NYERS REZSŐ (MSZP)
NYERS REZSŐ (MSZP)
NYERS REZSŐ (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A költségvetési tervezetben tükröződő gazdaságpolitika néhány kérdéséről kívánom elmondani a szocialista parlamenti frakció véleményét.
Sajnos nem kétséges, hogy a jövő esztendő gazdaságilag nehezebb lesz az ideinél is. Fokozott terhek hárulnak majd a nemzetgazdaságra, a lakosságra és a gazdálkodókra is. Tovább csökken a nemzeti össztermék reálértéke, a szociális terheket pedig sajnos szűkülő jövedelemforrásból kell fedezni. Kelet-európai gazdasági környezetünk változása további megpróbáltatás elé állít bennünket. Mindez nehezíti a gazdaság működését, szűkíti a kormányzás mozgásterét. Ezt a felelős kritikának objektív tényként kell figyelembe vennie.
Néhány kérdésben azonban még nyitottnak kell tekintenünk a jövendő esztendőt. Lehet-e és hogyan lehet mérsékelni a termelés és a fogyasztás csökkenését? Három évre előrenézve fokozni lehet-e a hazai és a külföldi vállalkozóknak az érdekeltségét? Sok szó hangzott el erről a Parlamentben. Miként lehet a lakosság anyagi terhelését elviselhető mértéken tartani?
Ezekre a kérdésekre csak egy alaposan előkészített és részleteiben is jól összehangolt hároméves gazdasági stratégia alapján adható éves méretekben is válasz. Ez viszont nem lehet a Kormány belső ügye, amit jelen ülésen csak tájékoztatásul ismertet meg az Országgyűléssel.
A nehézségek elviseléséhez, a gazdasági túléléshez a mainál lényegesen nagyobb gazdálkodási biztonságérzetre, bizalomra van szükség. A politikában pedig a múltból eredő és újkeletű bizalmatlanság oldódására. Az előző kormányok szüntelen bírálatából még nem születik jó kormányzás. A választási programok sem jelentenek ehhez elégséges alapot, sajnos.
A szocialistákra szavazó állampolgárok, akiknek nevében beszélek, nem a mai Kormányt akarták uralomra juttatni, mégis abban érdekeltek, hogy a Kormány találjon kiutat a válságból. Ehhez azonban a kényszerek pontosabb számbavételére, a lehetőségek jobb feltárására van szükség. Sajnos azt kell megállapítani, hogy a jelen kormányzat – jelenlegi alatt a most változó kormányzatot értem – nem jutott tovább az előző Kormány által megkezdett gazdaságpolitikán, sem koncepciójában, sem pedig a kormányzás hatékonyságában.
A hároméves program jó kiindulási alap lehet egy tisztázó vitához, a lehetőségek, a célok és eszközök összefüggő elrendezéséhez. Ehhez alapos parlamenti és Parlamenten kívüli munkára van azonban szükség, mert a program jelenlegi formájában önmagában kevés lenne.
Helyeslem, hogy a gazdaság növekedését a program az exportlehetőségektől és az exportképességtől teszi függővé. A külső pénzügyi és kereskedelmi függőségünk miatt ez olyan tényszerűség, hogy egy ettől eltekintő belgazdaságpolitika különösen veszélyes lenne az ország számára. A Kormánynak azonban keresnie kell a kiutat abban is, hogy a világgazdasághoz történő jobb illeszkedéssel párhuzamosan 1992-től fokozatosan megteremtse a belső piac bővülésének feltételeit. Hiszen nagyon fontos a gazdasági, pénzügyi helyzet kiegyensúlyozottsága, de ez önmagában még nem teremti meg sem a modernizációnak, sem a lakosság jólétének a feltételeit. Ezt csak az egyensúllyal párosuló növekedés segíti elő. Nem vehetjük komolyan azt a régi pesti adomát, amely szerint az egyszerű kereskedő abból élt volna meg, hogy veszteséges üzletét vasárnaponként zárva tartotta.
A hároméves előretekintés alapvető politikai kérdése, miként lesz a helyzet mostani romlásából 1991 után javulás. A Kormány a számszerű jövőképet felvázolja a tervezetben, de keveset mond a hozzá vezető cselekvéssorozatról. A kezdő év siralmas helyzetét Botos Katalin államtitkár sem tudta összhangba hozni a javulónak ígért jövendő két esztendővel.
Milyen vagyonpolitikával, milyen jövedelemelosztással, milyen strukturális változással léphetünk át egy felfelé vezető útra? Igazából nyitott maradt ez a kérdés. A privatizációt, a kereskedelmi és hitelkapcsolatok liberalizálását mi szocialisták is támogatjuk. Abban az értelemben tesszük ezt, hogy a gazdaság jövedelemtermelő-képességének növelése legyen a vezérlő elv. Ennek elősegítője legyen a magántulajdon szélesítése, ne pedig az öncél.
Helyeslem a privatizáció gyorsítását is olyan értelemben, hogy minél hamarabb meg kell teremteni a zökkenőmentes privatizáció gazdasági, jogi, pénzügyi feltételeit, mert ezek ma még nem kielégíthetőek. Nem lenne helyes valamiféle központi erőltetéstől várni a sikert, vagyonügynökségi akcióktól, mert ez sok ingatag magánvállalkozáshoz vezetne. Végül is inkább rontaná a cselekvés minőségét.
A privatizációs folyamatot a gazdálkodók maguk tudják ésszerűen és jól bonyolítani. Így válhat szerves folyamattá és igazán hatékonnyá a nemzetgazdaság számára. A privatizációban nem merülhet ki azonban egy egyszerű struktúrapolitika hazánkban. Nagyon fontos, hogy a privatizációs folyamat előmozdítása mellett a Kormány törődjön azon vállalati szférának az érdekeltségével és hatékonyságával is, amely köztulajdonban marad, a fennmaradó állami, önkormányzati vállalatokkal. A hazánkban rendkívül széles szövetkezeti szektor belső reformok megvalósításával jelentős szerepet kell kapjon a válságmegoldó stratégiában.
Javasoljuk a Kormánynak, fordítson nagyobb gondot a szövetkezetek versenyegyenlőségének a biztosítására.
A liberalizálást úgy kell tudni alkalmazni a gazdasági életben, hogy ne vezessen kényszerű visszalépésekhez. Például hiba lenne már 1991-ben a devizabeszolgáltatási kötelezettség megszüntetése. Viszont helyesnek tartom azt, hogy a vállalatok devizával való rendelkezési joga szélesedjen. Ezzel a forint tényleges konvertibilitása bővülhet.
Ez elősegíti, hogy a későbbiekben a konvertibilitás hivatalos bejelentése és megvalósítása már egy ténylegesen működő, bár még részleges valutacserére épüljön. Ma még a gazdaságpolitikai stratégiának tisztázatlan kérdése, hogy a szociálpolitikai nagyrendszerek reformjára mikor és hogyan kerül sor. A magunk részéről olyan reformokat támogatunk, amelyek nem a mai generáció reáljövedelmének a megnyirbálására irányulnak, hanem a rendszerek ésszerű belső átrendezésére, a következő generáció piacgazdaságba illeszkedő életvitelének a megalapozására. A lakás kamatrendszerének a kivételével a többi szociális konstrukció reformját nem szabad alárendelni a fiskális politikának.
Az állami költségvetés deficitjének a csökkentését a további években a jövedelemtermelő-képesség növelésével lehet igazán megoldani. A kormányzat hároméves elgondolásai az adópolitikáról alapvetően olyan irányt mutatnak, amelyet helyeselni tudunk. Az állam és az önkormányzatok közötti jövő évi adósságmegosztási elképzeléseket pedig – mint az elhangzott – politikailag kifogásoljuk, mivel azokkal a kormányzat szembeállítaná a lakosságot és az önkormányzatokat. Mind a hároméves időszakban, mind 1991-ben jól látható: két neuralgikus terület van.
Az egyik a kelet-európai gazdasági kapcsolatok szűkülése és átrendeződése, a másik az inflációs folyamat lefékezhetősége. Egyiket sem lehet a szándékok kinyilvánításával megoldani. Elkerülhetetlen, hogy a kelet-európai régió gazdasági átrendeződése átmenetileg az e régióban folytatott kereskedelmünk csökkenéséhez vezessen. Ezt elismerjük. Igazságtalan lenne, ha magát a csökkenést a Kormány számlájára írnánk. De hibáztatni kell a Kormányt azért, hogy működésének első félévében szinte hátat fordított a szovjet és a kelet-európai piacoknak, ezzel késleltetve a vállalatok felkészülését és alkalmazkodását. Nem segítette kellően azt, hogy a régió gazdasági átrendeződésével lépést tartsunk érdekeink érvényesítésében, hogy a minket terhelő piaci szűkítő hatás mérséklődjön. Azt szeretnénk remélni, hogy a továbbiakban e tekintetben végleg megszabadul a Kormány a féléves politikai inerciától, annak bénító hatásától. A kelet-európai régió második helyre csúszott vissza külkereskedelmünkben, de továbbra is jelentős lesz.
A magyar és a szovjet kormányzatnak elő kell segítenie azt, hogy ezek a kapcsolatok az eddigi egycsatornás rendszerből olyan többcsatornás rendszerűvé váljanak, amelyekben alapvető szerepe már a vállalatok kapcsolatainak lesz. Ebből a szempontból az új finanszírozási viszonyok mielőbbi tisztázása teszi lehetővé a vállalatok felkészülését. Sajnos, a kormányzat késedelmesen tárgyalt a szovjet illetékesekkel, ez nehezíti a felkészülést. Sajnálatos mulasztásai vannak a szovjet kormányzatnak is a konvertibilitásra alapozott kelet-európai kereskedelem előkészítésében. Szovjet oldalról is tiszta helyzetet kell elérni a vállalatok közötti kétoldalú, úgynevezett barterkereskedelem számára.
A magunk részéről jobb megoldás híján élnünk kell a harmadik piacon keresztüli közvetítő kereskedelemmel is. Amíg a változó helyzetben ki nem tudjuk építeni új felfogású gazdaságihíd-szerepünket, addig szükségképpen más hidakat is igénybe kell vennünk.
A keletnémet régióval folytatott kereskedelmünk visszaesésének hatásai ellen is védekeznünk kell. Egyrészt külön megállapodás lehetőségének keresésével, de azzal is, hogy az eddigi forgalmunk egy részét főleg fogyasztási cikkekben zavartalanul át tudjuk terelni azokba a szomszéd országokba, amelyek a volt NDK-hoz hasonló kapacitásokkal rendelkeznek. Ebből a szempontból merül fel az a gondolat, hogy szabadkereskedelmi megállapodást kellene létrehozni Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország között. Ez nemcsak a hazai áruellátást segítené, hanem egyúttal szélesebb piacot nyitna a jövőre a magyar ipar számára.
Fontos kereskedelempolitikai alapelvnek javaslom tekinteni azt, hogy az ország gazdasági függőségének mérséklése érdekében a lehetséges mértékig diverzifikáljuk gazdasági kapcsolatainkat. Elkerülendő, hogy a korábbi túlzott egyoldalú függőségünket egy más irányú túlzott függőség váltsa fel.
Az inflációval szembeni politika hároméves programja kidolgozatlan, ezt kell megállapítani. A támogatások csökkentése és a monetáris restrikció elbírható mértéke valóban szükséges. De a rejtett inflációs nyomással erőteljesebben kellene szembeszállni. Amit a Kormánytól erről hallunk, olvasunk, az kevés. Az előre jelzett 35%-os inflációs ráta csökkentését reálisan nem várhatjuk a gazdaság mélypontján. A feladat most az, hogy a gazdasági folyamatokban jelentkező erős költséginflációt és az inflációs várakozások árfelhajtó hatását mérsékelni tudjuk azért, hogy 1992-93-ban az infláció lecsökkenthető legyen.
Veszélyforrás a gazdaság rejtett egyensúlytalansága. Változatlan nyomás van arra, hogy az állami költségvetés deficitje az előirányzottnál jobban növekedjen. Nem látszik a vállalati sorbanállások csökkentésének, a likviditás javításának a mikéntje. Továbbá, ha nem valósulna meg a lakossági megtakarításokban az előirányzott 90-100 milliárd forint, ha túlzásba esne a kormányzat a forint leértékelésében – mindez gyorsítaná az inflációt.
Vonzó bejelentést hallottunk államtitkár aszszonytól arról, hogy 1992-ben már felére fog csökkenni az infláció. A deklaráció azonban kevés. Mindezekre vonatkozóan a Kormánytól határozottabb cselekvési programot kell igényelnünk.
Helyeselni lehet a lakossági megtakarítások ösztönzése szempontjából azt, hogy a megtakarítások értékét megőrző kamatpolitikát kíván folytatni a kormányzat és a Nemzeti Bank. Ebből a szempontból javaslom, hogy a Kormány mielőbb szüntesse meg a kamatok utáni forrásadót. Mert ez gátja annak, hogy a kamatok nettó értékben elérjék az árszintemelkedés színvonalát.
A társadalom jelentős része érdemleges változást igényel a kormányzás politikai stílusában. Főként abban, hogy a Kormány ne bonyolódjon bele a rendszerváltás jogi és politikai, hatalmi kérdéseinek a menedzselésébe, hanem ugyanakkor koncepciózusabban és demokratikusabban gazdaságpolitizáljon. Szakértőbb legyen. Abban az értelemben, hogy a szakértői és érdekképviseleti véleményeket nem csupán kívülálló kritikájaként, hanem a cselekvés aktív befolyásolójaként veszi számba.
A gazdasági törvénykezés előkészítő munkálatai során fokozott figyelmet javaslunk fordítani az alapvető politikai kérdésekben a kormányzati szándékok pontos kifejezésére. A tisztázás hiánya sokszor megosztja a pártokat. Indokolt néhány kérdés nemzeti hatókörű kérdésként való kezelése; gazdaságpolitikaiakra gondolok. Ilyennek gondolom a tulajdonreformot, a szociális nagyrendszerek reformját, az antiinflációs politika kérdését. Mindezekben nem lehet kívánalom az előzetes konszenzus elérése, de az igen, hogy a vitából kirekesztődjön a koncepcionális bizonytalanság és a félreértés.
A Kormányon belül is nagyobb fokú gazdaságpolitikai koordináltságra lenne szükség; Prepeliczay képviselőtársam kritikájával egyetértek. A jelenlegi összehangolatlanság tudatzavaró és bizalomcsökkentő tényező. A Kormány akkor cselekszik helyesen, ha az ellenzéki megnyilvánulásokat nem akadékoskodásokként fogadja, hanem olyan ellenvéleményként, amely az alapvető nemzeti kérdésekben azonos érdekű partnerek részéről hangzik el. A kormányzati pártok pedig elejét veszik annak, hogy az ellenzéki javaslatok szüntelen leszavazásával arassanak pillanatnyi győzelmeket. Ezzel a kormányzás igazából gyengülne.
Feltétlenül tovább javaslunk lépni az utóbbi hetekben megkezdett úton, az érdekképviseletekkel való kapcsolat érdemi és rendszeres kiépítésében, mert ez ma nem kielégítő, igazából még nem jó; mind a szakszervezeti, mind a vállalati és a szövetkezeti vonalon.
Összefoglalva: a gazdaságpolitikában a sok jó szándékot még nem fűzi össze egy szélesebben megvitatott és támogatott koncepció. Váci Mihály 12O-at verő szívvel írt híres versének ebben a kérdésben is igaza van: "még nem elég". Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
