PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Elnök Úr! Képviselőtársaim! A törvényjavaslat általános vitájában én elég részletesen elmondtam – nem akarom ismételni –, hogy egy hiányzó törvényről van szó, egy hiányzó eszközrendszerről, olyan törvényjavaslatról, amelyet én általában jól átgondoltnak, az eddigiekhez képest kiemelt szinten előterjesztett törvényjavaslatnak tartottam. Igyekeztem a módosító javaslatokra az általános vitában kitérni, amelyről tudtam, hogy mint módosító indítványt be fogok adni, azzal a szándékkal, hogy a részletes vitában arra már ne kelljen szót kérnem.
Az elmúlt napok, az abban lefolytatott bizottsági tárgyalások azonban ezt a szándékot lehetetlenné tették, hiszen a mai napon valamennyi képviselőtársam megkapta a bizottságok véleményét, és abból a számomra az tűnt ki, hogy az az 5 módosító javaslat, amelyet benyújtottam – az általam jónak minősített törvényjavaslathoz nyújtottam be, és kizárólag azzal a szándékkal, hogy az abban esetenként rutinszerűen visszatérő, de már eddig be nem vált hibákat ne kövessük el még egyszer – ezek többségét a bizottságok elég egységes állásponttal leszavazták. Ez természetesen szívük joga, de emiatt fontosnak tartom, hogy a rövid indoklást, amivel átadtam a törvénymódosító javaslatokat, és amely azért volt rövid, mert úgy éreztem, hogy a szándék egyértelmű, azokat itt a plenáris ülés előtt képviselőtársaimnak elmondjam, amit szívük joguk szerint a bizottsági tanácsokat figyelembe véve szavazzanak meg.
Az egyik módosító javaslatom a járulék levonásának hatálybaléptetését érintette. A törvényjavaslat márciussal lépne életbe, de úgy szól, hogy a második félév első hónapjának az első béreinél kell figyelembe venni a járuléklevonást, mind a dolgozók, mind a munkáltatók esetében.
Az általános vitában elmondtam, hogy mindenképpen kell alapokat képeznünk, arra forrásoldalt, hogy a törvény szelleme szerint jól megítélt járulékokat, szolgáltatásokat, vállalkozáshoz segítést valóban forrásoldalról is biztosítani lehessen. Az azonban most, 1991. januárjában, illetve most február 5-én csak hipotézis valamennyi felelős vezető, politikus és közgazdász esetében, hogy egy mai gazdasági helyzetben az év folyamán hogyan fog alakulni a munkanélküliek száma. Márpedig a forrásoldal, amit e mögé kell biztosítani, ettől a számtól igen erősen függ. Vannak, akik 100 ezerre várják, vannak akik 200 ezerre, vannak, akik ezt meghaladó munkanélküliség elérését várják az év végére. Gondolom egyértelmű, hogy nem ugyanannyi forrásra van szükség akkor, ha a munkanélküliség szintje a mai szinten marad, vagy enyhén növekszik és nem annyira, ha 150 ezer embernek, 200 ezer embernek vagy azt meghaladó embernek kell biztosítani. Miután a költségvetés vitájakor többek között 9 milliárd forintot helyeztünk el abba az alapba, amelynek a forrását biztosítja, ebből indult ki az a gondolat, hogy nem kellene most eldönteni, hogy minden körülmények között az év közepén bevezetjük a forrásoldal másik részét biztosító járuléklevonást. Nem szabadna ezt most eldönteni azért sem, mert azt hiszem, hogy abban sincs vita képviselőtársaim és köztem, hogy a magyar lakosság és a magyar gazdálkodói kör további elvonásokkal, további szigorításokkal már nem terhelhető ebben az évben. Ezt a költségvetés, az adótörvények tervezésekor, azt hiszem, mindenki elfogadta, és nem terveztük további elvonások bevezetését ebben a körben. Ezért én magam, közgazdászként sem tudom elképzelni, hogy ezeket az egyébként helyes elvonási helyeket – amik a világon mindenhol léteznek, ahol maga a munkavállaló és a munkáltató is vállal kockázatot – csak úgy szabad bevezetni, ha ezzel egyidőben az egyéb, központi elvonási forrásokat arányosan csökkentik. Valószínűleg azok csökkentésével megteremtődik az érintetteknél a forrásoldala annak, hogy egy egyébként jobban, célzottabban működő járulékfizetési rendszerrel egy korszerűbb módszerre áttérjünk. De nem lehet a kettőben időbeli átfedés. A helyi adóknál is ugyanez a legsúlyosabb hiba, amit – megítélésem szerint – a Parlament elkövetett: a helyi adókra szükség van, de nem átfedéssel, hogy majd valamikor, ennek megfelelően, csökkenteni fogjuk a helyi adókat. Most elkövetjük – a tervezet elköveti – ezt egy másik törvény kapcsán. Ugyanakkor indokolatlan, mert nem állítható egyértelműen, hogy erre a forrásra minden körülmények között szükség van, hogy például a pénzügyminiszter úr új gazdaságpolitikai elképzelései által meginduló esetleges fordulat kapcsán is, a munkanélküliség olyan negatív irányú pályát fog tartani az év hátra lévő részében. Ezt a koncepciót még sem én, sem képviselőtársaim nem ismerjük. Nagyon remélem, hogy a gazdaságnak a munkavállalás oldaláról egy olyan gazdaságpolitikát fog ígérni, amely feloldja azt az ellentmondást, amit nem értett meg az általános vita kapcsán egy MSZP-s képviselőtársam igazán, amikor én azt mondtam, hogy munkanélküliség és hiánygazdaság legalábbis a gazdaságpolitikában valami hibára utal, valamit sejtet. Valószínűleg fel lehet oldani, és – bár a munkanélküliség eszközrendszerét meg kell teremteni, sokkal inkább azért félünk a munkanélküliségtől, mert nincs meg az a gazdaságpolitikai elem, ahová mondjuk át lehetne képezni azokat az embereket, akik munkanélkülivé váltak. Ma csak általában beszélünk átképzésről, és nem látjuk azt a gazdasági növekedési pályát, amely a leépülő gazdaság mellett mint új szereplő megjelenik. Én remélem, hogy 1991-ben ez a fordulat megtörténik, ez a gazdasági pálya felismerhetővé válik. Ezért állítom, hogy egy tudatos és jó irányú gazdaságpolitikai elmozdulás esetén nincs is szükség erre a második forrásnemre – de ha igen, akkor is az év közepén, amikor már nyilvánvalóvá válik ez, amikor megközelítettük az eddig létező források felélését. Akkor is joga van a Parlamentnek elővenni akár ezt a törvényt, akár a költségvetést, és megnézni, hogy a hátralévő időszak forrásoldalát, ha kell, hogyan és milyen módon kell megoldani. Most dönteni róla – amikor csak rossz megoldásról lehetne dönteni, hiszen egy időben sincs módunk a központi, az eddig elfogadott terheket csökkenteni – szerintem nem szabadna.
Ezt szolgálja az a javaslat, hogy maga a járuléklevonás, tehát a helyes irányú elmozdulás a forrásoldalban 1992. január 1-jén induljon. A javaslatot a szociális bizottság nem támogatja – ezt nyilván jól meg tudja majd indokolni saját maga. Biztos átérzi annak a lehetőségét, hogy a munkavállalók terhei növelhetők még ebben az évben annak érdekében, hogy egy biztosítás forrása képződjön. A gazdasági és a költségvetési bizottság sem támogatja – szíve joga, én csak szerettem volna elmondani az elhangzott érveket.
Nem támogatja ellenben az alkotmányügyi bizottság sem. Én a plenáris ülésen egyszer már szóvá tettem, és ezen túl minden alkalommal szóvá fogom tenni, hogy szeretném, ha szakmai kérdésekben – és ez szakkérdés, hiszen a forrásoldal megteremtésének az időpontjáról van szó – azok a bizottságok hozzanak bizottsági állásfoglalást, amelyek értenek is hozzá, amelyeknek ez a szakterületük. Én a magam részéről kérem képviselőtársaimat, hogy ne vegyék figyelembe ennek a bizottságnak a véleményét. Minden képviselőjét őszintén tisztelem, meggyőződése szerint szavazhat, de bizottsági véleményt, kérem, ne alkosson legközelebb ilyen esetben. (Taps a bal oldalról.)
A másik módosító javaslatom lényege az, hogy ha a járulékelvonás oldalán nincs maximálva a biztosítási járulék – ahogy a tervezetben szerepel – akkor a szolgáltatás oldaláról sem illik a biztosítási gyakorlatban maximálni. Minden megoldás elképzelhető. Számomra a szimpatikusabb – miután egy átmeneti időszak biztosítási szolgáltatásáról van szó – maximálni, mondjuk, a minimálbér háromszorosában a kifizetést, ahogy a tervezetben szerepel, de akkor korrektül csak az képzelhető el, hogy a járulék levonásánál is ugyanez a határ legyen megszabva. Ha ez nem megy, ha ennek a technikáját nem lehet a törvénybe beépíteni, akkor viszont, igenis meggyőződésem, hogy a szolgáltatási oldal maximumát el kell törölni. Úgy gondolom, a Kormányban is vannak olyan tagok, akik ezzel a véleménnyel egyetértenek. Éppen a nyugdíj-szabályozásunk kapcsán Surján László népjóléti miniszter úr elmondta, hogy elhibázott volt az a nyugdíjjárulék-levonási rendszer, ami eddig Magyarországon működött és működik ma is, amelyik olyan esetben sem maximálja az elvonást, mikor maximálja a szolgáltatást. Ő azt mondta, hogy ebben az évben ettől a hibájától ezt a törvényt még nem lehetett megszabadítani, de ígéri, hogy a nyugdíjtörvény koncepciójában csak úgy lehet szó a járulék maximálásáról, ha az elvonást is maximálni fogják. Most új törvényt vezetünk be. Talán az érintett szakminiszter gondolatát is szeretném, ha elfogadnák – én száz százalékig egyetértek vele: most nincsen kényszerpálya, kérem! Nem kellene azt a hibát beépíteni, amit hibásnak minősít majd minden szakember, minden biztosításban, a nyugdíjbiztosításunk kapcsán, nem kellene elsiklani felette. Meggyőződésem szerint a két megoldás közül valamelyiket választani kell, tehát összhangba kell hozni a szolgáltatást és a biztosítások díját.
A javaslatot sem a szociális bizottság, sem a gazdasági, sem a költségvetési bizottság nem támogatta – lelke rajta. Az érveimet képviselőtársaim hallották. Még egyszer megerősítem: ezt a javaslatot sem támogatta az alkotmányügyi bizottság. Meggyőződésem, hogy a biztosítási szakmában sem ők a legjáratosabbak, tehát bizottsági véleményükkel nem azért nem értek egyet, mert nemleges, hanem azzal nem értek egyet, hogy véleményt alkottak.
Következő módosító javaslatom talán még komolyabb gazdasági kérdést vet fel. A forrásoldalról a törvénytervezetbe – rutinból, félek attól, hogy nem lesz elégséges a forrás – bekerült – meggyőződésem szerint csak ilyen megközelítésből, hogy a forrását fogja biztosítani 1991-ben többek között a privatizációból származó bevétel. Én nem tudom, de szívesen hallanám erről a pénzügyminiszter úr véleményét, amikor forrásként akarjuk felhasználni a magyar társadalom vagyonát, azaz folyó költségvetési kiadás pótlásául szolgálna a privatizációs vagyon. Én magam tudom, több évtizeden keresztül volt hibás gazdaságpolitika – amit úgy gondolom, pénzügyminiszterünk is hibásnak minősít ennek kapcsán –, amely a költségvetés forrásoldalára használta a vagyonfelélést. Ebben nyilván váltás történt azonban két-három éve. Nem tudom a pontos időpontot, de azt biztosan tudom, hogy 1989-re és 1990-re a Nemzetközi Valuta Alappal kötött megállapodás hátterében a Kormány szándéknyilatkozatban fogadta el, hogy privatizációs bevételt folyó kiadásra nem fog fordítani. Miután nem ismerem még a Kormány háttértárgyalásait ebben az évben a Nemzetközi Valuta Alappal, nem tudom, hogy fölmondta-e ezt az alapvető elvet. A magam részéről megdöbbennék, ha a Nemzetközi Valuta Alap megengedte volna, elfogadta volna azt a közgazdasági nonszenszt, hogy privatizációs bevételből folyó kiadás forrása keletkezzék. Meggyőződésem tehát, hogy a törvényjavaslatnak ez a része ellentétes vállalt nemzetközi kötelezettségeinkkel. Nem olyan buta emberek ülnek, kérem, ezekben a nemzetközi szervezetekben, hogy ezt ne vegyék észre. De ha nem vennék észre – miután ez ellentétes a mi társadalmi érdekeinkkel –, akkor én fogom felhívni rá a figyelmüket, és erre megvan a közvetlen kontaktusom velük. Kérem, ne kelljen hogy erre sor kerüljön: tartsuk be azt a megállapodást, amit nemzetközi pályán kötöttünk, és ami összhangban van a társadalmi érdekekkel. Privatizációs bevételt költségvetési folyó kiadásokra a világon sehol nem szokás, nem hasznos és nem szabad költeni. (Zaj.) Azért javasoltam ennek a pontnak az elhagyását – én úgy érzem, erősen javító szándékkal.
Ezt a módosító javaslatomat a szociális bizottság nem támogatta, őket megértem. Nekik az előbb elmondottakat – ha ismereteik nem voltak –, nem feltétlenül kell, hogy figyelembe vegyék. Nekik mindenképpen az a szakmai hátterük, a meggyőződésem szerint, hogy forrást kell találni egy olyan területre, amelyben jogos igények merülnek fel. De hogy ezt a javaslatot a gazdasági, a költségvetési bizottság sem támogatta, ezt már szakmailag nem értem. Ha a bizottságok erre válaszolnak, szívesen venném tőlük az indoklást, hogy hogy, milyen szakmai megfontolásból – mivel ők szakbizottság, gondolom, politikai meggondolás nem volt mögötte – adták áldásukat arra, hogy vagyonfelélésre kapjon felhatalmazást a következő időszakra ez az alap. Itt is szeretném felvetni, hogy az alkotmányügyi bizottság nem támogatta ezt a javaslatot. Különösebben nem érdekel, hogy miért nem támogatta. Ez nem az ő szakterülete, ez biztos, hacsak nem abból a megközelítésből kellett volna állást foglalniuk, hogy nem aggályos-e nemzetközi szerződéseket megszegni. Akkor viszont nem értem a nemleges állásfoglalást.
Egy módosító javaslatot valamennyi bizottság támogatott. Nagyon örülök, és fontosnak tartom, de szeretném megerősíteni abban a képviselőtársaimat záró gondolatként, hogy az elmúlt időszak a törvényjavaslat eredeti formájában négyéves változat szerepelt, hogy a járulékfizetést egy viszonylag tág időszak alapjául szerezze meg a jogot és a mérték meghatározását a jogosult.
A törvénytervezetbe második fordulóban bekerült B változatként, hogy ezt szűkítsük be két évre. Meggyőződésem, hogy ez egy rossz irányú elmozdulás volt, hiszen éppen a nyugdíjrendszer egyik legnagyobb problémája az is, hogy az induló nyugdíj meghatározása rövid biztosítási időre szól. Ez torz induló nyugdíjakat határozhat meg, ami az egész rendszer működését kérdőjelezi meg. Nagyon örülök, hogy valamennyi bizottság azt az álláspontot foglalta el, hogy hosszabb biztosítási idő alatt jobb biztosítás alapjai teremthetők meg. Köszönöm, hogy meghallgattak.
