ERDÉLYI JÓZSEF: EGY KUNYHÓ DÍCSÉRETE
egy kis tót faluban:
hogyha ki kell bujnom a házból,
szégyellni kell magam.
Mert nem vagyok idevaló,
jegyző, pap, tanitó...
Költő? Mi az? Verseket irkál?
Bolond úr, naplopó!
az életet unom.
Ha magamat meg nem ölöm még
megöl az unalom.
Ki a határba! És magános,
nagy útakat teszek,
erdőn-mezőn, amerre dűlő,
vagy gyalogút vezet.
Áldott legyen a kéz,
aki a domboldalba vágta.
A Nagy Pilisre néz.
Egy kéve kóró is van benne,
tavaly őszről maradt.
Oda megyek, magam elől is,
elrejtem magamat...
ezen mód, «bemehet».
Nincs itt a csősz és ajtó sincsen.
Azért is bemegyek!
Bocsásson meg nekem az Isten,
meg a szigoru csősz,
s áldott legyen a domb, a kunyhó,
és a tavalyi ősz.
hajlik az ágtető.
Csend van itt, a falutól távol,
s olyan jó levegő,
olyan jó fekvés itt, a kórón, -
nincs az a pagoda,
ahol ilyen található, oly
királyi palota.
Nagy seb hozott ide,
elvérzek büszkén, csendesen.
Az Isten kék ege,
s a kék Pilis benéz rám mint egy
nagy sírdomb, mely alatt
nyugszik egy égbetörni vágyott
és megtört akarat.
Hess, mindenféle gond!
Ha itt élhetnék észrevétlen,
csőszember, kicsi pont!
Ha itt halhatnék észrevétlen,
aludva, - szép halál!...
Nincs énnekem olyan szerencsém.
Tovább kell menni. Kár.