FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mindenekelőtt azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért nem egy, a kötelező egészségbiztosításról szóló új törvényt tartunk most a kezünkben.
Emlékeztetem a tisztelt képviselőtársakat arra, hogy az egészségügy finanszírozása 1989. végén került át a társadalombiztosításhoz, azaz már akkor nyilvánvaló volt, hogy szükséges egy kötelező egészségbiztosításra vonatkozó törvény megalkotása. Ezt a nemzeti megújhodás programja is megerősítette.
Most 1991-et írunk. El kellene gondolkodni azon, miért bizonyult képtelennek a népjóléti kormányzat arra, hogy másfél év alatt kidolgozza a kötelező betegbiztosításra vonatkozó törvényt. Az idő rövidségére nyilvánvalóan nem lehet hivatkozni. Másfél év elég lehetett volna, ha a koalíciós kormány megalakítása után a Népjóléti Minisztérium a belső személyes csatározások helyett valóban hozzálátott volna az egészség biztosítására és az egészségügy reformjára vonatkozó alapvető kérdések tisztázásához.
De ez olyannyira nem történt meg, hogy még a társadalombiztosítás továbbfejlesztésére vonatkozó országgyűlési határozat is adós maradt ezzel. Zárójelben jegyzem meg, hogy a bizottsági viták során többször, de sajnos hiába hívtuk fel a népjóléti kormányzat figyelmét erre.
Nem lenne olyan súlyos a probléma, az önálló egészségbiztosítási törvény hiánya, ha ez a törvényjavaslat megfelelően foglalkozna legalább a legalapvetőbb kérdésekkel. A helyzet azonban nem ez. Milyen kérdésekre kellene mindenekelőtt választ adnia ennek a törvénynek?
Az alábbiakra. Legelőször is: ki jogosult, azaz kire terjed ki a kötelező egészségbiztosítás? Milyen szolgáltatásokra jogosult a biztosított? Hogyan, milyen korlátok között veheti igénybe ezeket a szolgáltatásokat? Ki fizeti és milyen módon a járulékot? Milyen módon finanszírozza a biztosító a szolgáltatók egyes csoportjait: a háziorvosokat, a rendelőintézetben dolgozó szakorvosokat, a kórházakat?
Ezekkel a kérdésekkel ugyan részben foglalkozik a törvény, de nem ad kielégítő választ rájuk, vagy egyenesen elfogadhatatlanok a törvényjavaslatban foglaltak. Teljesen hiányzik a törvényből az alábbi alapvető kérdésekre a válasz, mint a biztosító és a szolgáltató közötti szerződés alapvető kérdései. Így például a szolgáltatást nyújtó intézményeknek milyen követelményeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy a biztosító szerződést kössön velük, illetve milyen esetekben bontható fel a szerződés? Milyen fellebbezési lehetőségei vannak a járulékfizetőknek a szolgáltatókkal és a biztosítóval szemben, másrészt a szolgáltatóknak az őket finanszírozó biztosítóval szemben?
További lényeges kérdés, hogyan épüljön fel a biztosítás intézményrendszere. Hangsúlyozom, hogy ezzel még korántsem merítettem ki a tisztázandó kérdések sorát. Az eddig elmondottak újabb adalékot jelentenek ahhoz, hogy a népjóléti kormányzat vagy csak általános jelszavak megfogalmazására képes, vagy elvész a technikai részletekben, mint például a háziorvosok új finanszírozási rendszere esetében. Ezzel szemben nem képes a népjóléti kormányzat a régi struktúrák tényleges átalakítására, ennek az átalakításnak az alapvető kérdéseit és a megoldás lehetséges alternatíváit megfogalmazni, továbbá az egyes alapvető kérdésekben a konszenzust megteremteni.
Ezután arról a kérdésről kívánok részletesebben szólni, ki legyen a biztosított. Ez a kérdés ugyanis korántsem csak az egészségügy belügye.
A törvényjavaslat elfogadás esetén rövidesen tízezrek kerülhetnek aggasztó, beláthatatlan következményekkel járó helyzetbe. Gondoltak-e arra a törvényjavaslat készítői, hogy például mi lesz azokkal a polgártársainkkal, akiknek megszűnik a munkanélküli járulékra való jogosultsága, és ezzel az egészségügyi szolgáltatásra szóló biztosítása is. Mi történik majd akkor, ha egy ilyen egyén vagy annak iskoláskorúnál fiatalabb gyermeke hirtelen megbetegszik és netalán valamilyen műtétre lenne szüksége? Nem fogják megoperálni?
Ha orvosetikai megfontolásból a kórház nem utasítja el az ilyen pácienseket, akkor a jelenlegi törvényjavaslat alapján – ha jól értelmezem – a kórházat terheli a költség. A törvény által alkalmazott módon gyakorlatilag megoldhatatlan, hogy sok ezren ne kerüljenek tragikus vagy megalázó helyzetbe.
A törvény előterjesztői bizonyára azt vélik megoldásnak, hogy az is biztosított lehet, akinek a szociális rászorultságát az önkormányzat megállapítja. Nyilvánvaló azonban, hogy mindig lesznek olyanok, akik annyira nem szegények, hogy ebbe a szociális kategóriába beleessenek. Így olyan fiatalok, akiknek már nem jár tovább a pályakezdők munkanélküli segélye, de például az egy háztartásban élő szülők jövedelme miatt nem tekinthetők szociális szempontból rászorultaknak. Ez csak néhány, legnyilvánvalóbb, előrelátható példa. Tragikus élethelyzetek sora azonban nem látható előre. Továbbá az ezen a módon megalkotott törvények nem alkalmasak ezeknek a helyzeteknek a kezelésére.
Alapvetően különbözik ettől az SZDSZ javaslatának a megközelítése. Álláspontunk, hogy minden magyar állampolgár járulékfizetés alapján jogosult legyen a kötelező biztosításra. Hangsúlyozzuk, hogy azt kell részletesen szabályozni, hogy az egyes speciális esetekben ki fizesse a járulékot.
Önök most mondhatják, hogy hónapok óta mást sem hallunk, mint hogy az állampolgári jogosultság és a biztosítási elv nem fér össze. Ez azonban nem helytálló a kötelező biztosítás esetében. A magánbiztosítás egészen más kérdés.
A kötelező biztosítás esetében a hangsúly azon van, hogy a biztosított számára egyértelműen meghatározottak a kötelezettségek és a jogosultságok. Egyrészt minden biztosított egyén járulékfizetésre kötelezett, de ezt a kötelezettséget átvállalhatja a költségvetés. A biztosító intézetek számára lényegtelen, hogy ki fizeti a járulékot, a tiszta gazdasági viszonyok szempontjából az a lényeg, hogy minden biztosított egyénhez kapcsolódjék járulékfizetés.
Másrészt pontosan megfogalmazódik a jogosultság, az, hogy milyen szolgáltatásra jogosult a biztosított, továbbá, hogyan kereshet jogorvoslatot, ha sérelem éri a jogait.
Az előző rezsim alatt hiába deklarálták az állampolgári jogosultságot, valódi jogok és kötelezettségek helyett az állampárt adományaiban részesültünk. Ebből azonban nem következik, hogy a fürdővízzel kiöntsük a gyereket is.
Hangsúlyozom továbbá, hogy az állampolgári jogosultság nem feltétlenül jelent ingyenes ellátást. Ahogy a gyógyszer esetében is fizetünk hozzájárulást, az elképzelhető más esetekben is, de csak úgy, hogy senkit ne akadályozzunk meg az ellátáshoz való hozzájutásában.
Elgondolkodtató, hogy Spanyolországban a politikai rendszer demokratizálása részeként vált állampolgári joggá az egészségügyi ellátás. Elgondolkodtató, hogy Angliában a Thatcher-kormányzat úgy vezetett be piaci ösztönzőket a finanszírozó egészségügyi hivatalok és a kórházak közötti kapcsolatban, hogy érintetlenül hagyta azt, hogy állampolgári jogon mindenkinek jár az egészségügyi ellátás.
Elgondolkodtató, hogy Hollandiában, ahol eddig a lakosság leggazdagabb egyharmada maradt ki a kötelező biztosításból, az egészségügyi reform egyik eleme, hogy minden holland állampolgárra ki fog terjedni a kötelező biztosítás. Szerencsés, irigylésre méltó országok ezek, ahol nem keverednek össze olyan dolgok, mint a volt állampárt monolitikus hatalmi struktúrája és az állampolgárok szociális jogai.
Azt is bizonyítják a nemzetközi tapasztalatok, hogy az ellátáshoz való hozzájutásban érvényesülő állampolgári jogosultság összeegyeztethető a piac szerepének növelésével. Tőlünk nyugatabbra ugyanis az egészségügyben piaci viszonyok alatt nem azt értik, hogy csak az a beteg jusson ellátáshoz, aki ezt meg tudja fizetni. Hangsúlyozom, nem ezt értik ezen, hanem azt, hogy a kórházak és a biztosító közötti viszonyban érvényesül a verseny, a kórházak versenyeznek a biztosító kegyeiért. Másképpen megfogalmazva: a piaci viszonyok erősítésére a biztosító és a szolgáltatók közötti kapcsolatban lenne szükség nálunk is.
Hangsúlyozom, hogy azokban az országokban, ahol nem mindenki biztosított, ott a lakosság felső rétegei maradnak ki a kötelező biztosításból, azaz egy adott jövedelemhatár feletti keresetűek magánbiztosítás révén jutnak ellátáshoz vagy egy bizonyos határ feletti jövedelemrész már nem számít bele a biztosítás alapját képező jövedelembe.
Mivel a törvényjavaslat ezt a felső jövedelmi határt csak a 6%-os nyugdíjjárulékra és a 4%-os betegbiztosítási járulékra alkalmazza, a 43%-os társadalombiztosítási járulékra pedig nem, ezzel a magas jövedelműek számára sem kielégítő ez a törvényjavaslat. Azaz nem biztosít megfelelő védelmet a legrosszabb helyzetűek számára és nem teljesíti a magasabb jövedelműek várakozásait sem. A törvényjavaslat más rendelkezései is mutatják, hogy meglehetősen elszakadtak a törvény kidolgozói az élettől.
A törvényjavaslat 4. §-ának (6) bekezdése az utazási költségekhez adott hozzájárulás esetében így fogalmaz: – idézem – "Nem jár támogatás abban az esetben, ha a biztosított választott orvosa nem a biztosított állandó lakóhelye, illetőleg tartózkodási helye szerinti illetékes önkormányzat területén működik."
A törvény kidolgozói hogy feledkezhettek el arról, hogy a magyar települések körülbelül 50%-ában nincs helyben körzeti orvos. Az előbb idézett bekezdés alapján egy ilyen településen élő egyént még azzal is sújtana a törvény, hogy például kórházba meneteléhez nem járna támogatás az utazási költséghez.
További átgondolatlan intézkedés a 25 napos betegszabadság bevezetése. Nem is titkolja a javaslat előterjesztője, hogy erre a társadalombiztosítás bevételei és a kiadásai között növekvő olló miatt került sor. Ez az intézkedés körülbelül 1,5%-os átlagos burkolt járulékemelést jelent. Elfogadjuk, hogy kényszerhelyzetben van a társadalombiztosítás. Ez azonban nem ok arra, hogy a népjóléti kormányzat ne gondolja végig az intézkedés várható hatásait. Ez az intézkedés igen nehéz helyzetbe hozza a kisvállalkozások és a viszonylag kevés munkást foglalkoztató állami vállalatok egy részét, esetenként ugyanis akár 3–4%-os járulékemelést is jelenthet.
A biztosítás lényege a kockázat megosztása. Ez szűnik meg a táppénz 25 napjára. Ha nemcsak a társadalombiztosítás bevételei szempontjából gondolta volna végig ezt az intézkedést az előterjesztő, hanem a vállalatok és a biztosított betegek szempontjából is, akkor arra is törekedett volna, hogy a várható mellékhatásokat enyhítse. Például – többek között – olyan magánbiztosi konstrukció megjelenítésére ösztönzött volna, amely csoportos biztosítást jelentene a táppénz első 25 napjára.
A múlt héten a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról elfogadott törvény átmeneti időszakra felügyelő bizottságot hoz létre. Ennek a felügyelő bizottságnak a jogai között a kormányrendeletekre vonatkozóan azonban csak véleményezési jog szerepel, szemben a majdani önkormányzat egyetértési jogával. Ennek következtében gyökeresen más következményei lehetnek az előttünk levő törvény módosítás nélküli elfogadásának, mint abban az esetben, ha rögtön létrejött volna az önkormányzat.
Az előttünk levő törvény 46. §-a alapján szabad kezet biztosítanánk a kormányzatnak. Semmi biztosítékunk nincs az ellen, hogy esetleg olyan kormányrendeletek sora szülessen meg, amellyel sem a felügyelő bizottság, sem a leendő önkormányzat alapvetően nem értene egyet. Például gyakorlatilag minden belefér a biztosítási kötelezettség részletes szabályai kategóriába, aminek meghatározására szabad kezet kapna a Kormány. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy a záró rendelkezések között önálló paragrafusban szerepeljen, hogy a kormányrendeletek megalkotásához a Társadalombiztosítási Alap felett felügyeletet gyakorló szerv egyetértése szükséges. A felügyelő bizottság összetétele miatt sajnos, ez nem jelent biztosítékot arra, hogy a járulékfizetés, azaz a munkáltatók és a munkavállalók érdekei megfelelően képviselve lesznek 1992-ben.
Meggyőződésünk, hogy sürgető az önkormányzat mielőbbi létrejötte, ugyanis csak ez biztosíthatja, hogy a döntésekben szűk hivatali és pénzügyi érdek mellett megjelenhessen a járulékfizető állampolgárok érdeke is. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
