FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP):
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP):
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tökéletesen zavarban vagyok. Romokban hever a vezérszónoklati rendszer szokásos koreográfiája, amelynek a szabályai szerint annak kellett volna történnie, hogy a két kormánypárt, a két nagy kormánypárt méltatása után az ellenzék tisztelt vezérszónokai ízekre szedik a törvényjavaslatot, és megállapítják, hogy az elfogadásra alkalmatlan. Ezzel szemben most itt állok három boldogító "igen' nyilatkozat után, és egy kicsit úgy érzem, hogy anélkül, hogy az ellenzék szerepének az átvételére tennék kísérletet, mégis van egy olyan kötelezettségem, hogy én hívjam fel a figyelmet a törvényjavaslatnak azokra a hibáira, gyengéire, amelyeket nem tudok elhallgatni. Azt hiszem a nézetkülönbség oka az, hogy az előttem szólók túlnyomó többsége közgazdász volt, és közgazdasági szempontból értékelte a törvényjavaslatot. Én nem tudok elszakadni a jogászi mivoltomtól és a jogászi értékelésemtől, ezért előre ki kell mondanom azt a sommás értékelésemet, hogy nyilván a törvényjavaslat a célzott gazdasági szerepének a betöltésére alkalmas, mégis a törvényjavaslat címe és a törvényjavaslat tartalma között valami eltérés van, amelyik szerintem vagy a cím vagy a tartalom részéről bizonyos szereptévesztésre utal.
Szájer Józseffel ellentétben az én generációm nem a nyolcvanas évek elején, hanem a negyvenes évek végén ismerkedett a joggal, és az én generációm is a csődtörvénnyel már csak a tankönyvek és jegyzetek apró betűs részében találkozott azzal a kommentárral, hogy ezek egy letűnőben lévő gazdasági, társadalmi rendnek a fokozatosan jelentőségüket vesztő jogszabályai. Mégis gyakran forogtak még a kezünkben a régi törvénykönyvek és a régi tankönyvek, ezekből levonhattunk néhány olyan következtetést, amelyeknek az elmondása talán most, e törvényjavaslat kapcsán sem érdektelen.
Az első ilyen megjegyzés az, hogy a csődre vonatkozó jogszabályok a hiteljog részét képezték, és vonatkoztak minden úgynevezett vagyonbukott közadósra. Ami az előttünk fekvő törvényjavaslatból és ennek szempontjából érdekes, nemcsak a gazdálkodó szervezetekre, hanem magánvállalkozókra, sőt magánszemélyekre is.
A hiteljogon belül a csődre vonatkozó rész a fizetésképtelenségi jog címet viselte. Ebből a címből, de ezen túlmenően az intézménynek a jogrendbe való elhelyezéséből és még inkább a konkrét, részletes jogi szabályozásából egyértelmű volt, hogy ezeknek a jogi normáknak a célja nem gazdasági viszonyok vagy legalábbis elsősorban nem gazdasági viszonyok rendezése, nem átszervezés, nem átalakítás, nem felszámolás vagy végelszámolás, hanem a hitelező érdekeinek maximális védelme egy olyan szituációban, amikor az adós vagyonbukottá és ennek megfelelően fizetésképtelenné válik.
Nagy tisztelettel olvastuk a már idézett vagy hivatkozott 1881. évi XVII. törvénycikk, az úgynevezett csődtörvény 271 paragrafusból álló és az azt módosító, illetve csődön kívüli kényszeregyezséget szabályozó törvény alapján, felhatalmazása alapján hozott miniszterelnöki rendeletnek 102 paragrafusból álló rendkívül alapos és tiszteletreméltó elődeink elmélyült jogi tudását és gyakorlati ismereteit bizonyító rendelkezéseit.
Amit a csőddel kapcsolatban gyakorlatban tudni és tenni lehetett, azt ezek a rendelkezések magukba foglalták. Félreértés ne essék, én az előttünk lévő törvényjavaslatot nem azért akarom kritizálni, mert azt a korábbihoz képest kiterjesztett, szélesebb körben megvont jogterületet csupán 84 paragrafusban akarnák szabályozni, és nem is az a kifogásom, hogy a nemzetgazdaságban szükséges és végrehajtandó rendelkezések ellen szól, hanem az, hogy az első és harmadik résznek, amelyek közül az első rész a csődeljárás nevét viseli, a csődeljáráshoz és a csődhöz valójában vajmi kevés köze van.
A második résznek, amelyik a felszámolási eljárás címet viseli, van sok olyan rendelkezése, amelyik a csődeljáráshoz áll közel. Ezek a rendelkezések azonban korántsem merítik ki a csődeljárásnak a klasszikus szabályozását.
A történelemben és a jogtörténetben a hitelezői érdekvédelem elleni retorziók nagyon sokat szelídültek. A rómaiak 12 táblás törvénye után és ennek tükrében, amely a kényszermunka kéthavi időszaka után lehetővé tette az adós polgári jogaitól való megfosztását és rabszolgaként való eladását, a középkornak a többé-kevésbé furcsa jogintézményei szinte humánusaknak hatnak, mint a szégyensapka, szégyenkő, a feleség zálogba adása, sőt még a később virágzásnak indult adósok börtöne is humánus intézménynek tűnik.
A francia forradalom után természetesen sokat változott a helyzet. A törvényhozás kiküszöbölte azokat a rendelkezéseket, amelyek az adósok emberi személyiségét sértették, de nem kiküszöbölte, hanem megerősítette azokat az intézkedéseket és rendelkezéseket, amelyek kíméletlenül kezelték az adós zsebét és vagyonát, és markánsan védték a hitelezők érdekeit. Ennek a szellemében keletkeztek a klasszikus csődtörvények, így a már idézett 1881. évi XVII. törvénycikk is.
Talán érdemes egy pillantást vetni az adósság erkölcsi megítélésére. Nyugaton a XIX. századbeli írók, moralisták mélyen elítélték az adósságot. Joubert és Sainte-Beuve egybehangzó véleménye szerint az adósságok megrövidítik az életet.
Gyenisz Ivanovics Fonvizin orosz író, akinél talán a keleti szemlélet jobban tükröződik, így ír: "Miként az udvarnál, így a fővárosban sem él senki adósság nélkül, ezért leggyakrabban azt az igét ragozzák: tartozni. Ezt az igét a múlt időben igen ritkán ragozzák, mert a tartozásait senki nem fizeti meg."
Talán nem véletlen, hogy a mi keleti ihletésű szocializmusunkban is kialakult egy olyan gazdasági szituáció, amelyről már több előttem szóló beszélt, egy mindenki mindenkinek tartozik állapot. Az ország tartozik a kapitalistáknak, nekünk tartozik a Szovjetunió és a volt szocialista államok, az állami vállalatok tartoznak a közintézményeknek, a közintézmények tartoznak a szövetkezeteknek, a szövetkezetek a magánvállalkozóknak, és ugyanez megfordítva, és ebből az ördögi körből igen nehéz kiutat találni, és ez az ördögi kör még ma is, mint azt az előttem szólók is alátámasztották, valósággal megbénítja a nemzetgazdaságot.
A törvényjavaslat indokolása tulajdonképpen nem mutat rá erre a szituációra.
Pedig valójában, azt hiszem, ennek az állapotnak a felszámolására törekszik. A törvényjavaslat indokolása igen kulturált célmegjelölésében kettős szándékot juttat kifejezésre. Eszerint a törvényjavaslat lehetővé teszi a gazdálkodó szervezetek vállalkozása során keletkezett pénzügyi kötelezettségek érvényesítésének jogi kereteit, a fizetésképtelen vállalatok társadalmi érdekkel összhangban lévő kezelését. Az elsődleges cél tehát a hitelezők hozzájuttatása követelésükhöz, és a másodlagos az adósok kímélése, lehetőség szerint megmentése akkor, ha a társadalom érdekei ezt kívánják. E kettős cél megjelölésében én azt a súlyponteltolódást érzem, hogy valójában a törvényjavaslat, rendelkezéseinek elemzése nyomán megállapíthatóan, a második célt szolgálja. Azok a rendelkezések, azok az elemek vannak benne túlsúlyban, amelyek az adós vállalatok megmentését, sőt, esetenként átmentését teszik lehetővé – nem pedig a hitelezők pozíciójának erősítését.
A "csőd" kifejezés nyugati nyelvekbeli megfelelője abból az észak-olasz világból származik, amely az egész modern pénzügyi gazdálkodás bölcsője volt. A bankár azért volt "bankár", mert egy olyan kezelőasztal, olyan munkaasztal, olyan pult mellett dolgozott, amelynek olaszul "banco" volt a neve. Ha a bankár fizetőképtelenné vált, akkor kiközösítették a bankárok sorából, és ennek kézzelfogható jeleként összetörték a kezelőasztalát. Ez az összetört kezelőasztal, a "banco rotto" volt az alapja annak az egész nyugati világban elterjedt kifejezésnek, amelynek a "csőd" a magyar megfelelője.
Ehhez a markáns kifejezéshez és tulajdonképpen kissé kegyetlen eljáráshoz ennek a törvényjavaslatnak, úgy érzem, nem sok köze van. E törvényjavaslat szerint a csődöt – idézőjelben mondom, hogy "csődöt" – az adós jelenti be, aki úgy véli, hogy egy éven belül esedékes tartozásait nem tudja kifizetni, vagy akár csak egyetlen tartozásával is hosszabb időn keresztül nem tud megbirkózni. Ezzel látszólag kiszélesednék a vagyonbukottságnak a fogalma, ugyanakkor ennek a bejelentésnek az adósra nézve semmiféle gyakorlati hátránya nincs – viszont van egy óriási előnye: ezzel a bejelentéssel, amit jellemző módon csak az adós tehet meg, a hitelező nem, a bejelentő minden fizetési kötelezettségére azonnal háromhavi moratóriumot kap, tehát alapos lélegzethez juthat.
Még néhány további jellegzetesség a törvényjavaslatból. A 79. § rendelkezése szerint az államot megillető követelésről a jogosult lemondhat. Ez messze túllép az adósnak nyújtandó egyszerű kedvezményeken, mert lehetővé teszi, hogy a magántársaságokba kezelői joggal átmentett állami vagyon a csődeljárásban tisztára mosva szabaduljon meg most már mindenféle állami kötöttségtől.
A szabályozásból csaknem teljesen hiányoznak azok a biztosítási intézkedések, amelyek a csődeljárásnak és a csődnek erőteljes jellemzői, és amelyek védelmet nyújthatnának az adós legkülönbözőbb ügyeskedéseivel és vagyonmentési kísérleteivel szemben. A valódi csődtörvények részletesen és gondosan kidolgozott rendelkezések sorozatával akadályozzák meg a vagyonmentést, ilyenek: a csődbiztos, a tömeggondnok, a leltár, a zár alá vétel, a csőd bejelentése előtti jogügyletek felülvizsgálata és megtámadási lehetősége, és általában azok a szabályok, amelyek a csőd bejelentése után minden rendelkezési jogot kivesznek az adós kezéből, és azt másnak a kezébe helyezik le. A visszaélés elleni szankciókat minden jogrendszerben büntető és szabálysértési szankciók egészítik ki.
Végül meg kell említenem azt, hogy a törvényjavaslat számos olyan törvénnyel is ellentétben van, amelyeket nem kíván a végén hatályon kívül helyezni. Így például a tartási és életjáradéki szerződésnek a felszámoló általi felmondása polgári törvénykönyv-ellenes, a hatásköri és illetékességi képviseleti szabályok sincsenek összhangba hozva a polgári perrendtartással.
Összegezve tehát kifogásaimat: ez a törvényjavaslat nyilván gazdaságilag helyes és céljának megfelelő törvény – azonban nem csődtörvény. Ez az elnevezés az én véleményem szerint félrevezető, ezért más címet kellene kitalálni. Amennyiben ragaszkodunk ahhoz, hogy ez a törvény valóban magába foglalja a valódi csődeljárást is, számos módosítást és kiegészítést kellene rajta végrehajtani. Arra a kérdésre, hogy ez a szokásos módosító javaslati rendszerrel lehetséges-e, egyelőre nem tudunk feleletet adni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
