül, még volt egy módosító indítványunk a 38. §-sal kapcsolatosan, ez a vagyonértékeléssel kapcsolatos. Méltánytalannak tartjuk azt, ha egy szövetkezet átalakul társasággá, és ezt az átalakulást egyetlenegy ember nem helyesli – mégpedig egy olyan ember, aki nyilván azért, mert nem helyesli – nem is akar az átalakuló társaságnak a tagja lenni, akkor kérheti a vagyonértékelést, hiszen ez egy óriási összeg, és éppen az ipari szövetkezeteknél a későbbiekben ez egy rettenetesen nagy kiadás, az eljövendő tagságot és a társaságot terhelné meg. Jelen pillanatban a vagyon egy-két százalékát kérik egy ilyen munkáért. Hogyha egy 500 milliós tőkével rendelkező jelenlegi ipari szövetkezetről beszélünk, akkor az 5–10 millió forintos költségbe fog kerülni egyetlenegy szavazat miatt. Ezért mi a javaslatunkban kértük azt, hogy legalább az egyszerű többség szavazata kelljen ahhoz, hogy ilyen óriási pénzkiadásra kerülhessen sor az átalakulás során. Úgy gondolom, hogy ez ismét méltányos, hiszen egy ember kritikája másoknak komoly veszteséget is okozhat. És hát, természetes, hogy ez a vagyonértékeléssel kapcsolatos paragrafus sokkal inkább a társaságoknak és vagyonértékeléssel foglalkozó vállalkozásoknak az érdekeit szolgálja, nem annyira a szövetkezeti átalakulást.
Van ennek egy másik csapdája is, megmondom őszintén, itt csak a figyelmet szeretném felhívni rá, de ugyanakkor nem tudtuk hogyan beilleszteni a módosítási indítványaink sorába. Ez pedig az, hogy a felértékelt vagyon az esetek többségében mindig nagyobb lesz mint a könyv szerinti érték. Itt például az ingatlanok értékváltozására gondolunk, és ezt a többlet-különbséget – amennyiben a vagyon felosztásra kerül – számvitelileg le kell könyvelni mint vagyonnövekményt. A törvényjavaslat azonban nem rögzíti azt, hogy ezután a növekmény után ki fog adózni, hogyan fog adózni, kit terhel például egy nagyobb szövetkezet több részre szakadása esetén ez a plusztöbblet. Nem tudom, talán lehet, hogy van valami olyan része a törvénynek, amely erre válaszol, ám mi nem találtuk meg, de úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, amit rögzíteni kellene. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
