JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Elnök Úr! Képviselőtársaim! Csak néhány dologról szeretnék beszélni. Kicsit reagálnék Szájer képviselő úr kemény kritikájára is, amellyel egyetértek abban, hogy ez a törvénytervezet szükségszerűen eklektikus; egyetértek abban is, hogy jogalkalmazói bizonytalanságok vannak benne. Ennek az első feléről, az eklektikáról nyilvánvalóan ő is elismerte, hogy kényszerű helyzet, kifejezetten egyéb jogágak miatt. A másik részben igaza van, de meggyőződésem, hogy a jogalkalmazói egyértelműségeket nem is tudjuk előre látni, megfelelően megcsinálni – igaza van persze, hogy amiben lehet, lépjünk előre.
Egy kérdést szeretnék kiemelni a csomagból, ami több képviselőtársunkat is izgatott a gazdasági bizottságban, mégpedig hogy mennyire tudhatják a piaci szereplők, vajon milyen ítélet fog majd rájuk várni e törvény szellemében a versenyhivatalnál. Talán úgy is fogalmazható, hogy a benne lévő piaci szegmens-meghatározottság mennyire világos a résztvevőknek, hiszen a különböző százalékos megkötések és hasonlók ehhez kapcsolódnak.
A törvényben magában – ugyanúgy, mint Pál képviselő úr módosító javaslataiban – az a szemlélet van előtérben, hogy az egymással versenyző üzleti kör a kölcsönösen elérhető piaci körben az, melyik meghatározza azt a részpiacot, ahol a százalékokat, hasonlót lehet bizonygatni, lehet értelmezni, amelyek a törvényben vannak.
A Pál képviselő úr módosító javaslatairól folytatott vita közben az is kiderült, hogy lehet ezt pontosítgatni, tovább gyúrni, de igazán egzaktabb állapothoz fogalmilag nehéz eljutni, mint ami a törvényben is valamilyen módon benne van.
Ezzel szemben Fekete Gyula képviselő úrnak van egy másik fajta megközelítése, amely szerint úgy tegyük világossá a releváns részpiac fogalmát, hogy a statisztikai termék- illetve szolgáltatásjegyzék valahányjegyű számaival közelítsük meg azt a termékcsoportot, amelyen belül a versenyeztethetőség fennáll. Tulajdonképpen amint végigmondtunk egy ilyen javaslatot, az is nyilvánvaló, hogy a javaslat abból a szempontból ugyan jó lenne, hogy a piaci szereplőket maguk a termelők, a szolgáltatók legalább mérni tudják önmaguk számára, hogy amit tesznek, beleütközik-e valamilyen versenyszabály határába vagy egyéb korlátjába. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy amit mérünk ezzel a módszerrel – tehát statisztikai termékjegyzék-számok segítsétével –, az valóban az, amit a törvény fogalmilag is közelíteni szeretne, tehát az egy részpiacon egymással versengő áruk vagy szolgáltatások köre. Részben azért, mert a statisztikai kategóriák inkább technológia-elvűek, mint a fogyasztási helyettesíthetőség elvére figyelnek, részben azért, mert a statisztikai kategóriák menthetetlenül, örökké lemaradóban vannak a valósággal szemben. És van egy harmadik baja is ennek a megközelítési módnak: az, hogy ha a statisztikai kategória jogi kategóriává válik, akkor menthetetlenül megindul a statisztikai kategóriáknak egy manipulálása, ami aztán a statisztikai rendszer megbízhatóságát teszi nagyon kikezdhetővé. Ezt pontosan láttuk a hetvenes évek jogalkotásában, amikor előszeretettel alkalmaztak statisztikai kategóriákat a jogszabályokban, aminek következtében statisztika összehasonlíthatósága időről időre lehetetlenné vált, hiszen érdekké vált, hogy – mondjuk –, egy ápolónőt fizikai munkásnak sorolunk be, vagy nem. Ha az ilyenfajta meggondolások érdekeket fejeznek ki, a statisztika meghalhat.
Szinte biztos, hogy a törvényben nem is lehet megfelelő megközelítéseket alkalmazni, megfelelő definíciókat használni. Szinte biztos, hogy a releváns részpiac és az egymással versenyezhető termékek vagy szolgáltatások köre, ha úgy tetszik, kompetens társadalmi csoportok nyilvánosságában tud csak formálódni. Ebből az is következik, hogy a törvény egyértelműsége a szereplők számára csak akkor áll fönn, ha nem a törvény és aztán a precedensjog áll rendelkezésre csupán – tehát hogy milyen ítéletek születtek eddig –, hanem ha azok a mércék, amelyek alapján a hivatal eljár, azok a mércék, módszerek, technikák közismertek, nyilvánosság előtt vitathatók, támadhatók; mindenki, aki a piacra belép, tudja, hogy őt ott majd hogy fogják mérni egyrészt, másrészt eszköze van arra, hogy a mérőeszközt is befolyásolja – természetesen a nyilvánosság által.
A törvény helyett a versenyhivatal működésében lehet megkapni azt a pluszt, amely világos helyzetet teremt a szereplők számára.
Ebből az is következik, hogy szinte azonnal, ahogy a törvény működésbe lép, működnie kell a hivatalnak is, a maga számítási technikáit és hasonlót publikálnia kell, és – hogy mondjam –, a motívumkincsébe be kell avatni az érdekelt közönséget. Tehát nem kezelhetjük úgy a törvényt, mint ahol a jogalkalmazás csupán csak bíróságokra vonatkozik, ahol igaziból a bíróság ráér utána fölkészülni arra, hogy mit kell majd tennie, miután már a törvény valamilyen módon él, és annak kapcsán az ügyészség vagy polgári érdekelt felek följelentéssel éltek, és majd utólag értelmezi a bíróság, hogy mit is kezdjen vele. Ezért a törvény létezése egy működő hivatal. Ebből következik, hogy kicsit ellent kell mondanom Eörsi képviselőtársamnak, aki azt hangsúlyozta, többek közt azt a megjegyzést is tette, hogy a múlt intézményeiből keresni meg a jövendő verseny intézményét, az nem egészen szerencsés, mert olyan beidegzettségű embereket, vagy hivatali rendszert visz át új szerepbe, akiknek a beidegződése a múltból fakad. Részben be kell látnunk, hogy ez a dolog elkerülhetetlen, mert ha a törvény működéséhez a hivatalnak is működnie kell, akkor mindig csak a múlt hivatalaiban születhet meg az a csíra, amelyből a jövendő hivatala lesz. Részben el kell ismernünk, hogy az árhivatalon belül létezik az a csoport, amelyik akár a törvény előkészítése kapcsán, akár az új típusú gazdaságpolitikai tevékenység kapcsán szinte egyedül fölkészült olyan csoportnak tekinthető arra, hogy ezt a feladatot be tudja tölteni.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
