BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Fontos napirendet tárgyal az Országgyűlés a Nemzeti Bankról szóló törvényjavaslat formájában. Egy ország pénzügyi rendszere jogi felépítményének alkotóeleme a Nemzeti Bankról szóló szabályok összessége. Garanciális elemeket tartalmaz, fontos jogkörök megosztását, hatáskörök megosztását a kormányzati és a pénzintézeti szférában. Azt is mondhatnám, hogy jelentősége egy modern pénzügyi rendszerben vetekszik az államháztartás, az adórendszer, a vámok, a devizagazdálkodás szabályait rögzítő törvényekkel.
Más oldalról közelítve a törvény jelentőségének méltatását, még ha közhelyszámba megy is, azt gondolom, nem fölösleges megismételni, hogy egészen más típusú jegybankra van szükség egy olyan gazdaságban, amely piaci viszonyokra és a magántulajdon dominanciájára épít, mint egy olyan gazdaságban, amely alapjait a központi tervezésből, az állami tulajdon meghatározó szerepéből és a rendelkezésre álló erőforrások központi elosztásából vezeti le.
Mindebből, azt hiszem, egyértelműen következik, hogy időszerű a Nemzeti Bankról szóló törvényjavaslat tárgyalása, és fontossága aligha vonható kétségbe.
Három olyan szempont van, amelyet a frakcióban mérlegeltünk és amelynek alapján szeretném röviden álláspontunkat összefoglalni.
Az első szempont: milyen a viszony a törvénytervezet alapján a Kormány és a jegybank közötti jogosítványok megosztásában, érvényesülnek-e azok a szándékok, amelyek a jegybank önállóságát vannak hívatva erősíteni a gazdaság új magyar rendszerében?
A második szempont: vajon milyen elvek alapján alkalmazhatja egy önálló jegybank azokat a fontos monetáris eszközöket, amelyekkel a magyar gazdaságban a pénzforgalmat, a pénzmennyiséget, illetve a nemzeti valuta értékállandósága védelmének funkcióját képes teljesíteni, ad-e megfelelő garanciákat a törvény erre, vagy pedig hiányos ez a szabályozás?
És végül a harmadik rendezőelv, vagy harmadik szempont, amit vizsgálnunk kellett és vizsgáltunk a törvénytervezet tanulmányozásakor: milyen viszonyokat teremt a törvénytervezet a jegybank, illetve a magyar pénzintézeti szféra többi szereplője, tehát a kereskedelmi bankok és egyéb pénzintézetek között?
Azt gondoljuk, az a meggyőződésünk, hogy ez az a három szempont, amely alapján értékelni lehet a törvénytervezetet és arról szakmailag megalapozott véleményt lehet mondani.
Mielőtt a részletekre röviden kitérnék, szeretném előrebocsátani, hogy alapos munkának tartjuk ezt a törvénytervezetet, olyannak, amely kisebb korrekciókkal – e korrekciókat azonban elkerülhetetlennek érezzük – alkalmas lehet arra, hogy egy modern pénzügyi rendszerben kijelölje a Magyar Nemzeti Bank helyét.
Az első viszonyítási pont tehát a Kormány, illetve a független jegybank közötti hatáskör-megosztás, jogosítványok megosztása.
Nem titkolom, az a szándékunk, hogy ebben a relációban a jegybank önállóságát és az arra vonatkozó garanciákat megpróbáljuk tovább erősíteni. Két szempont az, amiről azt gondoljuk, hogy döntő lehet ebben az összefüggésben.
Az első: vajon milyen a viszony a jegybank törvénytervezetében ajánlott megoldások alapján a költségvetés hiányának, illetve az államháztartás hitelellátásának területén a jegybank és a kormányzat között?
Szeretném fölhívni a tisztelt Ház figyelmét annál is inkább, hiszen egyidőben tárgyalja a jegybankról szóló törvénytervezetet és az államháztartásról szóló törvénytervezetet, hogy a Kormány által benyújtott két törvénytervezetben ugyanarra a témára vonatkozóan két ellentétes szabály található.
A jegybankról szóló törvénytervezetben – nagyon helyesen – limitálni kívánja a Parlament döntésével, tehát törvényerővel az egy adott időszakban államháztartás részére biztosítható hitelek felső határát, a költségvetés bevételeinek 3%-ában maximálva azt, míg az államháztartási törvénytervezetben ezzel szöges ellentétben tulajdonképpen egy gumiszabály található, aminek az a lényege, hogy mindenkor az éves költségvetési törvény tárgyalásakor a Parlament dönti el, hogy a hiány finanszírozásában milyen mértékben vehet részt a jegybank, és milyen mértékben kell a pénzpiactól igénybe venni azokat az erőforrásokat, amelyek a deficitet finanszírozzák.
Az a szilárd meggyőződésünk, hogy meg kell teremteni a két törvény közötti összhangot, az a jó, ami a jegybankról szóló törvénytervezetben van, tehát a Parlament limitálja a jegybank által költségvetés vagy államháztartás hiányának finanszírozására igénybe vehető hiteleket, és helyes ez a 3%-os mérték.
Joggal mondhatnánk, hogy ezt el lehetett volna mondani az államháztartásról szóló törvény vitájában is, ennek természetesen semmi akadálya, de fontos az összefüggések miatt a jegybankról szóló törvény vitájában is hangoztatni ezt az összefüggést.
A második fontos szempont a Kormány és a jegybank viszonyában az: vajon érvényesíthető-e a jegybank önállósága – teljes önállósága – a személyi garanciák tekintetében?
Úgy véljük, hogy e tekintetben öszvérmegoldást ajánl a törvény, amit finomítani szükséges. Az a meggyőződésünk, hogy a jegybank elnökének – egy független jegybank elnökének – meg kell adni azt a lehetőséget, másképp mondva elképzelhetetlen, hogy a független jegybank elnöke azzal a lehetőséggel, joggal ne rendelkezzék, hogy alelnökeinek kinevezésére ő, és ne a Kormány elnöke tegyen javaslatot. A végső szót természetesen a köztársasági elnöknek kell kimondani, de az a szilárd meggyőződésünk, hogy a javaslat a jegybank elnökének hatáskörébe, és nem a miniszterelnök hatáskörébe kell hogy tartozzék. Azt gondolom, nem kell külön részleteznem, hogy itt egy, szakmailag minden tekintetben felelős, hozzáértő, pártsemleges vezérkar kiépítése lehet a cél, s e tekintetben garanciát csak az adhat, hogyha helyetteseinek megválasztásakor a jegybank elnökének döntő szerepe lehet.
A második reláció, miután egy valóban független és önálló jegybank döntő befolyást gyakorol az ország gazdasági életére, gazdasági folyamataira, és ezen belül nem egyszerűen a pénzügyi folyamatokra, hanem a reálfolyamatokra is, alapvető kérdés, hogy a legfontosabb monetáris eszközök alkalmazása teljesen a jegybank szuverén jogköre, vagy pedig a jegybankról szóló törvény legalább alapelveiben, koncepciójában rögzíti azokat a gazdasági célokat és azokat az eseteket, amelyekben megvalósulása esetén a legfontosabb monetáris eszközök alkalmazására sor kerülhet.
E tekintetben úgy látjuk, hogy a törvényjavaslat erősítendő. Két elemet szeretnék kiragadni.
Az egyik elem az, hogy vajon miután a jegybank, és a magyar jegybank ebben az átmeneti időszakban különösen fontos monetáris eszközei közül különösen fontos szerep hárul a refinanszírozási hitelek és hitelkeretek megállapítására, vajon nem lehetséges-e a törvénybe néhány olyan alapelvet beemelni, amelynek alapján a jegybank bizonyos korlátok között állapíthatja meg ezeket a refinanszírozási hitelkereteket. Azt gondoljuk, hogy erre szükség van.
Félreértés ne essék, nem a törvényben lehet és kell egy adott periódusra megállapítani a konkrét refinanszírozási hitelkeretek mértékét. Még csak arról sem lehet szó, hogy a refinanszírozási hitelkeret tömegét egy törvényben rögzíteni lehessen. De hogy egy konjunkturális, vagy dekonjunkturális időszakban, a valuta fölértékelésének, vagy leértékelésének időszakában, a gazdaság túlfűtöttségének, vagy éppen recessziós periódusának időszakában milyen refinanszírozási politikát és hitelpolitikát kell folytatni, abban lehet, és kell hogy legyen szerepe a törvényalkotásnak, eligazító koncepciót, alapelveket adó szerepe.
Ez teljesen hiányzik a törvényjavaslatból. Célszerűnek látszik néhány ilyen elemmel ezt a törvényjavaslatot kiegészíteni.
A második dolog az árfolyampolitika alakítása. Önök jól tudják, anélkül, hogy szakmai részletekbe mélyednénk, hogy egy gazdaságban, egy ország pénzügyi rendszerében és persze a reálgazdasági folyamatokban is milyen iszonyatosan nagy jelentősége van a nemzeti valuta árfolyama megállapításának. Különösen akkor, hogyha célunk – belátható, rövid időszakon belül – egy konvertibilis nemzeti valuta megteremtése. Ha az árfolyampolitikának akár a felértékelő, akár a leértékelő effektusait tekintjük, kizárólag a jegybanki elhatározás, Kormánytól független jegybanki elhatározás nem kárhoztatható, azoknak a fő céloknak és elveknek a rögzítése azonban hiányolható, amelyekhez kötni lehet egy leértékelő vagy felértékelő árfolyampolitikát.
Nem lehet ugyanis tagadni, hogy lehetnek nagyon rövid távú, kifejezetten konjunkturális érdekek, amelyek az árfolyampolitika eszközéhez akarják juttatni akár a Nemzeti Bankot, akár a kormányzatot. Gondolják csak végig: rövid távú exportérdekeinknek alárendelve nem egyszer az elmúlt időszakban hajtottunk végre árfolyam-leértékelést. Persze ezt egy rendkívül dinamikus inflációs rátanövekedés követte, aligha lehetett tehát – legfeljebb időben és mértékében – vitatni ezeknek az árfolyam-leértékeléseknek a helyességét. Nem biztos azonban, hogy egy ilyen kiszolgáltatott piaci helyzetben nem erősödik fel az a nyomás a gazdaság részéről, amely hihetetlenül gyors export offenzíva érdekében egy permanens leértékelő politikát kíván a jegybanktól kikényszeríteni. Ha valóban csak a jegybank dönt és nincsenek törvényi elvek vagy garanciák arra nézve, hogy milyen periódusban célszerű egyik vagy másik árfolyampolitikai lépést alkalmazni, akkor annak a veszélye áll fenn, hogy a rövid távú érdekek szolgálatába állítja a jegybank az árfolyampolitikáját. Ettől a jegybankot is, az országot is és – bármilyen furcásnak tűnik – a Kormányt is célszerű lenne megvédeni, ehhez pedig törvényes szabályozásra van szükség.
Végül a harmadik kör: a jegybank és a magyar pénzügyi rendszer egyéb intézményeinek kapcsolata, nevezetesen a jegybank és a kereskedelmi bankok, illetve egyéb pénzintézetek közötti viszony. Itt is nagyon egyértelműen az a szándékunk, hogy az egyéb pénzintézetek önállóságát szeretnénk némileg növelni, a jegybank egyébként függetlenségével együtt járó önállóságával szemben. Konkrétumokat szeretnék itt is mondani 4 pontban.
Az első pont: az a véleményünk, hogy a jegybanki likviditási tartalék mértékét, valamint a jegybank-képes eszközök körét törvényben meg kell határozni. Veszélyek származnak abból, hogyha kizárólag a jegybank alkalmanként dönti el egyrészt a likviditási tartalék mértékét, másrészt a jegybank-képes eszközök körét.
A konjunktúrát durván és hektikusan szabályozhatja vagy befolyásolhatja az a fajta jegybanki magatartás, amely nem korlátok között alkalmazza ezeket a monetáris eszközöket.
A másik dolog, amit fontosnak tartunk a jegybanktörvényben szabályozni, hogy a jegybanki tartalék legfelső határát mondja ki a törvény. Bizonyára jól tudják azok, akik a magyar pénzügyi folyamatokkal foglalkoznak, hogy a kötelező jegybanki tartalék mértéke ma Magyarországon rendkívül magas. Ez hihetetlen mértékben drágítja a pénzpiacon működő pénzintézetek tevékenységét, hozzájárul a magas inflációhoz, kétségkívül egyik eszköze a restriktív pénzügyi politikának, és kétségkívül fontos szerepe van abban, hogy a kereskedelmi bankok és más pénzintézetek tartalékai, biztonsági tartalékai növekedjenek.
Egy antiinflációs politika gyakorlása közben, akkor, amikor az a cél, hogy a pénzintézeti tevékenység költségei csökkenjenek, mindenféleképpen értelmes dolognak látszik a kötelező jegybanki tartalékot nem kizárólag a jegybank döntésére, hanem a Parlament törvényi meghatározására bízni.
A harmadik dolog tisztelt Ház, talán a legkeményebb ügy, amivel mindenféleképpen vitatkoznunk kell, ez gazdaságpolitikai kérdés is, és egy picit filozófiai kérdés is. Elképzelhetetlen számunkra, hogy a jegybanknak joga legyen a pénzpiacon alkalmazható kamatokat meghatározni a pénzpiac egyéb szereplői részére. Egy liberalizált gazdaságban, piaci viszonyok között tisztelt Ház, a pénzügyekkel szembeni kereslet és kínálat fogja eldönteni a kamatok mértékét. Óriási hiba, ha ezt központilag a jegybank képes befolyásolni és meghatározni a kereskedelmi bankok és egyéb pénzintézetek számára.
Ne felejtsék el, hogy az ún. jegybanki alapkamat a pénzpiacon – a kamatok tekintetében – egy árcentrum szerepét tölti be, és miután a jegybanki alapkamat megállapítására a jegybanknak van jogköre, és azt a gazdaságpolitika, illetve a pénzügyi folyamatok alakítása alapján határozza meg, az egyéb kamatok ezt az árcentrumot alakító, jegybanki alapkamat körül fognak kialakulni, de a piaci kereslet és kínálat hatására. Tudom, hogy nem szakemberek részére az összefüggés bonyolult, de higgyék el, mégis ez az alapkérdés.
Fordított helyzetben, amikor a jegybank lesz az, amely megszabja a kamatplafonokat vagy a kamatminimumokat, méghozzá a kereskedelmi bankok és az egyéb pénzintézetek részére, egész biztos, hogy akár egy antiinflációs, akár egy recessziós időszakról van szó, a kamatok nem a gazdaság optimális eszközeiként fognak funkcionálni, vagy növelik a költségeket, drágítják a termelési berendezéseknek, a termelő tényezőknek a költségeit, növelik az árát és így tovább. Azaz tehát meg kell szüntetni azt a jogot, amelyben más pénzügyi intézetek részére a kamatokat a jegybank állapíthatja meg.
A negyedik témakör, tisztelt Ház: egy önálló, független jegybank esetében rövid távon is, középtávon is és természetesen hosszú távon különösen arra kell törekedni, hogy a közvetlen pénzpiaci szolgáltatásoktól tisztítsuk meg a jegybankot. Úgy tűnik, hogy ez a törvénytervezet, noha deklarálja ezt a szándékot, szabályozási megoldásaiban konkrétan azt nem követi, ellenkezőleg; van két olyan pont, ahol durván még növeli is a jegybank központi ügyfélszolgálati tevékenységét, holott ezt a közvetlen ügyfélszolgálati tevékenységet teljesen át kellene engedni a pénzpiac más szereplői, tehát a kereskedelmi bankok és más pénzintézetek számára. Az egyik ilyen a központi költségvetési szervek számlavezetésének kötelező jegybanki előírása. Semmi nem indokolja,tisztelt Ház. Volt egy időszak, amikor természetesen a költségvetés forgóalapjának hiányában ez a központi számlavezetési jog teremtette meg azt a forgóalapot, amely az ott vezetett költségvetési számlák állandó állománya miatt megmentette a költségvetést bizonyos hiteligényektől. Ezen azonban 1990-ben lehetett és tudott is a Kormány változtatni, megteremtvén a költségvetés forgóalapját. Ebben a helyzetben megkötni a költségvetési szervezetek számlavezetési jogosultságát – azt gondolom – teljesen értelmetlen dolog, fölösleges a jegybankkal ilyen adminisztratív és valójában nem a jegybanki funkciókhoz tartozó feladatot ellátatni.
A második, ami talán még ennél is keservesebb dolog, az a szabály, amely jogosulttá tenné a Nemzeti Bankot arra, hogy egyéb pénzintézetek számlavezetését kötelezően előírhassa. Ez szélső esetben tisztelt Ház azt jelentheti, hogy a legkisebb pénzügyi szervezetek – amelyek mondjuk lízingelési tevékenységet finanszíroznak – esetében is előírhatja a jegybank, hogy csak nála és kizárólag a Nemzeti Banknál vezessék ezeknek a pénzintézeteknek a számláit. Ez tökéletesen ellentétes mindenfajta piaci elvvel, ellentétes a pénzügyi rendszer szereplői számának gyarapítására vonatkozó szándékokkal, ellentétes a pénzforgalom gyorsításának és szabadságának – azt gondolom – mindannyiunk számára fontos céljával.
Ezek azok a konkrét elemek tisztelt Ház, amelyek – úgy gondoljuk – kisebb-nagyobb korrekciókkal a törvénytervezeten végrehajthatók, ebben az esetben a törvénytervezet jó. Módosító indítványaink ezeknek a korrekcióknak a megvalósítását szolgálják, szíves figyelmükbe ajánlom, egyébként pedig támogatom a törvénytervezet elfogadását. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
