Illyés Gyula: Sose panaszkodom…
Tollamon is alig.
Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom
mihelyt megvonaglik.
leoldta az inget,
a másikkal engem a sötétben Ámor,
ő is csendre intett.
mit szerető ajkak,
puha-készen, mint a kisdednek az ételt,
csók között nyújtottak.
Ha nyelvet rezzentek:
széttörök én, attól féltem, darabokra.
Így vártam, ki ment meg.
csend, a fagy fog össze!
Feloldódva jajjal fordulok ki forró
karodból a földre.