DORNBACH ALAJOS, DR. (SZDSZ)
DORNBACH ALAJOS, DR. (SZDSZ)
DORNBACH ALAJOS, DR. (SZDSZ) Igen Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A földtörvény módosítására nyújtottam be az önkormányzati bizottsághoz a szabad demokraták képviseletében módosító javaslatot. Az önkormányzati bizottság ezt némileg átdolgozva, egyhangúlag a magáévá tette, és megbízott az előterjesztéssel. Az alkotmányügyi bizottság is megvitatta és elfogadta a javaslatot.
Köztudott, hogy az ország ingatlanvagyonának döntő része állami tulajdonú. Ennek az ingatlanvagyonnak a sorsa – különösen ma – rendkívül fontos, amikor lényeges tulajdoni változások napirendre kerültek. A politikai pártok szinte valamennyije egyetért abban, hogy a tulajdoni viszonyokat gyökeresen meg kell változtatni.
Az állami tulajdonú ingatlanok kezelése, hasznosítása, tulajdonjoga fölötti rendelkezés, tehát általában a tulajdon fölötti rendelkezés az eddigi szabályozással nem tartható fenn. Jogtörténeti abszurdum szinte az, hogy a tulajdonjog és a kezelői jog elválik, ugyanakkor az állami tulajdonú ingatlan kezelője a tulajdonjogról is rendelkezhet. Tehát rendelkezhet olyanról, ami nem az övé!
Az állami ingatlanok kezelői – jól tudjuk – nem tudnak tulajdonosként viselkedni. A tulajdonosi érdeket nem tudják kellő módon szolgálni, még a legnagyobb jó szándék esetében sem, hiszen a személyes érdekeltségük hiányzik.
A leendő önkormányzati törvény és az azzal egyidejűleg meghozandó vagyonrendezési törvény, az új földtörvény, ez lesz hivatott végleges jogi kereteket adni a tulajdonjog szabályozásának. Nyilvánvaló, hogy ezt pár hét alatt az Országgyűlés nem tudja elvégezni.
Nyilvánvaló, hogy az átmeneti időszakra sürgős beavatkozásra van szükség, már csak azért is, mert az állami ingatlanok kezelőinek egy része - kezelői jogának hamarosan bekövetkező megszűnésére is figyelemmel - meggondolatlan, a társadalom alapvető érdekeit sértő szerződéseket köt. A társadalom igen széles rétegeit foglalkoztatja, hogy mi történik ezekben a hónapokban az állami tulajdonnal.
Azt is tudjuk, hogy a Németh Miklós miniszterelnök úr által vezetett előző Kormány már az előző Országgyűlésnek a napirendjére tűzte, hogy ezt a kérdést vitassa meg, és kezdeményezte, hogy az állami ingatlanok forgalmazása szigorú kontroll alá kerüljön. Az előző Országgyűlés ezt az indítványt nem fogadta el.
Így ránk hárul az a feladat, hogy sürgős beavatkozással, az átmeneti időre szigorúbb szabályozást léptessünk életbe, mint a jelenleg hatályos jogszabályok.
A szabad demokraták – és bocsánat, mert én mégiscsak a szabad demokrata frakció tagjaként készítettem a törvénytervezetet – a privatizáció hívei; de mindenki a privatizáció híve tulajdonképpen, csak hangsúlyoznom kell, hogy a most javasolt törvénytervezet látszólag a privatizálás nehezítését jelenti majd. Az átmeneti időre szükségesnek látszik – rossz ízű szó, de mondom – némi kézi vezérlést alkalmazni az állami ingatlanok sorsának szabályozásában.
A törvénytervezet azt javasolja, hogy az Országgyűlés akként rendelkezzen, hogy állami tulajdonú ingatlan tulajdonjogáról, kezelői jogáról, használati jogáról, bérleti jogáról senki ne rendelkezhessen, csak bizonyos kontroll mellett, bizonyos engedéllyel. Első fokon a megyei tanácsok mellett felállítandó bizottság, másodfokon a Belügyminisztériumban létrehozandó másodfokú hatóság lenne jogosult a tervezet szerint engedélyezni ezeknek az ingatlanoknak a forgalmazását, megterhelését.
Nem indokolt azonban, hogy minden állami tulajdonú ingatlanra vonatkozzék ez a korlátozás.
A tervezet kiveszi a törvény hatálya alól az ingatlanok egy csoportját, nevezetesen a magánszemélyek részére lakásépítés céljára értékesítendő telkek eladása nem esik a törvény tilalma alá. Ennek józan indoka az, hogy az állampolgárok egy jelentős része nem tudna építkezésbe kezdeni, ha meggátolnánk vagy nehezítenénk, hogy telekhez jussanak. Kétségtelen, hogy az elmúlt években telekértékesítések kapcsán is történtek visszaélések. Jelenleg ez már alig képzelhető el, hiszen a telkek értékesítésében illetékes tanácsi végrehajtó bizottságok már csak nyilvános ülésen dönthetnek, tehát a nyilvánosság kontrollja ebben a kérdésben kellő garanciát nyújt arra, hogy itt visszaélések nem történhetnek.
A másik ingatlancsoport a lakástulajdon. Az állami tulajdonú bérlakások értékesítését az 1969-ben meghozott kormányrendelet, a 32/1969-es kormányrendelet alapján 21 éve értékesítik a kezelőszervek, illetve az arra kijelölt ingatlanközvetítő vállalatok, illetve bankok. Amennyiben ezeknek az ingatlanoknak a forgalmára is korlátozást vezetnénk be, megbénítanánk egy olyan folyamatot, amely hivatalok tucatjait, munkaerők tömegét foglalkoztatja, és indokolatlan bizonytalanságot eredményezne. Az is kétséges, hogy ezeknek az ingatlanoknak a forgalmazását a jelenlegi formában célszerű-e hosszú távon meghagyni, de az nem erre a törvényre tartozna. Az Országgyűlésnek vagy a kormányzatnak a későbbiekben majd nyilván állást kell foglalnia a lakásgazdálkodás koncepciója keretén belül a lakások értékesítése rendjének részletes szabályairól, de a jelenlegi törvénynek nem lehet feladata, hogy a jelenleg hatályos jogszabályokba beavatkozzon.
Nem terjed ki továbbá a törvény hatálya azokra az ingatlanokra, pontosabban azokra az ingatlanügyletekre, amelyek az Állami Vagyonügynökség hatáskörébe tartoznak. Az 1990. évi VII. törvény a vagyonügynökségről és az 1990. évi VIII. törvény, rövid nevén az állami vagyonvédelemről, megfelelően szabályozza, hogy bizonyos ingatlanok elidegenítése, megterhelése, gazdasági társaságba történő bevitele csak az Állami Vagyonügynökség jóváhagyásával lehetséges.
Indokolatlan lenne, hogy a törvénytervezet alapján felállítandó és megyénként működő bizottságok hatáskörét kiterjesszük olyan ügyletekre is, amelyeket a vagyonügynökség már ellenőrzött. Ez még akkor is indokolatlan lenne, ha egyesek bírálják a vagyonügynökség működését.
További probléma volt a jogszabályalkotásnál, hogy helyes-e a megyei tanácsok mellett felállítandó bizottságokra bízni az ingatlanok elidegenítésének, terhelésének az engedélyezését. Szakértőket vontunk be, a Belügyminisztérium, a Jogtudományi Intézet és a jogi egyetem szakértőit. Az volt az egybehangzó álláspontja minden, a munkában részt vevőnek, hogy a vagyonügynökség vagy egy központi szerv ezzel a feladattal nem terhelhető meg, mert alig tudna megbirkózni vele. Mindenképpen az látszik indokoltnak, hogy megyénként bírálják el az igényeket a helyi viszonyokat ismerő emberek.
Felmerült a kérdés: ki legyen ennek a bizottságnak a vezetője, az irányítója. A javaslat szerint ennek a bizottságnak a vezetője a megyei tanács végrehajtó bizottságának a titkára. Ezzel a megoldással szemben sokaknak fenntartásai voltak, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a megyei apparátusokban az egyetlen vezető, aki munkajogi felelősséggel tartozik a kormányzatnak, az a megyei tanács végrehajtó bizottság titkára. A kormányt vele szemben munkáltatói jogok, akár utasítási jog is megilleti. Az a lehetőség, amit sokan felvetettek, hogy kormánybiztosokat kinevezni, nem látszik célszerűnek. Rövid, néhány hónapos átmeneti időre 20 kormánybiztost a 19 megyébe, illetőleg a fővárosba kinevezni, alig megoldható vagy legalábbis értelmetlen feladat lenne. Tehát ezért a megyei bizottságok működési rendjét a belügyminiszter egy végrehajtási utasításban határozza meg.
Szigorúan csak eljárásjogi kérdéseket, tartalmi kikötést maga a törvénytervezet tartalmaz, hogy a bizottság milyen szempontok alapján engedélyezheti a szerződéseket. A tervezet utal az 1990. évi VIII. törvényre, az állami vagyonvédelemről szóló törvényre, amelynek 5.§ (1) …bekezdése pontosan felsorolja, hogy a vagyonügynökség a hatáskörébe tartozó ügyeket milyen szempontok szerint bírálja el. Ez a törvénytervezet ugyanezeket a szempontokat teszi kötelezővé a megyénként felállítandó, úgynevezett vagyonrendező bizottságok számára is. Tehát a végrehajtási utasítás, a belügyminiszteri rendelet csak eljárásjogi szabályokat tartalmaz majd.
A bizottságoknak tagjai lesznek megyénként beválasztott szakemberek és társadalmi szervezetek, pártok képviselői. A bizottságok a működésüket nyilvánosan fejtik ki; mind az ingatlan fekvése szerint illetékes közigazgatási egységben, mind a bizottság működési helyén kifüggesztik, kihirdetik előre a napirendeket, az ülések nyilvánosak, azokon az érdekeltek és a helyben működő társadalmi szervezetek képviselői tanácskozási joggal részt vehetnek.
Mindezt azért mondom tehát, hogy a bizottság működése nem önkényes lesz, és a társadalmi közmegelégedést feltehetően szolgálni tudja.
Probléma volt a jogszabálykészítés során, hogy a kisebbségi, emberjogi bizottság benyújtott egy másik törvénytervezetet, amelyet részben átfedett ez a törvénytervezet. Ezért az alkotmányjogi bizottság döntése alapján bedolgoztuk ebbe a törvénytervezetbe az egyházi ingatlanokra vonatkozó rendelkezéseket.
Egy külön bekezdés tartalmazza, hogy az egyházi ingatlanokra is, tehát a valaha egyházi tulajdonban levő, de jelenleg állami tulajdonban levő ingatlanokra, amelyeket ellenérték nélkül szerzett meg a magyar állam a valamikori egyházi tulajdonostól, hogy ezekre az ingatlanokra a vagyonrendező bizottság elidegenítési, terhelési engedélyt csak az érintett egyház vagy jogutódja hozzájárulásával adhat.
Elfekszik itt előttünk egy módosító indítványa a kisebbségi, emberjogi bizottságnak. A magam részéről erre most, mivel azt még nem terjesztették elő, nem tennék észrevételt, de a mi javaslatunk, tehát az önkormányzati bizottság javaslata egy olyan megoldást tartalmaz, hogy a valaha egyházi tulajdonú, de jelenleg állami tulajdonban lévő ingatlanokra is érvényes a törvényi tilalom, ezeknek az elidegenítésére, terhelésére is csak a megyei vagyonrendező bizottság, másodfokon a Belügyminisztériumnál szervezett másodfokú bizottság adhat felmentést, de nem adhat felmentést a volt egyházi ingatlanokra, csak az érintett egyházak vagy jogutódjuk hozzájárulásával.
Álláspontunk szerint ez tökéletesen szolgálja azt a célt, hogy a volt egyházi tulajdon ne váljék olyan módon forgalom tárgyává, hogy az sérthesse valamelyik volt tulajdonos, valamelyik volt egyházi szerv jövőbeni érdekeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ingatlanok egy része újra egyházi tulajdonba fog kerülni, de arról, hogy mely ingatlanok és milyen mértékben, nyilván ennek a törvénynek a keretei között dönteni nem lehet. Ismeretes talán mindnyájuk előtt, hogy az egyházak még az előző Kormány kérésére benyújtották azoknak az ingatlanoknak a jegyzékét – mai ingatlannyilvántartási adatokkal –, amelyeknek a jövőbeni tulajdonára esetlegesen igényt támasztanak.
Álláspontunk szerint nem szükséges, hogy a törvény ezekről tételesen rendelkezzék. Ahol a rendezőbizottságoknak rendelkezésére áll az egyházak által a Művelődési Minisztériumhoz már korábban benyújtott lista, ott a bizottságok abban a kényelmes helyzetben lesznek, hogy vita nélkül el tudják dönteni, hogy melyik az az ingatlan, amelyiknek az értékesítésére, terhelésére nem adhatnak felmentést, pontosabban csak az érintett egyház hozzájárulásával adhatnak felmentést.
Lényegében nem látok különbséget a kisebbségi és emberi jogi bizottság indítványa és a mi indítványunk között. Legfeljebb olyan különbség van, hogy a kisebbségi és emberi jogi bizottság indítványa elidegenítési, terhelési tilalomról beszél. Ez már jogtechnikai kérdés. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény ismeri ezt a jogot. Álláspontunk szerint egy, a törvény által kimondott elidegenítési, tehát forgalmazási, terhelési tilalom, pontosabban nem tilalom, hanem az elidegenítésnek feltételhez, engedélyhez kötése ugyanúgy szolgálja ezt a célt, annál is inkább, mert az érintett egyházak hozzájárulása nélkül ilyen engedély nem adható ki.
Felmerült még egy szövegezési probléma. Önök előtt van. Kérem, hogy nézzék meg! Az 1987. évi I. törvény, a földtörvény 13. §-a jelenleg két bekezdésben állít fel tilalmakat arra vonatkozóan, hogy milyen ingatlanokat nem szabad elidegeníteni.
A mi javaslatunk a (3) bekezdésben rendelkezik globálisan minden állami ingatlanról, és kiemeli a kivételeket. A kivételek felsorolását a következő, (4) bekezdés tartalmazza. Ott egy szövegezési pontatlanság történt, ugyanis mind az alkotmányjogi, mind az önkormányzati bizottságnak az volt a célja, hogy ne legyenek átfedések, ne legyen kettős ellenőrzés; amit a Vagyonügynökség ellenőriz, azt már ne ellenőrizze, ne bírálja felül a megyénként működő vagyonrendező bizottság. Ezért a szövegben a (4) bekezdés utolsó félmondata úgy hangzanék helyesen – az eredetileg beterjesztett, Önök előtt fekvő szöveg helyett, amely úgy szól, hogy a Vagyonügynökség hatáskörébe eső tulajdonjog-, kezelőijog-átruházásokra – és egyszerűbben, hogy mindenre kiterjed és átfedést kizár, hogy az Állami Vagyonügynökség hatáskörébe eső ügyletek ne kerüljenek a megyei bizottságok elé.
Igen lényeges kérdés még a hatályba lépés kérdése, hogy mikor lép hatályba, milyen ügyletekre terjed ki a törvény hatálya, és meddig marad hatályban. A tervezet úgy szól, hogy kihirdetése napján lép hatályba, és a folyamatban levő ügyekre is alkalmazni kell.
Valamennyi korszerűen gondolkozó jogásznak az a véleménye, hogy visszaható hatályú törvényt alkotni nem szabad. Igen súlyos kérdés, ha egy törvény visszamenő hatályú, és alapvető elveket sért. Az elmúlt évtizedek jogalkotási gyakorlatában többször találkozhattunk ilyennel. Ez minden esetben a jogásztársadalom - és általában a társadalom - elég heves ellenérzését váltotta ki. Eléggé bevett gyakorlat, hogy folyamatban levő ügyekre alkalmaznak már hatályos jogszabályt, hogy az azokra is kiterjed.
A javaslatba egyesek bevették azt, hogy csak azokra az ügyletekre terjedjen ki a törvény hatálya, amelyeket a törvény kihirdetése után nyújtanak be a Földhivatalhoz vagy a Cégbírósághoz. A javaslat készítői és a bizottságok úgy döntöttek, hogy a folyamatban levő ügyekre is terjedjen a törvény hatálya. A társadalmat igen élénken foglalkoztatja éppen az a kérdés, hogy az utóbbi hónapokban százával futnak olyan ingatlanelidegenítési, valamint gazdasági társaságokba ingatlanokat bevivő szerződések, amelyek sértik a társadalom érdekeit, a majdani önkormányzatok érdekeit, kivonják a majdani önkormányzatok alól az ingatlanokat. Erről később kell az Országgyűlésnek döntenie, de igen sokan attól tartanak, hogy már kevés olyan ingatlan lesz, amelyről dönteni tudnak, mert ezeket az ingatlanokat százszámra bevitték gazdasági társaságokba.
Ezért az a javaslatunk, hogy a folyamatos ügyekre is terjedjen ki a törvény hatálya. Az az érv, hogy ez bizonytalanságot teremt az ingatlanpiacon, a befektetők körében, úgy vélem, nem helytálló. Ha valaki korrekt, jóhiszemű szerződést kötött, annak nem kell attól félnie, hogy a bizottságok nem hagyják jóvá, nem engedélyezik a szerződést. Ha pedig valaki rosszhiszemű, turpis, a Polgári Törvénykönyv szerint eleve semmisségi szempontból megkérdőjelezhető szerződést kötött, akkor talán mindnyájan jobban járunk, ha ilyen előzetes szűrőn fennakad egy ilyen szerződés, mintsem hogy a legfőbb ügyész vagy a Legfelső Bíróság törvényességi óvást emeljen, mint ahogy az történt a HungarHotelsnél vagy a Gerbeaud-ház elidegenítési ügyében.
Az tehát a véleményünk – hogy nyilván a külföldi befektetők is megértik –, hogy egy átmeneti helyzetben, ahol visszaélések tucatját kell meggátolni, nem kelthet különösebb visszatetszést, ha folyamatos ügyeket is olyan kontrollnak vetnek alá, amely kontrollal a szerződés megkötésének és aláírásának az idején nem számoltak.
Felmerült az is, hogy tisztázatlan, hogy mi minősül folyamatos ügynek. A leghatározottabban mondhatom, hogy ez az álláspont téves. Az ingatlanok elidegenítése, megterhelése kétféleképpen történhet. Földhivatali bejegyzéssel jön létre hatályosan a tulajdonjog vagy a dologi jog átruházása. A földhivatali bejegyzés konstitutív jogot létesítő hatályú, addig csak egy függő jogi helyzet, egy olyan szerződés van, amely a feleket már köti, de a kívülállókat még nem. A cégbírósági bejegyzés ugyanis konstitutív hatályú. Akkor jön létre hatályosan, amikor a Cégbíróság a bejegyzést elvégezte.
A törvény hatálya tehát nem terjed ki – menynyiben az Országgyűlés így hagyja jóvá – azokra az ügyekre, ahol a tulajdonjog, a kezelői jog vagy a használati jog az ingatlan nyilvántartásba történő bejegyzése által megtörtént, és nem terjed ki azokra sem, ahol cégbírósági nyilvántartásba vették azt a céget, amely az ingatlanra jogot szerzett.
Változatlan tartalommal javaslom tehát a törvénytervezet elfogadását.
Van még egy módosító indítvány, amely visszaható hatállyal kívánja felruházni a törvényt, pontosabban: egy betoldással azt indítványozza, hogy a belügyminiszter rendelkezzék hatáskörrel ahhoz, hogy a már befejezett ügyeket is felülbírálja. Ezzel a javaslatkészítők nem értenek egyet. Az önkormányzati és az alkotmányjogi bizottság ezt el is utasította. (Taps.)
