GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP) Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Először is: nem akarom nehéz helyzetbe hozni Kulin Ferencet pártjában, de hozzászólása után mondandóm egy része okafogyottá vált.
A másik, amit előrebocsátva szeretnék megjegyezni két eddig elhangzott dologgal kapcsolatban: többször fölvetődött itt, hogy miért nem vizsgálta ki ezt az egészet egy parlamenti bizottság? Tudomásom szerint az elmúlt évben volt is arra javaslat, hogy álljon fel egy politikai felelősséget vizsgálóbizottság. Ez a bizottság azonban nem állt föl. (Közbeszólások: Miért?) Miért nem állt föl, mért nem működött? A koalíciónak, gondolom, hatalmában lett volna ezt a bizottságot fölállítani, ha esetleg mások ellenkeztek volna vele. Ennek a bizottságnak a jelentése esetleg alapot adott volna arra, hogy átgondoljuk ezt a mai problémát, ezt a bizonyos törvénykezési problémát.
Elhangzott ma a rádióban Zétényi úr részéről, hogy azért csak most jön ide ez a törvény, mert bent voltak eddig az oroszok. (Közbeszólás: Szovjetek!) Erre én kérdezem: ha †89-ben volt bátorságunk a rendszerváltáshoz, akkor, ha önök az igazságtevés ilyen formáját támogatják, akkor mért halogatták másfél évig?
A másik pedig: a folyamat sajnos elkezdődött, amiről Pető Iván beszélt. Ez a törvény már végrehajtódik jelenleg az emberi lelkekben. Néhány előfutárt hadd említsek meg, kettőt: az egyik az, hogy a szegedi újságban tiltakozott egy ember, akinek a nevét nem nevezem meg – ma már nem lehet senkit megnevezni –, hogy ő nem azonos a salgótarjáni gyilkossal, mert körülötte lincshangulat alakult ki az utcában. 13 éves volt ez az ember. Ennek ellenére hónapokig ott már nyaggatták. Színészek jelentenek föl színészeket, miszerint ÁVO-sok lettek volna. Tovább nem is folytatom. Sok ilyen van már ma is, és a törvény után szaporodni fog.
Most annak kedvéért, hogy a törvénynek eme diszfunkcionális hatását elmondjam, nem szólaltam volna föl. Amiért fölszólalok, az az, hogy megpróbáltam magam belehelyezni a törvényhozók logikájába, és megpróbáltam átgondolni, hogy milyen eljárási és végrehajtási nehézségek, milyen várható diszfunkcionális hatások, a megcélzottal ellenkező hatások léphetnek föl, ha ez a törvény hatályba lép. Ezek közül az egyiket Kulin Ferenc a hazaárulás dolgában elmondta. A másik kérdés a törvény hatálya.
A törvény 44 decemberét jelöli meg határaként. Szűkíteni lehetett volna, ha már a törvényhez hozzáfogtak, a törvény időbeli hatályát. A társadalom igazságérzetét ma leginkább az 1956. október 23. és 1963 vége közötti történések foglalkoztatják. A rendszerváltás különleges törvényébe az a különleges rendelkezés is belefért volna, hogy az elévülés például csak 56. október 23. és az 1963. december 31. közti időre nyílik meg. Ezen belül is különleges elbírálást igényelt volna az október 28-ig terjedő időszak. Október 28-án Nagy Imre miniszterelnök demokratikus népmozgalomnak minősítette a felkelést, és fegyverszünetet rendelt el. Ez időpontig statárium és ennek megfelelő tűzparancs volt érvényben. A legteljesebb zűrzavar uralkodott a hadseregben és más erőszakszervezetekben. A katonaság csak fokozatosan ismerte föl az események jellegét. Egyre többen álltak át, illetve hagyták ott a laktanyákat és megindultak hazafelé. Nagyon sokan, így Maléter Pál is, menet közben álltak át, illetve egyeztek meg mások a felkelőkkel. Erre az időszakra nyilvánvaló, hogy az emberölés minősített esetei közül is csak talán ha egyetlenegy alkalmazható, ez pedig az "előre kitervelt" kitétel, hiszen nyilvánvaló, hogy az ekkor egymásra lövöldöző emberek közül visszamenőleges igazságtételt csak az indokol, amikor is valaki, tudatosan előkészítve egy provokációt, tömeggyilkosságot csinál, nyilvánvaló, hogy a 25-i Parlament előtti vérengzés is ide tartozhatott volna például, vagy az ismert mosonmagyaróvári. Itt a törvényhozó kimondhatná tehát, hogy csak az előre kiterveltség motívuma esetén nyílik meg a büntethetőség lehetősége.
Október 28 után megint más eset van, hiszen az ország törvényes miniszterelnöke egészen más helyzetet hirdet meg. Ebben az esetben számításba jöhettek volna az emberölés minősített eseteinek más változatai is.
Mi indokolja, hogy az 56 előtti intervallumot hagyjuk ki a törvényből? Semmi esetre sem az, hogy a bűnök kisebbek lettek volna korábban, hiszen az államszocializmus az 50-es években nyíltan egy sztálini szovjet típusú totális diktatúrát próbált megvalósítani, ahol nemcsak egyes csoportokat, hanem a társadalom egészét érte az elnyomás.
Néhány okot megpróbálnék erre mondani, hogy mi indokolná az ilyen fajta szűkítést. Az egyik az, hogy 1944-től az elnyomó intézkedések sok esetben közvetlenül a szovjet hatóságoktól eredtek, ők maguk eszközöltek letartóztatásokat, a Szovjetunióba hurcoltak embereket. A koalíciós önkormányzatok vezetői például parancsba kapták, hogy névsorokat állítsanak össze, hogy kiket visznek ki majd málenkij robotra, amibe az emberek ott belehaltak. Másrészt pedig 1944 után a korábbi gyűlölség, a korábbi nemzeti tragédia okán voltak népítéletek, voltak bosszúk, hiszen †44 adott indokot ilyen indulatokra. Mi lesz ezekkel az akkori népítéletekkel? Ezeket is ide, a törvény hatálya alá vesszük?
A másik, ami miatt ezt a szűkítést indokoltnak tartanám, ha már egyáltalán ezt a törvényt önök meg szándékoznak hozni, hogy 1953 előtt a politikai gyilkosságok főkolomposai jórészt mára már meghaltak, vagy rendkívül öregek. Az úgynevezett igazságtétel elsősorban azokat az akkoriban tizen-huszonéves ifjakat érintené, akiket ifjú janicsárként vak hitükre, utópikus reményeikre, plebejus dühükre építve eszközként használtak fel, és akiknek jelentős része valamilyen formában már bűnhődött, vagy éppenséggel később, az 53 és 56 közötti tisztító viharban, vagy 1956-ban, vagy éppen a hatvanas évek reformfolyamataiban, átlényegülve, valamilyen formában levezekelte bűnét.
1953-56 között, az 1956-os forradalom alatt vagy később, az 50-es évek történései jelentős részben feltárultak, erkölcsi, politikai, és nem kevés esetben jogi elítélést is kaptak. Sok közvetlen elkövetőt az 56-os népítéletek vontak felelősségre.
Jogi szempontból elsődleges, politikai, erkölcsi szempontból harmadlagos az a körülmény, hogy a csaknem negyven évvel ezelőtt történtek bizonyítási eljárása szinte lehetetlen, tág teret ad a szubjektivizmusnak, a kihagyó emlékezet hatásának.
Azt mondanám tehát, hogy erkölcsi, politikai szempontból másodlagos, harmadlagos, ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ebből törvény lesz, ebből eljárási szabály lesz, ebből eljárás lesz, és abban a pillanatban, hogy egy konkrét embert érint, ez a tizedrangú kérdés elsőrangú kérdéssé válik.
A másik: nyilvánvaló, hogy bár történtek valószínűsíthetően, bár ismereteim szerint nem különösebb nagy számban 1963 után is hasonló cselekmények, az 1963 utáni időszak nem indokolja, hogy a törvény hatálya erre az időszakra is kiterjedjen.
Nincs, és különösen nincs kiemelkedő indoka annak, hogy erre az időszakra is elinduljon a feljelentések, a nyomozások és más intézkedések áradata. 1971 után pedig a rendes elévülés keretében is megindítható az eljárás.
A javaslat ilyen kiterjesztése nyilvánvalóan azt célozza, hogy az egész 45 évet egybemossa, egyetlen sötét zárójelbe tegye, annak szereplőit potenciális bűnözővé nyilvánítsa. Egyáltalán, ki minősül szereplőnek? Hisz ez a rendszer éppen azért dőlt meg, mert a társadalom hétköznapi ellenállása belülről elporlasztotta, felőrölte, visszapolgárosította. Ki-ki a maga helyén fokozatosan felismerte, hogy ez a rendszer nem az európai szociálista, szociáldemokrata eszmék potenciális megvalósulása, hanem éppen ezen eszmék megcsúfolása.
Kutrucz Katalin módosító indítványa és különösen Kulin Ferenc indítványa már jelzi, hogy a törvénytámogatók is kezdik fölismerni a törvényben kódolt eszkalációs veszélyeket. A hűtlenség tényállásának elhagyását ehhez képest tehát pozitívnak tartom, még inkább a hazaárulásét, hiszen a hazaárulás semmivel sem kevésbé megfoghatatlan, szubjektív és diszkrecionális mérlegelésnek is helyet adó, lehetőséget adó ítélkezéseket, eljárásokat válthat ki.
Önök szíve joga, hogy az egész elmúlt negyven évet hazaárulásnak minősítsék, azonban a politikai ítéletet a törvényi ítélettel összekeverni rendkívüli nagy bűnnek tartom. Nem beszélve arról, hogy a társadalmat – ha úgy tetszik – leginkább az 1956-os szovjet bevonulások – mert ugye kétszer vonultak be, mind a kétszer egyébként bent is voltak előtte – érdeklik. Nyilvánvaló pedig, a mai történelmi ismereteink ezt már teljes mértékben alátámasztják, hogy mindkét szovjet bevonulás szovjet elhatározásra történt… (Bekiabálások: Magyar behívásra, Kádár hívta őket!) , és ezért kérdés, hogy akkor ki itt a hazaáruló, az a szovjet vezetés, amelyik eldöntötte, hogy bevonul, és utána behívót keresett hozzá, vagy az az amerikai külügyminiszter, aki közölte vele, hogy Amerika nem fog beavatkozni. (Zúgolódás.)
