Szabó Pál: Tapasztó Péter fejfája
Szabó Pál: Tapasztó Péter fejfája
– Apja, édes apja! Adjál nekem egy korty vizet! – szólalt meg az asszony a hajnalon.
Tapasztó Péter kábán bámult a világosodó ablakra, majd felült és leszállott az ágyról. Fel akarta venni az asztalról a vizes csuprot, de ahogy megmarkolta, az egész asztal utánabillent, mintha rá volna szögezve a feneke.
– Ide fagyott, – szakadt rá egy furcsa megdöbbenés, – ide fagyott…
Szinte ordított a csönd a nyomorúsággal kibélelt szobában és a téli szél úgy duruzsolt be, mint a nádi hegedű.
Az asszony felült az ágyon, rongyokba bugyolált csecsemőjét lefektette lábateknőjébe.
– Nincsen víz, édesapja? Olyan rosszul vagyok…
Tapasztó Péter bicskával kezdte feszegetni a vászoncsupor fenekét.
– Csak egy csöppet várjál, lelkem, csak egy csöppet!
Az edény egyszerre összeroppant, szétment. A jég úgy maradt ott egy darabban, mint a szoborrá fagyott kétségbeesés.
Az asszony szájából vastagon dőlt a gyermekágyi láztól gyulladt pára, tikkadt szomjúsággal nézte az ura hiábavaló erőlködését. Hangosan felnyögött és visszafeküdt.
– Tán a korsóban, – makogott Tapasztó Péter, – tán a korsóban lesz…
Felvette a korsót az asztal alól. Ahogy megrázta, sikoltva szaladgált a csecsében alásfel a belezárt kőcsörgő, de olyan nehéz volt az edény alja, mint az ólom. Ahogy megszopta, csak hörgött, mint a veszni indult lélek a halás előtt.
Olyan nyomorultnak érezte magát, mintha háta mögött volna egy durván ácsolt kereszt és valaki, akinek tele van a két marka szögekkel, ordítva nógatná:
– Feküdj rá! Feküdj rá, mert beléd rúgok…
Észre se vette, hogy az iszonyú hidegtől már jó ideje reszket a lába, csak úgy lötyög belé a gatyaszár. Csak nézte könnyes, kínlódó szemmel az ajtó hasadékain át beordító telet, amely olyan egyforma nyomorult darabokra tépte az életüket, mint a deszkák mellett beszűrt világosság volt. Jusson jó darab mindenkinek. A falon vastagon ül a zuzmara az ajtó körül, fönt tejfehér még a zuz, de lentebb olyan okkersárga, mint a templom fala őszi esős időn.
A virradat nagynehezen kezdett bevergődni, mintha valaki az éjszaka leokádta volna az ablakot s most ez a fagyott ocsmányság szűrné át a napot, hideget, meleget, saját képére, szagára és hasonlatosságára. A bútorok, asztal, szék, ágy, mind földbe vert, cölöpre ágyazott lim-lom. Az óra áll, ki tudja, mióta? Koloncát lehúzta a földig a rozsda, mintha várna még valakit, valamit, egy lökést, egy lódítást, hogy elébe kelepelhessen az időnek…
– Cs-cs… Cs-s-s-sss… – lóbálta meg az asszony a gyermekét, – cs-cs-csíjja…!
Szegény, a lelke szakadásával ringatta e nehány betűben az urát, magát, gyermekét.
Tapasztónak alaposan összekocogott a foga, amíg felöltözött. Hamarosan befűzte bakkancsát és bokájára csavarta a lábszárvédőt. Egy madzaggal átkötötte derekán a réklijét és hangjában volt a lelkének minden melegsége, ahogy mondta:
– Azonnal, lelkem, azonnal… csak egy kicsit melegíteni kell, egy kicsit csak…
Kétségbeesetten nézett körül a szobában, hogy mit is lehetne feltüzelni még? Tán a széket… de hiszen ez az egy van már, a többit elvitte a tél. Hiába, az asztalra is szükség van még úgy néhanapján, most még azon kell bepólyálni a gyereket… Fel lehetne tüzelni talán az ő vackát és a földön hálna. De jaj, a föld olyan hideg, mint a sírverem…
– Azonnal, lelkem, azonnal…
Felesége öntudatát messze utakra terelte a láz, felriadt a fájó zagyvaságokra és kirohant. Kint azonnal szembemarkolta a szél fagyos ujjaival s könny csordult az arcára tőle. Néhol az ereszt csókolta a hófúvás és fehér, szikrázó felhőket kavart fel a tél, felemelte és keresztüldobta a háztetőn.
– Tűz kell, víz kell, – váltogatta benne egymást ez a két fogalom és majd beszakadt bele a szíve. A kerítés utolsó darabját már feltüzelte még a mult héten és most sehol egy fűszál az eresznél egyéb, ami égni való volna…
– Hiába na, az ereszt nem lehet, – piszkálta meg egy kicsit a lecsüngő nádvégeket.
Élelem, egy kis krumpli, liszt csak volt a háznál, hogy elég lesz a kora tavaszig. De ez a tél olyan irgalmatlan hideg…
– Tűz kell, víz kell, – kerülgette lelkében egymást tovább ez a két fogalom s úgy érezte, hogy a felesége kínlódó hánykolódása átüti a kunyhója falát itt, a háta megett… Visszalépett a tenyérnyi pitvarba és felvett az ajtó háta mögül egy baltát. Mint aki arra készül, hogy egyetlen ütéssel leterítse sorsa, élete minden ellenségét, úgy lépett vissza a fergetegbe.
Bizonytalan tántorgással gázolt előre néhány lépést, megállt az utca közepén. Előtte, mellette olyan szűz a csönd és olyan végtelen tiszta a fehérség, hogy soha nem gázolt még senkinek a lába bele. Távolabb a temető állt olyan földbe veszett mozdíthatatlanságban, mintha vasból volnának a fák gallyai és fütyülnek az egész förgetegre…
– Pedig biztos, hogy az éjszaka kicsavart a vihar egy élő fát, – suttogott elkékült ajakkal s feje tetejét fordítva a hóviharnak, elindult futni a temető felé.
Háta megett alig hallható mozgolódással ébredt a falu, de csak úgy hallott ide, mintha egy borzalmasan nagy fűrészt húzgált volna valaki meg sem nevezhető messzeségben, s annak a saját hangját hozná el erre a szél.
Átvergődött a temetőárkon s ahogy szétnézett az akácok alatt, olyan szilárdan álltak valamennyien, mint az örök ácsorgásra ítélt nagytettű rabok. A fejfák olyanok voltak mint a cukorba mártogatott teasütemények és a sírdombok teljesen eltüntek, mindent elsimított a tél. A hóförgetegben teljes erővel tombolt a társadalmi rangegyenlőség.
– Sehol egy gally, vagy egy ledobott varjúfészek, – iszonyodott el a rákacagó rettenetes sorson, amint beljebb gázolt a temetőbe.
Minden pillanatban változtatta a növekedő virradattal a temető a színét, most meg olyan volt már, mint egy roppant padláslyukon ledobott szörnyű drótkefe.
Szélroham nyargalt veszett rohanással keresztül a fák között, hogy megimbolygott bele s egy hatalmas fejfába megkapaszkodott. A fejfának megreccsent a töve és vele együtt felhencseredett.
– Fa… jó, pattogó tüzű, izzó parazsú fa… – motyogott már a hóban fekve és el nem engedte volna többet az ég-világért.
Szétnézett, hogy nem látja-e valaki? Hátára vette és elindult vele hazafelé.
Otthon lesöpörte róla a havat és nagy diadallal fektette le a földre.
– Alszol, feleségem?
– Nem, nem alszok. Csak egy csöpp vizet adj, ha istent ismersz…
– Van tűz, van víz, van minden, anyja!
Rátérdelt a fejfára és felemelte a baltát. De ebben a pillanatban beleakaszkodott szemébe a fejfa felírása, minden betűje külön pofonvágta, minden szó külön ökölcsapás volt a fejelágyára, hogy majdnem a földre nyult bele. De azért mégis csak elolvasta s ez volt rá felírva:
A. B. F. T. R. A.
Itt nyugszik Tapasz
tó Péter élt e földön
46 esztendőket köny
ű neki e föld pora itt
e földön meg szakada.
Itt nyugszik Tapasz
tó Péter élt e földön
46 esztendőket köny
ű neki e föld pora itt
e földön meg szakada.
Egyszeribe úgy belenyilalt valami itt, az oldalába, hogy kiejtette kezéből a baltát. Lába közé vette a fejfát, úgy ült rá és rátenyerelt, merőn nézte tovább a betűket. Mintha megholt apja berogyott szeme pillogna rá az idétlenül vésett betűk között, mintha saját sorsa is bele volna írva ebbe. Körmével megpiszkálta a betűket s mintha fájó vonaglás reszketett volna keresztül rajta.
– Neked is fáj valami, édesapám?… – gondolt valami ilyen vadat és keserűt, – hát nekem hogyne fájna vajjon?
Felállott, újra kezébe vette a baltát. Szörnyű nehezek voltak a karjai, de azért mégis úgy odavágott, hogy a fejfa kettészakadt.
– Lesz tűz, anyja, víz lesz, leves lesz… – de ezt már a foga közül mondta, hogy csak úgy ropogott.
Füsttel lökte tele a szél a szobát, de ettől eltekintve andalító meleg terjengett a bútorok között. Az ablakon tisztább színbe öltözködtek a mocskos jégvirágok és az asszonynak alább hagyott a láza némi víz és meleg leves után. Csak az újszülött nem akart nyugodni sehogysem.
*
Bágyadt szendergéssel ült a spór mellett úgy estefelé. Egyszer felriadt, mintha valaki kopogtatott volna az ajtón.
– Jönnek, vagy csak álmodtam valamit tán…?
De bebujt az ajtón Vas István, a temetőcsősz. Álnok, szenteskedő arccal számolta meg a házikó gerendáit, megkérdezte, hogy s mint van az újszülött? Figyelmeztette, hogy mit kell vele csinálni, ha alszik és mit, ha nem alszik. Sokáig elbeszélgetett, csak úgy, állva. Miközben egyre melengette a kezét.
– Jó meleg van itt nálatok, – mondta.
– Jó, – lóbálta meg egy kicsit a lábát Tapasztó.
– De hideg van odakint…
– Hideg a.
Mindketten elhallgattak, egyszer aztán lehajolt Vas István a spór alá, felvett egy fadarabot. Sokáig piszmogva nézegette, kapargatta.
– Olyan ez a fa, Péter, mintha fejfa vóna.
– Olyan. De nem az.
– Nem?
– Nem biz a, – hazudott szemérmetlenül, pedig tudta már, hogy úgyis hiába.
Vas István, a csősz, többé rá se hederintett, zsebébe tette a fadarabot és begombolta a kabátját.
– Jóccakát! – mondta és kiballagott az ajtón.
– Jóccakát, – viszonozta Péter a köszönést.
De akkor már tudta, hogy baj lesz a fejfa miatt.
Kínnal, vergődéssel kitelelt gyerekestől, asszonyostól együtt. Valamelyes kis munkát kapott a faluban és enyhíteni tudta a telet, megbékélt gondolatokkal üldögélt a sarokban estendén, míg gyógyuló asszonya a tűzhelynél tett-vett, csinált valamit. De azért úgy érezte néha, mintha ott volna az édesapja fejfája a ház előtt és az ablakon benézne szomorú szeme…
