VARGA JÁNOS, DR. (MDF)
VARGA JÁNOS, DR. (MDF)
VARGA JÁNOS, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! - ahogy ezt Dornbach alelnök úr szokta mondani…
Az elmúlt másfél-két esztendőben mind a társadalom, mind a törvényhozás előtt megnőtt a levéltáraknak, a levéltári anyagnak a fontossága. Pontosabban… kérem szépen, akit nem érdekel, kérem, szíveskedjék kifáradni. (Moraj. - Rövid szünet.)
Pontosabban a levéltári anyag kezd olyan megbecsülésnek örvendeni, amelyet jelentősége miatt méltán megérdemel. Kifejeződik ez többek között abban, hogy újonnan alkotott törvényeink között szép számmal találhatók olyanok, amelyek közvetve vagy közvetlenül érintik a levéltárakat, illetőleg azokat a dokumentumokat, amelyeknek őrzésére ezen intézmények hivatottak. Elég e vonatkozásban csak az önkormányzati, az első részleges kárpótlási vagy a Pető Iván képviselőtársam által más vonatkozásban említett csődtörvényre utalni.
E tény önmagában is szükségessé teszi, hogy a rendszerváltással összefüggő intézményi megújulás a levéltári területen is végbemenjen. Az intézményrendszer gyakorta sürgetett átalakulása formai, strukturális és tartalmi változtatásokat egyaránt megkövetel. Levéltári területen ehhez az első, ám korántsem jelentéktelen lépést az előttünk fekvő törvényjavaslat teszi meg.
Két lényeges elemet tartalmaz, amint ez itt már több ízben is elhangzott. Az egyik: az Új Magyar Központi Levéltár önállóságának, illetőleg különállásának megszüntetése; a másik: az egykori MDP-, illetőleg MSZMP-iratanyag sorsának végleges rendezése.
Miért fontos mindez? Az Új Magyar Központi Levéltár az elmúlt rendszer tipikus terméke, amely a mindig is egységes Magyar Országos Levéltár kettévágásával, művi úton keletkezett. Létrehozását az akkori hatalom a következő érvekkel indokolta - nyugodtan elmondhatom, mert akkor levéltári területen dolgoztam.
Egy: 1945-tel gyökeresen új korszak kezdődött a magyar történelemben, a szocializmus korszaka. Ennek a ténynek intézményesített formában is kifejezést kell adni, a szocialista kor iratanyagának fontosságát ezzel is szimbolizálni kell, azzal is szimbolizálni, hogy őrzését és kezelését külön, a Magyar Országos Levéltárral legalábbis egyenrangú intézmény végzi.
A másik érv: A legtöbb szocialista ország, mindenekelőtt pedig a Szovjetunió, ezt az utat járja, nekünk pedig tőle kell példát és mintát vennünk.
Három: Az új, tudniillik akkori levéltári törvényerejű rendelet új és komoly feladatokat ró a levéltárakra, amelyeknek ellátása többletmunkával jár. Az ehhez szükséges személyi és anyagi feltételek megteremtéséhez elengedhetetlen pénzeszközök biztosítása viszont csak akkor lehetséges, ha új intézmény létesül, mert már fennálló szerv számára ezt aligha adná meg a költségvetés.
Végül negyedszer: Egy bizonyos személynek már korábban megígérték a párt illetékesei, hogy ő fogja megkapni az új levéltár főigazgatói posztját, és hát, most elérkezett ennek az ideje.
A fenti indoklásból egyértelmű, hogy az egységes Országos Levéltár kettészelésének tarthatatlan ideológiai okai voltak, szakmai szempontok egyáltalán nem játszottak abban szerepet. Zárójelben: Ez a lépés a logikát is nélkülözte, hiszen egyetlen más levéltárnál, így Budapest főváros levéltáránál sem vitték végbe ezt a megosztást. Amikor tehát a törvényhozás kimondja az Új Magyar Központi Levéltár különállásának megszüntetését, valójában csak újraegyesítést hajt végre, olyant, mint ami a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak a Magyar Nemzeti Múzeumba való beolvasztásával puszta miniszteri rendelettel már megtörtént.
A törvényjavaslat másik tervezett eleme annak deklarálása, hogy a volt MDP és volt MSZMP iratanyaga állami tulajdonnak minősül. Felesleges annak részletezése, hogy mindkét szervezet az állampárt funkcióját töltötte be. 1948-tól e pártok döntöttek az ország, a társadalom minden lényeges kérdésében, és szabták meg az állami szervek számára is kötelezően a követendő utat.
A náluk keletkezett iratanyagban ez a funkció tükröződik. Ezért jellegükből eredően már keletkezésüktől fogva az államot illetik, és semmiképpen sem jelenthetik egy olyan szervezetnek, jelesül az MSZMP-nek a tulajdonát, amely jelenünkben az életnek és társadalmunknak csak egy szektorát fogja át. Egyébként az 1969. évi törvényerejű rendelet megkísérelte az akkori MSZMP-t társadalmi szervként kezelni, és mind az ő, mind a jogelődjét jelentő MDP iratanyaga felett az ország összes szervére kötelező jogszabályokat érvényesíteni.
Az MSZMP azonban külön párthatározattal vonta ki magát ezen szabályok alól. Ezzel önmaga deklarálta, hogy nem a létező társadalmi szervezetek egyike, hanem az államnak a legfőbb, sőt a törvényeken is felülálló szerve. Olyan, amely igényt tart az állam és társadalom egészének irányítására, és ezt az igényt a gyakorlatban érvényesíti is. Ezzel valójában ő maga ismerte be akaratlanul, hogy a közhatalom gyakorlása során keletkezett iratanyaga közhatalmi tulajdon. Magától értetődő, hogy a tulajdonjog nem lehet egy olyan szervezeté, amelynek közhatalma megszűnt, és ez a tulajdonjog kizárólag a közhatalom gyakorlóját, az államot illeti meg.
Vagyis jelen esetben nincs szó államosításról, hanem pusztán arról, hogy a tényleges jogi helyzet törvényes formában is kifejezést nyer, ahogy ez minden jogállamban szükségszerű követelmény.
Tisztelt Ház! Abban a pillanatban, hogy a jelen törvénytervezet nyilvánossá vált, képtelen és tarthatatlan aggályok kaptak lábra, sőt vádaskodások keltek szárnyra. Az egyik szerint a Kormány, illetőleg pártjai azért rángatták oly sietve elő most ezt az ügyet, mert beleillik az olyan törvényeknek, illetőleg tervezeteknek a sorába, mint az elévülési vagy a III/III-as, amelyekkel állítólag megpróbálják a feszültséget élezni, a társadalmat megfélemlíteni. Ez az állítás egyszerűen nevetséges.
A két levéltár újraegyesítésének kérdését még a pártállam utolsó kormányának művelődési minisztere, Glatz Ferenc úr hozta 1989 nyarán szőnyegre. Az MSZMP iratanyaga ügyén, rendezésének szükségességéről már 1989 óta meg-megújuló vita folyik a tömegkommunikációs eszközökben, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium pedig több mint egy éve kezdett tárgyalásokat az MSZP-vel, illetőleg annak politológiai intézetével annak érdekében, hogy konszenzus alapján rendeződjék az iratanyag sorsa, illetőleg jogállása. A tárgyalások azonban ez év szeptemberében eredménytelenül végződtek. Ebben a helyzetben a kormányzat választhatott: vagy a társadalom érdekével ellentétesen járva el meghajlik az MSZP makacssága előtt, vagy pedig törvényes eszközhöz nyúlva lép előre. Jelen javaslat beterjesztésével az utóbbit tette.
A másik vád, hogy a törvényjavaslat bizalmatlanságot fejez ki, egyszersmind a társadalom bizalmatlanságát éleszti az MSZP iránt. Itt azt kell látni, hogy e bizalmatlanság sokakban valóban létezik. De eloszlatásának éppen az a legcélszerűbb módja, ha az iratokat nem az MSZP birtokolja, ha felhagy eddigi ellenállásával, és képviselői is megszavazzák a vonatkozó törvénytervezetet.
Hallatszanak olyan hangok is, hogy az iratanyag jelen kezelésének változtatása csak azt a célt szolgálja, hogy a Kormány, illetőleg egyesek hozzájuthassanak olyan iratokhoz, amelyekre alapozva perek százai indíthatók el.
Ezzel kapcsolatban csak annyit: Ha az elévülési törvény hatályba lép, akkor az arra illetékes szerveknek, ügyészségeknek és bíróságoknak, az ő megkeresésükre bármely levéltár, bármely kézirattár, bármely intézmény vagy szerv, így az MSZP is köteles lesz a vonatkozó iratokat rendelkezésére bocsátani. Arról viszont, hogy az iratok illetéktelen kezekbe ne juthassanak, gondoskodnak az érvényben levő, a személyhez fűződő jogokat védő előírások.
Végül megfogalmazódott az a nem éppen jóhiszemű prófécia is, hogy a pártiratok ügyének tervezett rendezését azért szorgalmazzák, hogy a kormányzat önkényesen szabhassa meg a kutatás feltételeit, ez pedig a jelen kor kutatásának ellehetetlenülését vonja maga után. Pedig csak arról lehet szó, hogy e törvény folytán a kérdéses iratanyag kutatásának szabályai a minden más levéltárra kötelező szabályokhoz fognak idomulni.
Most rátérve Pető Iván képviselőtársam egynémely aggályára azt hiszem, hogy arra a kérdésre, hogy ez a törvényjavaslat mért most került a Parlament elé, az előzőekben némi magyarázatot adtam. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a levéltárügy kérdésének egésze vár rendezésre. Most azonban, amikor a Parlament, az Országgyűlés olyan rendkívül fontos törvények meghozatala, vitája előtt áll, mint amilyenek már előtte feküsznek, azt hiszem, hogy erre nincsen mód.
Annak eldöntésére pedig, hogy célszerű dolog-e két intézmény újraegyesítése és a társadalom érdeke-e az, hogy a volt állampártok iratanyaga a közhatalom, tehát az állam birtokába kerüljön, nem kell semmiféle különösebb szakmai ismeret.
A privatizálás ügye és a privatizálással kapcsolatban az iratanyagnak a sorsa: én nem hiszem, hogy itt különösebb probléma lenne. A privatizálás után keletkezett iratanyaggal a megalkotandó levéltári törvénynek valóban foglalkoznia kell, a privatizálás előtt létrejött iratanyag sorsa azonban rendezve van.
Érvényesek azok a jogszabályok, amelyek azt mondják ki, hogyha egy szerv jogutód nélkül szűnik meg, akkor annak iratanyaga az illetékes levéltárba kerül. Ha pedig jogutódja lesz a megszűnő szervnek, akkor ez a jogutód szerv köteles ugyanazokat a levéltári szabályokat, illetőleg iratkezelési szabályokat betartani, amelyek a jogelőd szervet is kötelezték.
A következő: a csődtörvény ügye. Kérem szépen, nem szeretem, ha a levéltárosok körében olyan hangulat kap lábra, hogy a csődtörvény végrehajtása során olyan iszonyatos mennyiségű iratanyag zúdul hozzájuk, amit nem tudnak átvenni, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez a vélekedés feltételezi azt, hogy naponta három-négy vállalat megy csődbe, és a csődeljárás öt nap alatt lebonyolódik. Kérem szépen, ez hosszabb folyamat. Nem szükséges, illetve szükségtelen ezzel riogatni a levéltárosokat.
A levéltári kutatás szabályozása: valóban van itt tennivaló. Azt hiszem azonban, hogy ha a kutatás szabályozásának kérdését ebbe a törvényjavaslatba belefoglalja a törvény előterjesztője, akkor tényleg nem lenne értelme magával a törvényjavaslattal foglalkozni, mert ez meggyőződésem szerint hetekig tartó vitákat váltana ki. A kutathatóság egyébként a kutatás szabályozását is, meg a kutatás feltételeinek a biztosítását is jelenti. Gondolom, hogy ezt nem kell különösebben magyarázni.
Azzal, hogy mi pontos és mi pontatlan az indoklásban, nem kívánok foglalkozni. Ezt nyilván az államtitkár úr majd a vita befejeztével megteszi. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a Pető Iván által megpendített analógia sántít. A Monarchia közös szervei iratanyagának megosztása két önállóvá lett állam között ment végbe. Nyilvánvaló, hogy most Magyarországon, amikor az állam, a közhatalom jogos tulajdonát önmaga kezelésébe veszi, akkor nem erről van szó!
Befejezésül még csak annyit: az Országgyűlés a jelen törvény elfogadásával korántsem kerülheti el - amint már erre utaltam - egy részletes, tartalmilag valamennyi lényeges kérdésre kiterjedő, új levéltári törvény megalkotását. Ezt a napjainkban végbemenő változások elengedhetetlenné teszik, és szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy a Kormány programjában is szerepel. Amint említettem, a Parlament előtt álló feladatok halmaza miatt azonban erre csak későbbi időpontban kerülhet sor.
A jelenleg előttünk fekvő tervezet csak első lépés az átfogó rendezés felé és annak tulajdonképpen előfeltétele. Ezért kérem a tisztelt Háztól, hogy esetleges módosításokkal - én is fontolgatok ilyen módosítást - elfogadni szíveskedjenek. Köszönöm szépen. (Taps.)
