UGRIN EMESE, DR. (KDNP):
UGRIN EMESE, DR. (KDNP):
UGRIN EMESE, DR. (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Utolsónak lenni egy politikai vitában meglehetősen nehéz, de jó feladat is. Én is úgy jártam, mint Rózsa Edit képviselőtársunk, hogy megírtam ugyan a beszédet, de nem fogom mind elmondani, mert vagy utaltak rá a képviselők, vagy pedig bűvös kérdéseket tettek fel. Én úgy gondolom, hogy az a tény, hogy ma erre a vitára, erre a beszélgetésre vagy együttgondolkozásra sor kerül, nemcsak ennek a kis csoportnak köszönhető, hanem azoknak a tényeknek is, amelyek – ismerjük el – az utóbbi időben negatív jelenségként jelentkeztek, és elgondolkoztatnak bennünket.
Nagyon sok olyan apró eseménnyel találkozhatunk, amely az ifjúság életét, eddigi gondolkozását vagy jövőbeli gondolkozását, sorsát, tanulását határozza meg. Sok intézmény, szervezet, program megszűnt, amely pozitív volt, amelyet fel kellett volna használni. Gondoljunk csak ilyen egyszerű apróságra, mint az iskolarádió, amely nagyon fontos szerepet töltött be a gyermekek oktatásában. Egyszerűen felszámolás alatt van. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megmentse. Gondoljunk azokra az intézményekre, amelyek lehet, hogy áldozatul fognak esni az ország közigazgatási vagy társadalmi átrendeződésének.
Én úgy gondolom, hogy amikor ifjúságról beszélünk, nagyon nehéz meghatározni, hogy hány éves korosztályról beszélünk. Az én szememben mindaddig fiatal valaki, amig nem képes teljesen önálló életre, amig nem tud önállóan új életet kezdeni, új családot alapítani. A mai Magyarországon ezt nagyon nehéz 24-25 éves korhatárban meghatározni. Nagyon sok fiatal család 30 évesen, sokszor később is még szüleire, nagyszüleire támaszkodva kell hogy megéljen.
Éppen ezért három részre tudnám bontani azokat a kérdéseket, amelyek az én szememben fontosak az ijfúság- és gyermekvédelem szempontjából:
1. Gyermekek 14 éves korosztályig.
2. Középiskolások 15 éves kortól felfelé, amig felkészülnek az életre. Itt az iskolának van elsősorban nagy szerepe, míg az előző generációnál a családnak.
3. A beilleszkedés, a munkavállalás területe.
Ez a három terület van. Nagyon jól tudom, hogy ha ifjúságpolitikát akarunk Magyarországon csinálni, akkor nem lehet egyetlen tárcára, egyetlen irányra támaszkodni, hanem ebben az országban az ifjúság és a gyermek érdekében mindenkinek együtt, összedolgozva kell fellépnie.
Amikor néhány héttel ezelőtt szóba került, hogy ez a politikai vita meg lesz tartva, az egyik, ha jól tudom, Kereszténydemokrata képviselő társunk azt mondta, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt támogatja ezt a politikai vitát, de azzal a szándékkal, hogy később a többi generációval is foglalkozzunk. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon lényeges probléma, hiszen a gyermekek fel fognak nőni, a felnőttekből pedig idősebbek lesznek. A gyerekekkel egyben a többi generáció kérdését is komolyan érintjük.
Úgy gondolom, hogy a fiatalokkal kapcsolatos problémák kezelése komplex, nem választható el a társadalom egyéb problémáitól, és a gyermekek helyzetét alapvetően meghatározza a családok és az iskola anyagi-erkölcsi szerepe, a családokat pedig nem hagyják érintetlenül a jelenlegi gazdasági viszonyok. Az életszínvonal, a munkaerőpiac, a népegészségügy mind-mind befolyásolja azt, hogy hány fiatal, hány gyermek van ebben az országban, és hány fog felnőni egészséges körülmények között. A rosszul képzett, munkát vállalni önhibájából vagy önhibáján kívül nem tudó fiatal pedig nemcsak családalapításra, de önmaga életének, sorsának az irányítására is alkalmatlanná válik.
Ilyen körülmények között pedig nem várhatjuk el azt, hogy a fiataloknál generációról beszéljünk. Deutsch Tamás, Rózsa Edit és az MDF-es képviselő-társunk is érintette, hogy generációvá szerveződni kell, és a generációvá való szerveződésnek megvannak a technikai, szociális és anyagi alapjai is, amelyeket biztosítani kell. Enélkül nincs érdekképviselet, érdekképviselet nélkül pedig egymással szembekerülő, gazdaságilag talán egymás érdekeit sértő fiatal csoportok fognak létrejönni.
Néhány olyan gondolatot szeretnék elmondani, amelyet nagyon fontosnak tartok, mert úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy helyes ifjúságpolitika vagy szociálpolitika alakuljon ki az országban, nem az álmokból, hanem a tényekből kell kiindulni. Ezek között a tények között meghatározó az, hogy Magyarországon az eljövendő években a 15 év alatti gyermekek száma erőteljesen csökken, mégpedig 1995-re 13%-kal. Ugyanakkor viszont közel ugyanannyival növekedett meg a 15-24 éves korosztályok aránya, ami óriási szociálpolitikai problémákat fog felvetni. Nemcsak iskolai férőhelyekre van szükség, hanem a kutatások alapján évente 90 000 új családnak a létrejöttével kell számolnunk 1995-től kezdve. Ez azt jelenti, hogy 90 000 lakásra van szükség, és ha családonként csak egy vagy két gyermekkel számolunk is, akkor is hosszú távon ennek a duplája lesz az iskolai férőhelyek igénye. Egy hosszú távú felkészülésre kell tehát berendezkednünk.
A másik nagyon fontos szociológiai tény – és itt még a lakást el kell mondanom –, hogy a válások aránya is 80%-ban a lakásoktól függ. Néhány nappal ezelőtt egy nagyon fontos szociológiai tanulmány került a kezembe, amely bebizonyítja, hogy azok a gyerekek, akik nem fejezik be, vagy éppen hogy csak befejezik az általános iskolát, de nem alkalmasak arra, hogy továbbtanuljanak, ezt sem a lehetőségeik, sem az igényeik nem engedik meg, olyan családokból származnak, ahol 30-40 m2-en él 5-6 ember, és ezeknek egyszerűen a szociális körülményei nem teszik lehetővé azt, hogy előbbrelépésben gondolkozzanak. Újratermelődnek a szegénység gondjai a gyermekek életében.
Én úgy gondolom, hogy elsősorban azt tudjuk csinálni, hogy a család és a családon keresztül a gyermekek előrejuttatása váljék a szociálpolitikai gondolkozás központi elemévé. Nagyon fontosnak kell tekintenünk azt, hogy az aktív keresőmunkát végző egyének és családok meg tudjanak élni saját jövedelmükből. Én igazságtalannak, sőt antihumánusnak tekintem azt a családpolitikát és gyermekvédelmet, amely adományként adja azt a pénzt, azt a létminimumot, amely tulajdonképpen minden embernek elemi joga, hogy meglegyen az élethez.
Meg kell tehát próbálnunk valahogy a bérek egészséges kialakításában gondolkoznunk. Ez természetesen nem megy máról holnapra. Én elismerem, hogy ennek az országnak nem lehet egyik évről a másikra kialakítani ezt az új rendszerét, de nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy a pénzbeli juttatásokat felváltsák a humán szolgáltatások, az emberi törődés és segítség szervezett kereteinek a megteremtése. Ezekre kell áttérni, hogy az okok felszámolását is megkezdhessük a tüneti kezelésekkel szemben.
Itt szeretnék válaszolni Filló képviselőtársunknak és más képviselőtársainknak is arra a megjegyzésére, hogy amikor a kormánypárti koalíció a kárpótlási törvénnyel foglalkozik ahelyett, hogy a jövőről gondolkoznék, ez nem egészen így áll. A napokban egy komoly gazdasági csoporttal beszélgettem. Tipikus technokraták, semmi közük sincs a pártpolitikához, és nem is foglalkoznak vele. Pénzben, forintosítva számolták ki azt, hogy ha az önkormányzatok lábra akarnak állni, akkor minden nonprofit tevékenységet – legyen az iskola, óvoda, betegellátás, szociális gondozás – át kell engedni az alapítványi, a magán- és az egyházi szférába, mert ott hatékonyabban, olcsóbban és emberileg jobban el tudják végezni a munkát. Ezt forintban fejezték ki. Ezeknek a közgazdászoknak éppen az a véleményük, hogy az önkormányzatok azokat a tevékenységeket tartsák meg, ahol valóban profitorientáltan tudnak tevékenykedni.
Nem egyértelmű az, hogy amikor a munkaviszonyokat rendezzük, és szeretnők, ha az egyházak tulajdonai is rendeződnének, akkor is tulajdonképpen az ifjúság ellen szeretnők, ha ezek a szervezetek is beépülnének ebbe a tevékenységbe. Azt hiszem, hogy ezzel az egész Parlament egyetért.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az állam ki tud vonulni. Én úgy gondolom – végignézve a szerzetek jelenlegi helyzetét, emberanyagát, a számokat –, hogy sajnos hosszú ideig kifejezetten az állam vállát fogja terhelni például az iskolák eltartása nagyobb mértékben.
De itt is nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy olyan gondolkodások, szerveződések is megjelenhessenek, amelyek nem szükségszerűen felülről irányítottak, és ezzel én teljesen egyetértek. Bölcsődei, óvodai megoldásoknak számtalan olyan polgári, civil kezdeményezési megoldása van, amely talán sem az államot, sem pedig más intézményeket nem terhel oly mértékben, mint az eddigi intézményrendszer fenntartása.
Van egy nagyon komoly probléma, amit át kell gondolnunk, szintén szociális kérdés, ez pedig, hogy a szociális juttatások rendszere ellentmond a gazdasági folyamatoknak. Azt hiszem, ez az az alapvető gond, amelyet valahol tisztáznunk kell, és valahogy egy racionális mederbe kellene terelnünk.
Én megdöbbenten olvastam a "Kétharmados társadalom" című tanulmányt, amelyet bizonyára önök is kézhez kaptak, hogy a gyermekek társadalma már eleve rétegekre van bontva. Az esélyeknek a tökéletes újratermelődése zajlik ebben az országban. Nem most kezdődött, de nem szabad, hogy ez megmaradjon, mert ez hosszú távon marad meg, ez a folyamat. Az alapiskolákat érinti elsősorban ez a kétharmados társadalom, s azt hiszem, hogy az oktatási törvénynek rendkívül nagy szerepe lesz a közeljövőben a változásoknak folyamatában. Ez pedig az a tényező, hogy a nyolc általánost be nem fejező vagy pedig befejezett gyerekek egyharmadát teszik ki a gyermektársadalomnak, ezeknek semmilyen körülmények között munkalehetőségük nem lesz.
Az egész oktatási képzést át kell alakítani. Valamelyik nap Szentágothai János mondotta azt, hogy egy embernek a modern társadalomban kétszer-háromszor át kell alakítania teljes mértékben a tudásalapját. Ma ezt körülbelül négyszer-ötször kell az életünk folyamán megtenni. Kérdezem én, hogy azok az emberek, az a társadalom, ahol a gyermekek egyharmada nem végzi el az általános iskolát, hogyan fogja a tudását megújítani és hogy tud valóban, nemcsak a munkaerőpiacon megjelenni, hogyan tudunk ezzel az egyharmados réteggel egy új társadalmat felépíteni? Köszönöm. (Taps.)
