KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ)
KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ)
KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ) Köszönöm Elnök Úr!
Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Elég vakmerő vállalkozásnak tűnik így 7 óra után, ha az ember egy törvényjavaslat kapcsán elvi kérdéseket is feszegetni akar, ráadásul akkor, amikor ez a törvényjavaslat látszólag csupán csak arról szól, hogy a költségvetésben van két milliárd forint, és ezt a kétmilliárd forintot adjuk oda azoknak az önkormányzatoknak, amelyek hátrányos pénzügyi helyzetbe kerültek. Én mégis veszem a bátorságot, és egy kicsit hosszabban szólnék bizonyos elvi kérdésekről, hiszen a költségvetés megalkotása előtt vagyunk, és azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat számos olyan kérdést felvet, ami általános jellegű, de amely jelenség szintjén meglehetősen zavaros tendenciákat mutat, olyan tendenciákat, amelyeket a törvényalkotásból feltétlenül ki kellene küszöbölni.
Az első megjegyzésem a törvényjavaslat tárgyalásával kapcsolatosan az, hogy itt most csak látszólag folyik törvényalkotás, igazából nem törvényalkotás folyik. A törvényalkotásnak a feladata ugyanis az, hogy miután megragadta, feltárta a szabályozni kívánt társadalmi vagy gazdasági folyamat lényegi tartalmát, az általános szintjén kifejezze, próbálja meg a folyamatot a kívánt irányba terelni, vagy a kívánt irányban tartani.
Kérem szépen, az egyedi döntések nagyon komoly dolgok, de az egyedi döntés nem törvényalkotás. Én biztos vagyok abban, hogy itt az Országgyűlésben, itt a Házban senkinek sem jutott még eszébe, hogy például a nevelési segélyekről a Parlament Kiss Péter vagy Nagy Juliska nevére szóló döntést hozzon meg, vagy törvényben mondja ki, hogy a kis Kovács gyereknek nem jár annyi összeg, mert ő túl sokat költött olyan célokra, amiket nem preferál az Országgyűlés. Az önhibájukon kívül hátrányos pénzügyi helyzetbe kerülő családok vonatkozásában a segélyezésre ésszerűen a Parlament csak olyan törvényt hoz, amiben elveket, feltételeket és módszereket határoz meg.
A hátrányos helyzetbe került önkormányzatoknál ez a fajta ésszerűség nem érvényesül. Ebben a törvényben nem határozunk meg elveket, feltételeket és módszereket, hanem itt arról döntünk, hogy Kemence kapjon hárommilliót, Vácnak ezzel szemben egy fillér sem dukál.
Én nem hiszem, hogy ez a különbség a törvényhozási metodikában pusztán azért adódik, mert az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe kerülő családok száma nagyobb, mint az önkormányzatok száma, hiszem mondhatjuk azt, hogy itt csak 3200 önkormányzat van és ez a 3200 még befér egy törvényalkotási mechanizmusba. De én nem hiszem, hogy ez az oka. Én nem hiszem, hogy ez az, ami visszatartja a törvényhozást attól az erőfeszítéstől, hogy olyan pénzügyi, finanszírozási formákat határozzon meg, amely formák nemcsak az önkormányzatoknak, az önkormányzatiságnak, hanem a törvényalkotás lényegének is megfelelnek.
Véleményem szerint ez a fajta törvényalkotás legalább két okra vezethető vissza. De lehet, hogy ez a két ok együttesen áll fenn esetünkben.
Az első okot én talán úgy nevezném, hogy tehetetlenség, Ez a tehetetlenség pedig azt ükrözi, hogy a Kormánynak az önkormányzatok finanszírozására nincsenek valódi elképzelései, és ezért kritikátlanul elfogadja az őt kiszolgálni hivatott adminisztráció reflexeit, az ezt most nem lehet, vagy ezt most nagyon nehéz lenne, várjunk még típusú védekező érveket. Ha a politikának egy ügy nem igazán fontos, akkor az ügy urává a bürokrácia válik, és minél több ügy urává válik a bürokrácia, annál inkább a bürokrácia fogja a politika tartalmát meghatározni.
A másik ok talán a felelősség-csúsztatás, a tudatos félreértelmezés. Erre akkor szokott sor kerülni, ha egy adott politikai tényező hatalmi érdekei összeütközésbe kerülnek a hatalomra kerülése előtt hangoztatott elveivel, azaz a hatalom valamikori tömegbázisával, és ezt az összeütközést nyíltan nem meri felvállalni. Ha például azt ígérte volna a Magyar Demokrata Fórum a rendszerváltás előtt, hogy a rendszerváltás után a társadalmi önszerveződések fogják az élet új minőségét meghatározni, de a hatalomra kerülés után a Kormányunknak ezek az önszerveződések már kényelmetlenné válnak, akkor legjobb, ha bebizonyítja, hogy nincs is igazi igény az ilyenfajta önszerveződésekre, vagy ha mégis van, akkor ez olyan problémákat vet fel, amely problémák válságidőszakban különösen, de egyébként is igen nehezen kezelhetők. Mert lám itt van 3200 darab önkormányzat, és vannak olyanok ezek között, amelyeknek nem elég a pénzük. És a Parlament ragaszkodik ahhoz, hogy az elosztás törvényi szinten és ne kijárásos alapon történjék meg, ahelyett, hogy valódi önkormányzati finanszírozási és támogatási rendszert hoznánk létre, döntsünk minden igényről külön-külön. És ez abszurdum. A Parlament még a számítási anyagok áttekintésére is alkalmatlan, nemhogy egyedi tényfeltárásokat végezzen arról, hogy fennáll-e az önhiba, vagy csak egyszerűen az önkormányzati kótya-vetye miatt nehéz a helyzet. Kénytelen hát a törvényhozók serege igent mondani mindenre, amit a TÁKISZ és a Pénzügyminisztérium munkatársai igenre érdemesnek tartottak, és nemet mondani mindenre fordított esetben. És egy ilyen helyzetben természetesen logikussá válik a parlamenti szerep megkérdőjelezése, és óhatatlanul előkerülnek azok a javaslatok, hogy az elosztást bizzuk rá a jóságos, odafigyelő és gondoskodó államra és az ő ehhez jól értő apparátusára.
Mondanivalóm második részében konkrétan magáról a törvényjavaslatról beszélnék. Konkrétan, de nem objektívan. Nem tudok ugyanis objektívan állást foglalni abban, hogy a kiosztásra kerülő kétmilliárd forint sok-e, kevés-e, vagy éppen elegendő.
Nem tudok objektívan állást foglalni, hogy akik kaptak, azoknak tényleg jár, és hogy jogosan maradtak ki az elutasítottak. Nem állapodtunk meg ugyanis lényegi kérdésekben, nem tudjuk, mi az önhiba, nem tudjuk, mi a hátrányos pénzügyi helyzet, és mit tartunk valódi működési zavarnak.
Az elosztásnak ugyanis három feltétele volt. Az első és meghatározó elv – amennyiben ezt ugyan elvnek lehet nevezni – az volt, hogy a költségvetésben megjelölt kétmilliárd forinton túl egy fillér sem kerülhet kiosztásra. A második, hogy a működési zavar nem más, mint az összes bevétel, illetve a működési kiadások egyenlege. A harmadik elv, hogy a második elvet addig kell pontosítani, amíg csak annyi igényjogosult marad, amennyinek elég a kétmilliárd forint.
Ezeket a feltételeket a törvényelőkészítők sikeresen megtartották. Így aztán nem róható fel nekik, hogy sok olyan település nem kap most egy fillért sem, melyet önhibáján kívül árvíz vagy vihar sújtott. Nem róhatom fel, hogy számtalan településen az óvodai csoportszobák vagy tantermek közepét nem a gyerekek, hanem az esőt felfogó lavórok birtokolják. Nem róhatom fel, hogy van olyan kis falu, ahol lassan nem lehet temetkezni, mert összesen 12 sírhely van a temetőben. Ha mindezeket nem róhatom fel, akkor van-e miről vitatkoznunk? Rosszul feltett kérdésre adható-e elfogadható válasz?
Ha önhibának kell tekintenem, hogy valaki céltámogatást kapott vagy ésszerűen próbált meg gazdálkodni, és ezért bezárt intézményeket, akkor nem tudunk miről vitatkozni. Mint ahogy igazi vita az önkormányzati bizottság ülésén sem merült fel.
Szubjektív indíttatással objektív érvek helyett csak azt tudom mondani, hogy minden módosító indítvány megérdemli a támogatást. Összességében tehát meg kell állapítanom, hogy szükséges, hogy a működőképtelenséggel küszködő önkormányzatok mielőbb pénzükhöz jussanak. Ez a javaslat erre adott önkormányzatok vonatkozásában alkalmas. Nem alkalmas azonban arra, hogy törvénynek neveztessék, nem alkalmas arra, hogy egy fontos támogatási forma megtalálja a helyét megfelelő módon és feltételekkel a költségvetési újraelosztási rendszerben. Nem alkalmas az önkormányzati kiszolgáltatottságok megszüntetésére, nem határoz meg önkormányzatbarát tendenciát, sőt teszi ez annak ellenkezőjét.
Végezetül engedtessék meg nekem, hogy azt mondjam: gyakori hivatkozás nehéz helyzetünkre, hogy ez az ország nem önhibájából került hátrányos helyzetbe. A helyzet adott. A megoldást csak akkor találjuk meg, ha nem az állam mindenhatóságában, de az állam polgáraiban és azok önszervező erejében bízunk. Ha e szerveződéseknek nem biztosítunk teret, sőt kiszolgáltatottá tesszük, akkor ez több mint bűn, úgy is mondhatnám, ez önhiba. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
