ADY LAJOS: RÉVÉSZ BÉLA ADY-CIKKÉHEZ
ADY LAJOS: RÉVÉSZ BÉLA ADY-CIKKÉHEZ
Nem lehet megigazítás nélkül hagynom Révész Béla multkori írását («Ady útja az Ady-versig», a Nyugat jun. l-i számában), mely a belletrisztikának és a philológiai akribeiának különös vegyüléke. Annál kevésbé, mert a cikk egy készülő könyv részlete s így félős, hogy a belőle kitetsző módszer – ha már most nem szólalok föl – sorozatos tévedésekbe fogja vinni Révészt.
Hogy miféle módszerről van szó? Mindjárt példával mutatom meg.
Révésznek van egy praeoccupált tétele: Ady Endre «humanitása, demokráciája, progressziója» voltaképpen abból a lenézettségből fakadt, mellyel ő ifjú korában találkozott társadalmi és anyagi inferioritása miatt. Ezt a tételt Révész három adattal támogatja alá:
1. Zsókával, a «módosabb család rangosabb kisasszonykájával» szemben távolságot és «megalázottságot» érzett Ady Endre.
2. Az érmindszenti dzsentri családok «fennhordták az orrukat», amint ezt Révész egy mindszenti jelenet során tapasztalta.
3. A zilahi vendéglőben «zilahi, szilágysági tekintélyek» Adyval szemben «uraskodtak, kevélykedtek».
Az Ady Endre demokráciája ezek szerint pontosan abból a forrásból fakadt, mint a Rombach-utcai ószeresé, aki mindenfelől – első sorban saját, jobbhelyzetű hitsorsosaitól – lenézetve, kénytelen elhatározni, hogy: a kutyafáját neki, legyünk hát demokraták!
Ha így volna, belenyugodnék. S belenyugodnék abba is, hogy Ady Endre világnézeti ellenfelei számára az ő «testvéri barátja», Révész Béla szállít municiót. Csakhogy a Révész tantétele – enyhén szólván – költői kitalálás s így kötelességem fölszólalni. Hiszen a Révész-bizonyitékokat jobban ismerem, mint ő. Nézzük hát azt a három pontot!
1. Zsóka, (mivel azóta inkognitóját hírlapi interview-ben őmaga fedte föl, nincs értelme a diszkréteskedésnek, tehát: Friedmann Erzsike) egy malomtulajdonos lánya, valóban «módosabb» leány volt. De már «rangosabb»-ságról beszélni: naivitás. Révész Béla vidéki születésű és nevelkedésű, ezért különösebben is csodálkozom rajta, hogyha azt hiszi: a 90-es években és magyar vidéki városkában elérhetetlen előkelőség a rendezett felekezeti viszonyú, sőt y-os nevű első diák számára (aki még hozzá a zilahi főszolgabíró özvegyénél kosztos diák, – Révész tudhatja, hogy vidéken ez is társadalmi klasszist jelent!) a módos malomtulajdonos leánya.
2. A mindszenti eseménynek tanúja lehettem volna én is, mert otthon voltam akkor. Itt azonban komoly bajok vannak: Érmindszenten nem laktak «dzsentrik»! Az egyetlen, aki anyagi és intellektuális viszonyai révén annak tarthatta volna magát, dr. Balássy Endre földbirtokos, mindig a legélénkebben tiltakozott az ő szemében nem szimpatikus «dzsentriség» ellen. Viszont ő volt az egyetlen érmindszenti ember, akihez Ady Endrét már fiatal jogász korától kezdve kölcsönös értékelésen alapuló bizalmas jóviszony fűzte, amelyet soha semmi sem zavart meg. A Révész «feketeruhás asszonya» tehát (Balássy Endre 1890-ben vesztette el feleségét) félelmesen novella-alak.
3. A zilahi «úri vendéglő»-ben lejátszódó jelenettel sincs szerencséje Révésznek. Ott ültem magam is az asztalnál Révésszel, Adyval. A szomszéd asztaloknál azonban nem «uraskodó és dölyfösködő tekintélyek», hanem jámbor abonáns nőtlen ügyvédek, tisztviselők és honvédtisztek ültek (mindannyi jó barátom volt, ma is fel tudnám sorolni a nevüket!), – akik úgy foglaltak asztalt közelünkben, hogy társaságunknak (a Párist-járt Ady társaságának!) legalább egy-egy mondatfoszlányát sikerüljön elfogniok.
Mindezt nem az Ady-család prestige-ének védelméért kellett elmondanom. Azt nem fenyegeti veszedelem. Ha akarunk, büszkék lehetünk első ismert ősünkre, Lászlóra, aki 1217-ben II. András királyt kísérte el a Szentföldre – s büszkék a hatalmas birtokokból maradt hét szilvafára, ami csak azt mutatja, hogy őseink nem tudtak okosan – házasodni és királyt választani. De azt már lehetetlenség szó nélkül hagyni, hogy Ady Endre alkalmasint feudális és reakciós világnézetű lett volna, ha a malomtulajdonos Friedmannék «rangos» volta el nem keseríti s demokratává nem bőszíti.
Hogy pedig Révész Bélánál veszedelmes rendszerré fog fajulni a praeoccupált tantételek utólagos bizonyítása, ezt csattanósan mutatja a cikk másik fele, mely a Mária-kérdést veszi revizió alá.
Neki szüksége van arra a tételre, hogy «Az én menyasszonyom» c. versét Ady ama bizonyos Máriához: Fleischmanné-Rienzi Mariskához írta. Igen ám, de Máriát Ady csak 1902-ben ismerte meg, a vers pedig a nagyváradi «Szabadság» 1900 márc. 10-i számában jelent meg. (Ez az egyetlen helytálló dátum a Révész filológuskodó cikkében – az igaz, hogy ezt a dátumot az Ady-múzeumban már évekkel ezelőtt tisztázta a csakugyan filológus gondosságú Földessy Gyula. Én életrajzomban ugyanis 1901-et írtam.) No már most, a tantétel csak úgy áll meg, ha Ady 1900 március 10-e előtt ismerte a szóbanforgó – legyünk mi is diszkrétek, – R. Mária Marcsát. Evégből Révész szupponálja, hogy már Debrecenből és 1899-ből való az ismeretség. Hivatkozik Nagy Endrére és Szentmiklósi Józsefre.
A Nagy Endre jóhiszeműsége felől igazán nem lehet kételyem. Elhiszem, hogy visszaemlékezésében nincs «error in tempore». De van «in persona». A Szentmiklósi József emlékezőképességével szemben azonban minden okom és jogom megvan az aggályoskodásra. Mert aki olyanokra emlékezik, hogy a debreceni Csokonai Színház városi páholyába – polgármesteri engedély nélkül – bárkit a világon be mert ültetni a színigazgató; s aki azt mondja, hogy Ady Endre (a viszonyokat jól ismerő, volt debreceni újságíró) a városi hajdúval való jogos kivezettetés kockázatával beült Rienzi Máriával a városi páholyba: annak az emlékezetét és informáltságát abszolút megbízhatatlannak tartom. A további argumentálást – akárcsak Révész tette – én is későbbre, s más alkalomra tartogatom. Azonban aggodalommal nézek Révész Bélának újabb Ady-könyve elé, mert módszere veszélyesnek, dogmatikusnak látszik a mutatóba adott cikk nyomán.
