MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ)
MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ)
MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Én is elöljáróban néhány szót szeretnék szólni Réti képviselőtársam módosító indítványáról, ami azt mondja ki pontosan, szó szerint, hogy "A munkanélkülit lakóhelyén egy naptári hónapban legfeljebb 5 napra szakmai végzettségének megfelelő közhasznú munkára kötelezheti az önkormányzat. Amennyiben a munkanélküli a törvényben foglaltak szerint munkavégzésre nem jelentkezik, a munkanélküli-járadék folyósítását meg kell szüntetni." Én is igen-igen csodálkozom képviselőtársaim, hogy itt, ebben a Házban ilyen módosító javaslat elhangozhat, ha Európa felé kívánunk tartani, akkor éppen a szibériai hangulatot idéző kényszermunka légkörét próbáljuk visszavetíteni egy törvény kapcsán. Nagyon nem értem a kormányzó párt képviselőjének szándékát, vagy hogyha értem is, akkor pedig nem akarom igazából megérteni.
A továbbiakban a 3602-es számú, általam benyújtott módosító indítványcsomag 14. pontjára vonatkozó javaslatomat indokolnám, amelynek az a lényege, hogy az eredeti törvényjavaslatban, tehát az általunk februárban elfogadott törvényjavaslatban szereplő 2 év kerüljön újra meghatározásra az ifjúsági munkanélküliek esetében, tehát a felsőfokú intézményben végzettek részére, ugyanis a kormányzati előterjesztés egy évre akarja ezt csökkenteni. S hogy igazából ennek megértsük a valós tartalmát, szeretnék egy tükröt nyújtani a képviselőtársaimnak, hogy az ifjúsági munkanélküliség tekintetében mi a helyzet jelenleg, ma Magyarországon, milyen problémákkal küszködnek, és mennyire nem képes a jelenlegi ellátó rendszer az ő problémáikat kezelni, s mennyire kilátástalan helyzetben vannak.
A foglalkoztatási törvény 1991. márciusi hatálybalépését megelőzően a foglalkoztatási eszközrendszer nem ismerte a pályakezdési segély fogalmát, így a statisztikák erősen torzítottak az ifjúsági munkanélküliek – a 25 év alattiakat értjük ezalatt – számbavételénél.
Még így is megállapítható, hogy az 1991. év első félévében regisztrált munkanélküliek 22 és fél százaléka volt akkor munkanélküli, míg az ellátásra jogosultaknál ez az arány 19%. Tehát akik ellátásban részesülnek, már eleve kevesebben voltak, mint akiket regisztráltak a fiatalokat nézve. Ám vannak olyan adatok, amelyek a fentieknél sokkal drámaibb helyzetet mutatnak. Ilyen például az 1990. január 1-jei népszámlálás, ahol önbevallás alapján az ifjúsági munkanélküliek aránya 38% volt, tisztelt Képviselőtársaim. Tehát több mint az egyharmada a munkanélkülieknek. Ez már európai szinten is egy igen komoly, jelentős adat, és tudjuk a regisztrált munkanélküliekből, hiszen azóta ilyen népszámlálási adat nem készült, hogy az arányuk nőtt a fiataloknak azóta is.
A másik elgondolkodtató számsor az, hogy 1989-ben a 15–17 évesek közül, szám szerint 445 ezer fiatalból nappali tagozatú iskolába csupán 332 ezer járt. Hová tűnt több mint százezer fiatal? Kapnak-e ők valamilyen ellátást? Igen jelentős az általános iskolát sem elvégezettek aránya. Olyannyira, hogy a szakemberek ezzel párhuzamosan az analfabétizmus újbóli feltámadásáról beszélnek. S a középfokú oktatási intézményekben is igen nagy a lemorzsolódás. 1989-es adatokat mondok. a gimnáziumok esetében 11,8%-os, a szakközépiskolák esetében 18,5%-os, a szakmunkástanulók között pedig 25,4% volt a lemorzsolódás, tehát azok, akik nem tudták elvégezni ezen oktatási intézményt.
A lehangoló statisztikai adatok után térjünk át a problémák fő okaira, a gazdasági válságból táplálkozó szakképzési válságra, s egyáltalában az oktatási rendszerünk munkanélküliséghez kapcsolódó diszfunkcionalitására.
Bármilyen jól strukturált és szervezett a szakképzési rendszer, válságba kerülhet, hogyha a gazdaságban súlyos problémák jelennek meg. Ezek a problémák pedig megjelentek, hiszen alapvetően nagy állami dominanciájú cégek sorozatban kénytelenek munkahelyeket megszüntetni, s itt elsősorban a fiatalok munkahelyét szüntetik meg, őket bocsátják el elsőként, hiszen ők azok, akik igazából olyan munkatapasztalattal, olyan kapcsolatokkal nem rendelkeznek, ami meg tudná őket védeni ezen elbocsátástól.
Ugyanígy igaz ez a felvettek tekintetében. Meg kell nézni, például a mezőgazdasági szférát vagy meg kell nézni más olyan szférát, ahol igazán a fiatalok már be sem tudnak jutni ezekre a munkahelyekre, mert a munkáltatók elsősorban a régi munkavállalóikat védik, azoknak próbálják meg a munkájukat fenntartani – a fiataloknak pedig teljesen bezárult a kapu.
Szintén nagyon válságos jelenségek vannak a vállalati tanműhelyi oktatásban, szintén azon általános okból, hogy a vállalatok igen nagy része a csődveszély szélén van, nagyon soknak gazdálkodási problémái vannak, és ezeket a tanműhelyeket sorozatban szüntetik meg – és ezzel is beszűkülőben vannak azon lehetőségek, amelyekbe különösen a fiatalok kapaszkodhatnak, ebbe a társadalomba beilleszkedhetnek, beilleszkedhetnek ebbe a világba.
Ehhez járul még a szakképzés belső válsága, amivel mindannyian szembesülünk a szakmunkásképzők és a szakközépiskolák elavult oktatási struktúrájában és a rugalmatlan oktatási rendszerében.
Azon kívül meg kell jegyezni, hogy a fiatalok egyharmadának semmilyen szakképzettsége nincsen, tehát ezek az emberek – amennyiben középfokú, esetleg gimnáziumi végzettséget is szereztek – igen kicsi eséllyel tudnak csak megkapaszkodni, és amennyiben elbocsátják őket, ugyancsak kicsi esélylyel tudnak újra munkába kerülni.
Egy lehetőség az lenne, hogy a szociális ellátó rendszerbe próbálják őket integrálni – ami szerintem nem igazán lenne megoldás, de azért nézzük végig ezeket a lehetőségeket.
Lehetne rendszeres szociális segélyt adni ezeknek a fiataloknak, ám az csak 18 éven felülieknek jár, és azok közül is a munkaképtelen, illetve rokkant személyek kaphatnak – tehát ebből az ellátási rendszerből kiesnek.
A második lehetőség az eseti segély, aminek szintén feltétele a betöltött 18. életév, és maximum hatszor vehető igénybe egy évben.
A harmadik lehetőség a nevelési segély, amely a szülőknél állandó jövedelmet feltételez, és csak kiegészítő jellegű.
Mindezek a lehetőségek álltak tehát rendelkezésre a fiatal munkanélküliek esetében. Jól látjuk, hogy ezek nem képesek ezeket a fiatalokat integrálni, ezeknek a fiataloknak bárminemű ellátást nyújtani.
Két korosztályt különböztetünk meg igazán a fiatalokon belül: az egyik a tinédzserek, a 15–19 éves korosztály, a másik pedig az ifjak, a 20–25 éves korosztály. Mind a kettőnél óriási problémák vannak, ám egy kicsit más típusú a két korosztály problémája – a kettőt együtt kellene kezelni, és úgy próbálni megoldásokat keresni, hogy mind a két korcsoportnak tudjunk mondani valamit.
A második esély a munkanélküli-ellátás, ami aztán szintén nem kielégítő, hogyha a fiatalok lehetőségét nézzük. A munkanélküli-segély csak azoknak jár, akik az oklevelüket felsőfokú és középfokú oktatási intézmény nappali tagozatán 2 évnél nem régebben szerezték. Ebben némileg javít a jelenlegi törvénymódosítás, ám a két évet egy évre akarja csökkenteni. Itt is, ezeknél a fiataloknál is csak három hónap kivárás után, hat hónapig jár ez a munkanélküli-ellátás, ami a minimálbér 75%-a.
Az ifjúsági munkanélküliség nyugaton is óriási probléma, ott is óriási a fiatalok aránya. Szerintem mi egy kialakuló, egy fokozódó munkanélküliség viszonyai közepette sokkal több mindent tehetünk abban, hogy egyáltalán ne legyen akut ez a probléma, tehát próbáljuk elejét venni ennek a problémának. Talán a legfontosabb gyógyszer lehetne erre a nyugaton is bevált "parkoltatási" intézmény, az oktatási rendszer kiterjesztése ezen fiatalok számára, hogy egyáltalán szocializációjuk szempontjából és megkapaszkodásuk szempontjából, ha átmenetileg is, de esélyt kell hogy adjanak.
Nagyon rossz demográfiai körülmények vannak ilyen szempontból, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a 70-es évek első felében, 72-től 76-ig született korosztályok sokkal magasabb számúak, mint az az előtt és az után születettek. Ezek a korosztályok azok, amelyek most kikerülnek ezekből az oktatási intézményekből, és amelyek nem tudnak megkapaszkodni semmilyen típusú ellátásban, és sokszor, családi segítség híján, más segítséget nem kapnak. Én azt mondom, ezeknek a fiataloknak kell, hogy legyen valamilyen pozitív jövőképük. Amennyiben ezt közösen így gondoljuk, akkor egyrészt majd a költségvetési törvény vitájánál, az oktatási intézményeknél és a tanműhelyi támogatásnál kell majd tisztelt képviselőtársaimnak szem előtt tartaniuk. Most mindössze arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a két évről másfél évre való csökkentést, amiben a minisztérium elfogadta a másfél éves kompromisszumos indítványomat, mindössze csak költségvetési tényezők indokolják. Én azt gondolom, néhány tíz- esetleg néhány százmillió forintot nem áldozhatunk fel ennek a nemes célnak az oltárán.
Nagyon kérem képviselőtársaimat, hogy a fiatal munkanélküliek problémájára figyelemmel támogassák az eredeti két évnek – amit a törvényben elfogadtunk – a fennmaradását. Ez nagyon fontos lenne a fiatalok szempntjából.
Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
