VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (független):
VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (független):
VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A 2344-es számú törvényjavaslat általános vitájában, ami a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szól, a független képviselők nevében hetedikként ismertetem álláspontunkat. Így lehetőségem van arra, hogy a törvényjavaslat véleményezése közben elmondjam, mi az, amiben az előttünk szólókkal egyetértettünk, és mi az, amit másképp látunk.
Összességében a törvényjavaslattal kapcsolatban mi is azt tartjuk, hogy európai mércével készült, következetes, jól felépített, jó tárgyalási alap. Beépíti a bevált külföldi megoldásokat, és a kérdéskörnek komplex szabályozást ad. A törvényjavaslat mind az egyes gazdálkodók, mind az egész nemzetgazdaság szempontjából rendkívüli jelentőségű, mivel a követelések behajthatóságához, a sorbanállások megszüntetéséhez, a fizetőképesség fenntartásához, de a már fizetőképtelenné vált cégek gyors felszámolásához is igen fontos érdekek fűződnek.
A törvényjavaslat mind az adós, mind a hitelező érdekeit, törvényes jogait, a tervezett eredményes alkalmazásához szükséges fogalmakat pontosan és világosan írja körül, amely körülményeknek ilyen jellegű törvény alkalmazásánál különleges jelentősége van. Például: valamennyi eljárásban súlyos következmények fűződnek a közzétételhez. A törvényjavaslat minden alkalommal pontosan rögzíti, hogy ki köteles a közzétételre, milyen határidőre és hol kell a közzétételnek megtörténnie, továbbá, mit kell annak tartalmaznia. Előnye még, hogy az eljárás befejezésére határidőket állapít meg. A javaslat pozitívuma az is, hogy e törvényben rendezi a fizetésképtelenséggel és a megszüntetéssel kapcsolatos valamennyi eljárást, így a csődeljárást, a felszámolási eljárást és a végelszámolási eljárást.
Érthető, hiszen a három eljárás igen szorosan összetartozik, egymásra épül. A csődeljárást, illetve a végelszámolást esetenként a felszámolási eljárás követi.
A továbbiakban szeretném kételyeinket elmondani a törvényjavaslat gazdasági hatásait, gyakorlati végrehajthatóságát illetően.
Ugyanis ha magát a tervezetet mint olyan koncepciót vizsgáljuk, amely egy jól működő piacgazdaságban kell, hogy a gazdasági szereplők feje fölött pallosként lebegjen a minél hatékonyabb gazdálkodás elérése érdekében – mert ha csődbe jutsz, mi vár rád –, akkor a törvénytervezet ennek megfelel. De a helyzet nálunk, sajnos, nem ilyen egyszerű. Mert ha a tárgyalás alatt lévő törvénytervezetet úgy nézzük, mint olyan törvényt, aminek az is a feladata, hogy a válságban lévő gazdaságunkban sajnos ilyen módon, más törvények hiányában elindítson, meggyorsítson privatizációs folyamatokat, elősegítse a struktúraváltást, megszűrje a gazdasági szereplőket, hogy helyreállítsa a fizetőképességet, hogy lehetővé tegye a felszámolást – a véleményünk nem ilyen egyértelmű.
Vajon a kívánt hatás az lesz, amit el szeretnénk mindannyian érni a törvénnyel? Igaz, a reálgazdaság minden szereplője nagyon várja a törvényt, ki azért, mert tudja, nagyobb biztonságot jelent hatékony gazdaságának, mások azért, mert tudják, a fizetésképtelenség megalázó helyzetét tovább elviselni nem lehet.
Itt kerülünk igazán nehéz helyzetbe. Mert nem követhetjük el azt a hibát, hogy a törvényjavaslat gyakorlati megvalósítása során úgy járjunk ismét, mint egy évvel ezelőtt, amikor az akkori törvényt úgy módosítottuk, hogy annak eredménye a sorbanállások növekedése és a rendszer működésképtelensége lett. Mert tudnunk kell, jelenlegi becslések szerint úgy 300 milliárdra tehető a kifejezetten lejárt követelések állománya, ami 1987-ben 14, 1988-ban 45, 1989-ben 126 milliárd forint volt. Tehát akkori törvényalkotásunk elodázása tovább konzerválta, sőt rontotta a gazdasági szereplők helyzetét.
Ugyanis a sorbanállások duzzadását okozó bűnösök és bűntelenek arányára nincs megbízható adat, a becslések szerint 40%-ra tehető az úgynevezett körbe tartozók, vagyis az adósságaik és követeléseik alapján végeredményben nullszaldósnak tekinthető gazdálkodók aránya.
A csődeljárásokat, felszámolásokat a bíróságoknak kell levezényelniük. Képesek lesznek-e a törvényben meghatározott időben megbírkózni ilyen nagy mennyiségű feladattal? A tömeges bevezetést meg tudják-e oldani? Tudják-e mindezt tisztességgel működtetni, lesz-e ellenőrzés, nehogy visszaélésekre kerüljön sor, mert a felszámolás vége privatizálás. A nemzetgazdaságban pedig nem mindegy, hogy a folyamatban az állami vagyon milyen értéket képvisel, és később hatékonyan működtethető-e.
A törvény futótűzként éri a gazdaságokat, ha a keletkező hatásokat nem tudjuk kezelni, mert előre nem is számoljuk ki azokat. Fel kell mérni ezért a törvényjavaslat gazdasági kihatásait a Kormánynak annak érdekében, hogy a törvény végrehajtható legyen, és a következmények előre kiszámíthatóak legyenek. Például mire gondolunk? A foglalkoztatáspolitikára, az elmaradott térségek problémájára. A fenti gondolatokat mi ébresztette bennem? Mint minden vezérszónok, én is elolvastam a klasszikus csődtörvényt, ami szentesítést nyert 1881. március 27-én. Egyben azt is elmondhatom – bár személyes dolog –, hogy életem első olyan törvénye, amit mint egy izgalmas regényt olvastam végig, és teljesen egyértelműnek, mindenki számára érthetőnek találtam.
Jó lenne, ha az általunk hozott törvényekről is ilyen véleményeket hallanánk.
A törvény olvasása közben értettem meg igazán, hogy dr. Füzessy Tibor képviselőtársunk miért nem találja sem címében, sem tartalmában megfelelőnek a törvényt. Ez a törvény az előttünk levő törvényjavaslatunknál sokkal keményebben jár el az adósokkal szemben, és a törvény hatálya a magánszemélyekre és a magánvállalkozásokra is kiterjed. Bár egyesek szerint a törvényjavaslat előnye, hogy ezt nem itt rendezi.
Abban osztjuk képviselőtársunk véleményét, hogy elsősorban nem e törvényjavaslat célja a gazdasági viszonyok rendezése, átszervezése, átalakítás, de mégis azt kell mondanunk, hogy a mi jelenlegi helyzetünk más, és a törvényjavaslat a fent említett folyamatokra igenis hatással lesz. Ezért lenne jó, ha a fontosabb gazdasági-pénzügyi törvényeket már most tárgyalná a Parlament.
A klasszikus csődtörvény – a 17. cikket így nevezném – a hitelezők érdekeit védte maximálisan, s már akkor sem volt egészen európai. Az akkori európai törvények már tartalmaztak csődön kívüli kényszeregyezséget. Az angol törvényhozás a csődön kívüli kényszeregyezség intézményét már 1826-ban honosította meg, és azóta a súlypontot fokról fokra az egyezségi eljárás fejlesztésére helyezte. Idéztem mindezt az 1916. január 18-án kihirdetett 5. törvénycikk általános indoklásából. Ez is igazolja, hogy mi a korszerűsítéséig csak 1916-ban jutottunk el.
Nem a múlt elemzésével akarok foglalkozni, de fontos tanulságokat lehet levonni, ugyanis akkor a gazdaság minden szereplője tudta, hogy a csődeljárás mind a közadósra, mind annak hitelezőire súlyos következménnyel jár. A közadós létét úgyszólván teljesen megsemmisíti, mert hitelét teszi tönkre, és mert keresetétől fosztja meg, amikor összes vagyonát és így a megélhetése forrásául szolgáló vagyont is a tartozások kiegyenlítésére fordítja. A hitelezőkre pedig a csődnyitás egyet jelentett a követelés túlnyomó részének végleges elvesztésével. A csődeljárás mindenütt költséges dolog volt, nálunk is az lesz. Nemcsak a bírósági kiadások, hanem a vagyon működtetése körüli gondok miatt is. Félreértés ne essék: nem arról szeretnék bárkit meggyőzni, hogy nem kell a csődtörvény, hanem inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy az milyen tragikus helyzetet teremt, ha alkalmazni kell.
Az előbbi fejtegetésből kérdésként vetődik fel az, hogy a 2344. törvényjavaslat a csődön kívüli kényszeregyezség alapelveit magában foglalja-e. Véleményünk szerint a Csődeljárás című rész ezt részben tartalmazza. Még a felszámolás maga a csődnyitás alapelveit tartalmazza, szerintünk nem mindenre kiterjedően – ha a klasszikus csődtörvényhez hasonlítjuk –, de az már 1881-ben sem volt európai, mint említettem, az előbbiekben pedig már részleteztem, hogy miért. Most pedig néhány részletkérdésről essék szó. A csődeljárás az elmúlt évtizedekben jogrendünkben ismeretlen volt. Mindannyian tudjuk, hogy miért. A jelenlegi tervezet lényege: 90 napos lehetőséget ad az adós számára, hogy a tartozásait rendezze anélkül, hogy ellene felszámolás indulna. Ez alatt a 90 nap alatt az adóst moratórium illeti meg az esedékessé vált pénzkövetelések vonatkozásában. Ugyanakkor e törvény biztosítékot ad arra is, hogy az adósok visszaélésszerűen ne élhessenek ezzel a joggal.
A javaslat kétfajta csődöt különböztet meg. Az önként bejelentett csődöt, amit akkor választhat az adós, ha fizetésképtelen vagy fizetésképtelenné fog válni; a kötelező csődeljárást, amennyiben a gazdálkodó szervező bármilyen tartozását 90 napon belül nem tudta kiegyenlíteni. Köteles a gazdálkodó szervezet vezetője a csődöt bejelenteni. Ennek elmulasztásáért a polgári jog általános szabályai szerint felel. Ez a szabályozás azonban rendkívül súlyosnak tűnik.
Kötelezővé teszi például, hogy egy telefonszámla elvesztése esetén a gazdálkodó szervezet vezetője csődeljárást kezdeményezzen. Ennek elmulasztása esetén a gazdálkodó szervezet vezetője személy szerint is súlyos anyagi felelősséggel tartozik. Nem érthető, kötelező csődeljárás esetén miért nincs szükség testületi jóváhagyásra. Ez lehetővé teszi egy-egy gazdasági vezető részére, hogy a csődeljárás kezdeményezésének jogával ne rendeltetésszerűen éljen. A felszámolási eljárásról szóló rendelkezések között a legfontosabbak egyike, amelyik megállapítja a sorrendet, amelyben a hitelezők és az adós vagyonából kielégítést nyerhetnek.
Úgy gondoljuk, hogy a korábbi szabályozásokhoz képest alapvető változást jelent az 56. § (1) bekezdés e) pontja, amelyik a társadalombiztosítási tartozásokat, az adókat, az adók módjára behajtható köztartozásokat, a víz- és csatornadíjakat az egyéb követelések elé teszi. Ez igen fontos gazdaságpolitikai döntés. Az államnak mint hitelezőnek ilyen megkülönböztetett pozícióba való helyezése ugyanis gyakorlatilag a többi hitelező követelésének behajthatatlanságát jelenti. Ugyanis felszámolási eljárás esetén a követelések rendszerint meghaladják a vagyont, a jelenlegi sorrendben azonban a gazdálkodó szervek követelésükkel a sor végére szorulnak, és kevés eséllyel számíthatnak arra, hogy az adós vagyonából marad fedezet követeléseik kielégítésére.
A tervezet pozitívuma még, hogy a 76. §-ban kötelezi a végelszámolót egy év eltelte után a végelszámolási mérleg elkészítésére. Tehát nincs mód az eljárás beláthatatlan ideig történő elhúzására.
Mondanivalónkat azzal zárom: jó lenne nemzetgazdaságunkat legalább egy olyan jó törvénynyel meglepni, ami a gazdaság szereplői számára egyértelműen lehetővé teszi a tisztességes elszámolást visszaélésektől mentesen.
A törvényjavaslat ezt elérheti módosításokkal. Köszönöm a figyelmüket. (Gyér taps.)
