TARDOS MÁRTON (SZDSZ):
TARDOS MÁRTON (SZDSZ):
TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényről elhangzott két bevezető hozzászólás után teljesen módosítanom kell azt, aminek az elmondására készültem. Most két általános előadást hallottak arról, hogy hogyan is működik ez a csődmechanizmus, és hogy milyen szerepe van annak a várható törvénynek. Alapjában véve az elmondottakkal egyetértek, különösen hangsúlyozni szeretném Horváth képviselő úr utolsó mondatát, hogy nem a csődtörvény fogja felszámolni az ország gazdasági gondjait, hanem a tulajdonrendszer átalakulása, a privatizáció, és hogy a csődtörvény ehhez csak keretet ad.
Úgy gondolom, hogy azt is mondhatjuk – ez ugyancsak következett abból a mondatból, amit idéztem –, hogy a számviteli törvény a pénzintézeti törvénnyel együtt is csak szerény keretet fog adni ahhoz, hogy működőképes legyen a válságban levő vállalati struktúra, a válságban lévő magyar gazdaság.
Ennek alapján az SZDSZ képviselői, az SZDSZ parlamenti csoportja, mint ilyen, a piacgazdaságot elősegítő, és a régi, a 80-as években elfogadott csődtörvényt javító törvénytervezetet, elfogadásra fogja javasolni, és csak szerény módosító javaslatokat fog tenni.
Egy-két kérdésben mégis tovább szeretném folytatni az értelmező szöveget, amit eddig az előttem felszólalók elmondtak. Nevezetesen azt szeretném mondani, hogy a tőkés gazdaság, a piacgazdaság és a magyar tőkés gazdaság története nem azt mondja, hogy a csődeljárások rendezték a problémákat; a rosszul működő, nyereség nélkül működő, veszteséges vállalatok helyzetét, hanem, mint ahogyan helyesen utalás történt rá, de nem helyesen hangsúlyozódott, a csőd fenyegetettsége hozott létre olyan helyzetet, amiben a tulajdonosok meg tudtak állapodni egymással olyan megoldásokban, amely a nemzetgazdaság előre mozgását is elősegítette.
A probléma tehát a mi csődtörvényünkkel és ezekkel az elfogadásra kerülő törvényekkel is az, hogy a törvényi rendszer csak gazdasági keretet, törvényes keretet ad a gazdaság szereplőinek. Nem oldja meg a problémákat. A problémákat csak az oldja meg, ha a tulajdonosok érvényesítik a piacon akaratukat. Mi az az akarat, ami hiányzik? Az, hogy a magyar gazdaságban ma még domináló és a következő hónapokban biztos, de még a következő években is nagyon nagy mértékben szerepet játszó állami tőke mögött tulajdonosi érdekérvényesítés nincs. A tőke Magyarországon értékét veszti, és ebben a költségvetés, a vállalatvezetés és a vállalati kollektívák nagyon sokszor fontos szerepet játszanak. Ez a szerep az ország szempontjából, a nemzetgazdaság szempontjából akkor is negatív, ha egyes vállalatok továbbélését biztosítja, ha csökkenti a munkanélküliek számát, mert alkalmaznak olyan munkaerőt ezekben a tőkét felélő vállalatokban, amely – ha nem alkalmaznánk – az utcára kerülne.
Miért gondoljuk, hogy törvényektől ez a helyzet megváltozhat? Igen, a csődtörvény is előír ebben a vonatkozásban kikötéseket, mikor kell egy vállalatnak maga ellen csődöt kérnie, de a csődtörvény a világon nem így működik! Úgy se működik, ahogy azelőtt, a Kádár-kormány időszakában gondolták, hogy a hitelezők tömegesen csődöt indítanak a válságba került, fizetésképtelen vállalatok ellen, mert a nyugati példák tömege azt bizonyítja, hogy a hitelezők azt gondolják, hogy a piac előbb fogja térdre kényszeríteni a partnerüket, mint ahogy ők azt jogilag a bíróságon keresztül tudják vinni, és ez kevesebb költséggel nagyobb hasznot fog számukra biztosítani.
A vállalat, a tulajdonos pedig, amely csődbe került, akkor kér maga ellen csődeljárást a gyakorlatok tömegében, amikor úgy gondolja, hogy kínos helyzetbe került, és itt egy ügyes húzással egy viszonylag kedvező megállapodást tud kikényszeríteni. Azt a nyomást, amit az a bizonyos "csődület", amiből ez a csőd szó származik, gyakorol rá, enyhíteni tudja, ha a bírósághoz fordul, és a bíróság eljárásaival tudja a tárgyalást levezetni.
A hatékony esetek nem ilyenek. A hatékony esetek olyanok, hogy a tulajdonos tudja, mit jelent az, ha nem tud holnap fizetni, hogy annak milyen gazdasági szankciói lesznek, nem jogi szankciói – a bankrendszer által teremtett szankciói, a partnerei által teremtett szankciói, és keresi a megoldásokat, hogyan tud ebből a helyzetből kikerülni. Nem azt tekinti legfontosabb feladatának, hogy a vállalata, amelyet az apjától örökölt, amelynek tradíciói vannak és amelynek ő a menedzsere, feltétlenül a régi keretek között tovább tudjon működni, hanem azt, hogy az a tőke, amelyet rábíztak, vagy amely a tulajdonában van, hogyan fogja a legnagyobb hasznot biztosítani, hogyan fog hozadékot biztosítani tulajdonosai számára.
Ezek az eljárások kegyetlen eljárások, nem barátságos eljárások. Ezeket nem kell szeretni, ezeknek csak egy pozitív hatásuk van, hogy hatékonnyá tudják tenni a gazdaságot, és az nagyon fontos, hogy a gazdaság hatékony legyen. Nekünk abban kell reménykednünk, hogy nem a bíróságok megnövekedett szerepével fogják elintézni a csődöket, hanem hogy a tulajdon érvényesíteni fogja az eredményt. Mi következik ebből? Két dolog.
Az egyik: hogy az sokkal fontosabb – ami nem azt jelenti, hogy a csődtörvény megalkotása, a pénzintézeti törvény megalkotása, a számviteli törvény megalkotása és javítása nem lenne fontos feladat – az, hogy mit tudunk tenni a privatizáció terén, és hogy világos perspektívái legyenek a gazdálkodóknak ebben a kérdésben, hogy tudják, hogy holnap mi lesz, hogy mit fognak tőlük követelni, hogy mik azok a célok, amelyekért nekik dolgozniok kell.
A másik dolog, amit tudnunk kell: hogy a privatizációt nem lehet egy éjszaka megvalósítani, s ezt mindnyájan tudjuk, ezt nem azért vetem fel, mintha valakivel ebben a vonatkozásban vitatkozni akarnék. Ebből az következik, hogy holnap is lesznek állami vállalatok, és azokon a területeken is lesznek állami vállalatok, ahol privatizálni akarunk, és ahol gyorsan akarunk privatizálni. Ezeknek a vállalatoknak tőkefelhasználó, tőkefelélő stratégiáját és taktikáját meg kell akadályozni, ennek érvényesítési lehetőségét meg kell szüntetnünk.
Nagyon nagy baj van ebben a vonatkozásban. A vállalatok az új számviteli törvényben szabadon dönthetnek, hogy ők mennyit amortizálnak. Ma előírt amortizációjuk van. Ez az előírt amortizáció reálértékben majdnem semmi. Egyes vélemények szerint – elég jó becslésnek lehet tekinteni – a tőkeérték másfél százaléka reálértékben az, amit amortizációra kell fordítaniok, és ennek a pénznek is jelentős részét nem arra használják, hogy beruházzák, hogy a tőkejavaikat karbantartsák, hanem hogy folyó költségeiket fedezzék, eladnak a vállalatok, és a bevételeiket ugyancsak nem arra használják, hogy beruházzanak, és ezzel tönkre teszik a nemzeti vagyont.
Van ennek érdekes módon egy másik haszonélvezője is, aminek valamilyen értelemben a mi konfliktusaink csökkentése szempontjából is szerepe van: hogy azok a vállalatok, amelyek ilyen keveset amortizálnak, nagyobb nyereséget mutatnak ki, mint ami a reális nyereségük; a nyereségük adóalap, az adó befolyik a költségvetésbe, és ebben a nagyon labilis állami költségvetésben egy nem jelentéktelen tételt képeznek, amiből politikai problémáinkat, az infrastrukturális szolgáltatások finanszírozásának problémáit – és sok minden mást – kicsit könnyebben tudjuk kezelni.
Nem lehet megengedni, hogy ez így legyen, de ehhez az állami vállalat vezetőivel szemben új követelményeket kell támasztani, és hogy ezek a követelmények érvényesüljenek, a csődtörvény, a pénzintézeti törvény, a számviteli törvény jó előírásai tényleg pozitív hatást fognak kifejteni. Én arra hívom fel képviselőtársaim és a Kormány figyelmét, hogy csak ilyen összefüggésben tudjuk támogatni a csődtörvény elfogadását, és ez azt jelenti, hogy ezekben a jelentős kérdésekben, a privatizáció ügyében s az állami tulajdonnal való gyakorlati gazdálkodás kérdéseiben hatékony intézkedés szükséges ahhoz, hogy a csődtörvény hatékonyan működhessen. Köszönöm a figyelmet.
