GAÁL GYULA IMRE (SZDSZ)
GAÁL GYULA IMRE (SZDSZ)
GAÁL GYULA IMRE (SZDSZ) Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! A júniusban beterjesztett államháztartási törvény tervezetével a Kormány végre lehetővé tette, hogy olyan törvény általános vitáját kezdjük most meg, amelyre régóta vár a szakmai közvélemény, s amely a nagyközönség szemében is a várva várt gazdasági törvények sorába illeszkedik. Nyilván megkönnyebbülten sóhajt most fel minden ez iránt érdeklődő, a Parlament végre azt teszi, amit mindenki vár tőle. A felesleges és időrabló huzakodások helyett a gazdasági felemelkedés lépéseit, az azokhoz tartozó törvényeket tárgyalja meg. Csendet kérünk tehát, idebenn dolgoznak. Az elkövetkezendő hetekben kéretik a nép, hogy csak lábujjhegyen, illő áhítattal közelítse meg a Parlament épületét, nehogy óvatlanul megzavarja a benn folyó alkotás ihletébe merült képviselőket.
Sietek gyorsan megnyugtatni mindenkit, hogy fölösleges ez a túlzott elővigyázat. Nem követ el senki helyrehozhatatlan hibát, ha az államháztartási törvény előttünk fekvő tervezetéből kizökkenti az ő honatyját. Ez a törvény ugyanis nem az a törvény, amelyre mindannyian oly régóta vártunk – megjegyzem: a címe alapján nem is alaptalanul –, és nem is az a törvény, amelyet a Kormány megígért. Félő tehát, hogy amíg ezzel foglalkozunk, addig továbbra is csak halogatjuk a valóban húsbavágó gazdasági törvények meghozatalát.
A továbbiakban ezt az állításomat szeretném négy gondolatkör köré csoportosítva bizonyítani. Mindenekelőtt ma senkiről nem merném feltételezni, hogy nem tudja betéve a Nemzeti Megújhodás Programjának idevágó részeit. Emlékeztetnék arra, hogy mit is ígért a Kormány és milyen célt tűzött ki maga elé az államháztartási törvény megalkotásában. Nyilván ők maguk sem érzik fölöslegesnek ezt az emlékeztetőt, hiszen a törvény háttéranyagaként benyújtott tájékoztatóban kétszer is szó szerint idézik: "nagyon komolyan gondolják". Idézem tehát én is:
"Az államháztartási reform során a Kormánynak két fő célja van. Egyrészt az állam szerepének visszaszorítása, az újraelosztásban az államháztartás arányának csökkentése, másrészt az államháztartás által ellátandó feladatoknál stabil, egyértelműen szabályozott, hosszú távon is működőképes, a társadalom által elfogadható szintet garantáló rendszerek kialakítása."
Hogyan lehet ezeket a célokat megközelíteni? Idézem tovább a programot: "Az államháztartás reformján belül elsődleges fontosságú az állami feladatok felmérése. Meg kell határozni, hogy mely feladatok tartoznak az államháztartásra és milyen legyen az optimális feladat-elhatárolás az államháztartáson belül az állami költségvetés, az elkülönített állami pénzalapok, az önkormányzatok és a társadalombiztosítás között."
Ezzel az idézettel a négy állításom közül az első lényegéhez érkeztünk, ugyanis ez a törvény semmit sem mond a beterjesztők szerint elsődleges fontosságú államifeladat-felmérésről és ennek eredményéről. Nem tudhatjuk meg belőle, hogy a rendszerváltás utáni első Kormány az új körülmények között, a közszolgáltatások közül mit tekint állami feladatnak, és a felvállalt feladatait milyen szintig és milyen technikákkal képes és hajlandó finanszírozni. Ehelyett a törvény mellé kaptunk egy országgyűlési határozati javaslatot is arról, hogy küldjünk ki egy ad hoc bizottságot, amely áttekinti az állami feladatok mai rendszerét, és javaslatokkal segíti az ezek újrafogalmazására irányuló kormányzati munkát. Tehát amit a jelentős kormányzati apparátusokkal bő egy év alatt sem sikerült kidolgozni, azt most majd egy tucatnyi, egyébként nagyon "ráérő" képviselő kirázza a kisujjából. Tartok tőle, hogy ebből a 12 okos emberből villámgyorsan 12 dühös ember lesz.
A miniszter úr az expozéjában utalt arra, hogy tulajdonképpen indokolatlan most ezt a feladatot számonkérni, hiszen az eddig elfogadott önkormányzati törvény nagyrészt befagyasztotta a Kormány lehetőségeit a feladatvállalások körét illetően, majd két perccel később, egy másik összefüggésben tulajdonképpen meg is cáfolta ezt az összeállítást, amikor arra utalt, hogy nem mindegy az, ha egy feladatot elhatározunk, az állami feladatként teljesítendő-e, például az oktatás a legmodernebb audio-vizuális technikával történjen-e vagy a tanyasi, összevont tantervű iskolákban.
Nyilvánvaló, hogy itt van egy hatalmas lehetőség, kihívás és feladat arra, hogy a Kormány valóban végiggondolja, hogy ezen feladatok közül – amelyek részben nincsenek is törvényben rögzítve, vagy ha vannak is, akkor sincs megmondva a felelősségvállalás mértéke –, ezen feladatokban milyen mértékig vállal felelősséget és milyen technikákkal hajlandó ezt finanszírozni, tehát ennek a kihívásnak megfeleljen. Ha azonban a törvény ezt a feladatot még keret jelleggel sem vállalja magára, szívesebben láttunk volna egy másik határozati javaslatot, olyat, amelyik előírja a Kormány számára azt az ütemtervet, amely szerint haladva ki kell dolgoznia az állami feladatok rendszerét és azok finanszírozási formáit, meghatározza a kapcsolódó jogszabályok körét, az előterjesztésért felelős minisztereket és a benyújtás határidejét. Így lehetne biztosítani, hogy az álmodozás helyett célirányos munka folyjék, hogy a feladatszűkítés hallatán az egymásra mutogató vezetők és apparátusok fantáziája is kényszerűen meglóduljon az új, hatékonyabb finanszírozási formák kimunkálása irányába.
Enélkül ugyanis az önkormányzatoknak sincs lehetőségük arra, hogy hosszú távon gondolkozzanak, és hosszú távon tervezzék községük jövőjét. Ezzel állításaim második tételéhez értem.
Az idetartozó megjegyzéseim summázata, hogy a törvényjavaslatban tisztázatlan marad az államháztartás egyes alrendszereinek egymáshoz való viszonya. Itt pénzügyi kérdésekbe csomagolva hoz az Országgyűlés olyan döntést, amely az önkormányzatokat korlátozza, ahelyett, hogy a pénzügyi önállóságukat alapozná meg, ugyanis ez utóbbihoz – többek között – elengedhetetlenül szükséges lenne tisztázni az önkormányzatok költségvetéseinek kapcsolatát a társadalombiztosítással, rendezni az egymás közti feladatmegosztást, szabályozni a központi költségvetés normatív hozzájárulásának jogcímeit és a hozzá kapcsolódó mutatókat, meghatározni a cél- és címzett-támogatások feltételeit és az elszámolás módját, végül biztosítani a vagyonnal való rendelkezés önállóságát. Mindezt elmulasztja az előttünk fekvő törvényjavaslat.
Értelmezésünk szerint a törvény keretjellegű felfogása nem jelentheti azt, hogy a legfontosabb kérdések sokaságáról egy szót se ejtsen, miközben az önkormányzatok és a költségvetési szervek kezét a fölösleges előírások egész sorával köti gúzsba.
A harmadik fő kifogásom is a javaslat egy hiányosságára vonatkozik. A törvényjavaslat nemcsak a megnevezett államháztartási alrendszerek viszonyát hagyja homályban, de szó nélkül hagyja a központi költségvetés rendszerében bekövetkezett változást is. Ennek lényege az, hogy az idei költségvetési törvényben létrehozott állami forgóalappal kétszintűvé vált maga a központi költségvetés is, pénzügyi helyzetét, likviditását tekintve is határozottan különválik a forgóalapot kezelő szerv és a központi költségvetési szervek szintje. Hogy ez milyen zavarokat okozhat, abból ízelítőt kaptunk a Kormány első negyedéves költségvetési beszámolójából, amikor nehezen ellenőrizhető magyarázkodásra kényszerült arról, hogy a hiány nem is annyi, amennyi az adott szerkezetben látszik, csak a pénz eltűnik a költségvetési szervek számláin.
Mi természetesen mindent elhiszünk a Kormánynak, mégis praktikusabbnak tűnik egy olyan megoldás, amikor a költségvetési beszámolóból kiderül a hiány vagy a többlet mértéke. A jelenlegi szabályok szerint ezt az év végi elszámolásokkal sem lehet feltétlenül biztosítani. Itt értem mondandóm negyedik fő kérdésköréhez, ahhoz, hogy a javasolt szabályok komolytalanná teszik a költségvetési szervek tervezését, és indokolatlanul újra felértékelik a tervalku jelentőségét. Ez a javaslat ugyanis az állami feladatok és finanszírozási módok újragondolása nélkül szigorítja a költségvetési szervek gazdálkodását.
Egy vitában foglalt tulajdonképpen állást az előterjesztés, abban a vitában, hogy hogyan szabályozzuk a költségvetési szervek gazdálkodását, mennyire lehet ezt liberálisan kezelni, illetve mennyire szigorúan.
Ebben a vitában természetesen nagyon sok érv szól amellett, hogy itt az adófizető polgárok pénzéről lévén szó, nem lehet azt megengedni, hogy a költségvetési szervek saját belátásuk szerint, vállalkozva gazdálkodjanak ezzel a pénzzel, és az előttünk lévő törvényjavaslat emellett az érvrendszer mellett teszi le a voksát. Azért, mert az állami feladatokat nem gondolta végig újra, nem mondta meg, hogy mi az, amit ezektől a költségvetési szervektől megrendel azért a finanszírozásért, amit nyújt, nyilvánvaló – ahogy miniszter úr is utalt rá az expozéjában –, hogy miközben az újraelosztás mértékét tekintve a jóléti államok csúcsán lehetnénk, ugyanakkor ezek a nagy ellátórendszerek a csőd szélén állnak, gyakorlatilag bármikor megbukhatnak, ezért, hogy gazdálkodásukat mégis folytatni tudják, működésüket fenn tudják tartani, indokolt volt az elmúlt években a rendszert egy bizonyos liberalizálás irányába eltolni. Ha már pénzt nem tudott biztosítani a költségvetés, akkor gazdálkodási szabadságot biztosított azoknak a költségvetési szerveknek is, amelyek a társadalmi közszolgáltatásokat végezték.
Most ezeket a liberális szabályokat anélkül vonja vissza, és anélkül szigorítja ezt a szabályozást, hogy a feladatokat újragondolta volna, és pontosan meg tudná határozni, hogy azért a finanszírozásért viszont, amit biztosítani tud, mi az, amit elvár feltétlenül ezektől az ellátó rendszerektől, illetve a kezelő költségvetési szervektől.
Tulajdonképpen átérezte ezt nyilvánvalóan a törvénytervezet benyújtója is, amikor az abszolút szigor helyett mégis bennehagyott egy kiskaput, egy kibúvó lehetőséget: azt a szabályt, hogy a költségvetési szervek a jóváhagyott pénzmaradványaikkal, illetve a bevételi többleteikkel szabadon gazdálkodhatnak. Ez az, amire utaltam az előbb. Itt következik be az, hogy aránytalanul, indokolatlanul megnő a tervalku jelentősége, a költségvetési szervek tervezésében a bevétel-alultervezési és a kiadás-túltervezési szándék.
Ezzel a négy témakörrel korántsem merítettem ki a kritikai észrevételek tárházát, csupán az államháztartás rendszerét érintő legfontosabb elvi kifogásokat foglaltam össze. Ezzel persze elárultam, hogy bennem is bizonyos fajta Kereszténydemokrata nézetek csörgedeznek. Balogh Gábor előbbi felszólalásából tudjuk, hogy a rendszerszemlélet és a kereszténydemokrácia szoros összefüggésben áll egymással.
Végezetül amivel zárni szeretném mondandómat: azt a kérdést szeretném feltenni önöknek megfontolás végett, hogy indokolt-e ennek a törvénynek olyan rendkívüli fontosságot tulajdonítani, amellyel beharangozták. Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem! Hadd emlékeztessek újból a célokra, az államháztartási reform céljaira. Az első az volt, hogy a központosítás mértékét és módját vissza kell szorítani, és úgy gondolom, hogy ennek a törvénynek ebbe az irányba kellene mutatnia. Ehelyett megint csak arra tudok hivatkozni – mindig visszatérve a "kályhához" –, hogy mivel nincsenek újragondolva és újraszabályozva az állami feladatok, ezért a költségvetési szervek továbbra is megjelennek ezzel a nyomasztó pénzügyi többletigénnyel, amivel idáig és menthetetlenül a központosítás növelése irányába tolják el a rendszert, és ez a törvény semmit nem tesz annak érdekében, hogy ennek gátat szabjon.
A másik oldalról pedig a törvény kifejezetten elősegíti, hogy a szabályok meghatározását a kormányzati szinten szabályozzák. Tulajdonképpen az a szigor, amit megint csak a pénzügyminiszter úr említett, ebben a törvényben úgy tűnik, hogy csak másokra vonatkozik és nem magára a Kormányra. Csak egy adalékot hadd említsek ezzel kapcsolatban: éppen most derült ki, hogy a nagy kereskedelmi bankok kétes kintlevőségeire több milliárdos kormányzati elkötelezettség született az utóbbi időben, anélkül persze, hogy a Parlament erre illetékes bizottságát tájékoztatták volna akár ennek kapcsán, akár az illető pénzintézeti törvény kapcsán.
A másik cél – amely megfogalmazódott az államháztartási reform kapcsán – az, hogy hosszú távra érvényes, mindenki által elfogadott szabályok szülessenek az állami pénzek kezelése terén. Itt megint azt tudom mondani, hogy sajnos anélkül, hogy megmondanánk, hogy mit akarunk finanszírozni, anélkül nem tudjuk megmondani, hogyan célszerű finanszírozni. Tehát feladatmeghatározás nélkül nem tudunk feladatfinanszírozási módról hosszú távra, mindenki által elfogadhatóan stabil szabályokat kidolgozni.
A másik, amit ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a törvény körülbelül 30 helyen utal más törvényre, rendeletre, illetve utalja a szabályozást a Kormány vagy a pénzügyminiszter hatáskörébe, esetleg épp az évenként megújításra szoruló költségvetési törvényre.
Mindezek alapján csak azt szeretném remélni, hogy a törvény vitáján hamar túl leszünk. Néhány ponton talán javítani tudjuk, s azután figyelmünket valóban a most legfontosabb gazdasági törvényekre tudjuk irányítani. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
