SÁRKÖZI GYÖRGY: ORSZÁGUTI SZENT
Melybe nagyokat rug rongyos bocskora,
Feje körül dicsfény a muslicahad,
Mely egy legyintésre füstként szétriad.
Azzal üzi vissza a pogány kutyát,
Ki nagy csaholással háborut izen,
Mikor falut ér az országuti szent.
Az itt-ott hullajtott kegyelemkenyér,
És ha a varrásban még morzsa marad,
Vendégül lát néhány éhes madarat.
De köpenye, sajnos, nincsen neki sem,
Kalap hijján Krisztust sem köszöntheti,
Ki keresztjén bádog karját szétveti.
Se háza, se földje, szent sehonnai,
Nem övé még az sem, amit rug, a por, –
Majd a másvilágon rákerül a sor.