Cs. Szabó László: Egy táncosnő átutazik
Cs. Szabó László: Egy táncosnő átutazik
János valahol egy angol örökségről olvasott, ami a családtagokat csak diákéveikben illette meg. Ettől kezdve hogy, hogy nem, ő is örökösnek képzelte magát, gyors vizsgák helyett rászokott az időtlen tanulgatásra s apai engedéllyel Oxfordból Párizsba költözött. A rue Jacobban lakott, vérszomjas házmesterek s megriadt métčquek közt azon az emeleten, amit a lakók iránti tapintatból már nem szokás számlálni. Úgy érezte magát, mint a legtöbb tapasztalt idegen: megtűrt kezesnek, akit az első rossz hír hallatára szó nélkül fölfalnak Párizs ördögei. Amig mások tanultak, János csak készülgetett s mint egy számfeletti vízköpő, tétlenül könyökölt a rosszmájú chimérák közé. Egyébként pedánsan élt s a mosodaszámlát efféle mentegetőzéssel küldte haza: nátha miatt kivételesen két tucat zsebkendőt mosattam. Az apja végül könyörgésre fogta: Jánoskám, az Istenért tégy boldoggá s írd egyszer azt, hogy valami komédiásnő utolsó vasig kifosztott. Ha elment hazulról, cédulát hagyott a rekeszben, amelyen diszkréten jelezte, hogy Saint-Sauveurle Vicomteba utazott, noha rendszerint Párizsban maradt s ott is csak a Nemzeti Könyvtárig jutott. Néha az angolra is kitért: please, call on me to-morrow morning, arra az esetre, ha az örökhagyó angol család jogtanácsosa ellenőrizné. Egyik este, amikor a Luxembourg-kertből jött haza, levél várta. Egykori osztálytársa s legjobb barátja írta, akit az alsó osztályokban Hektornak hivott s bolondul szeretett. Latin óra alatt Livius margójára rendszerint őt rajzolta, amint a trójai nőktől búcsúzik, vagy fegyverhordozóját, Jánost cirogatja. Azután elszakadtak, Laci állítólag jogász lett, de hogy mennyire vitte, arról János semmit se tudott. Amíg a szűk csigalépcsőn, hisztérikus gramofonszóra kietlen szobájába mászott, elolvasta a váratlan levelet.
Drága Jancsikám.
Ne csodálkozz: a címet anyádtól tudom. Életre-halálra szóló szívességre kérlek, nagyobbra, mint az érettségin, amikor Tacitust a zsebembe csusztattad. Régi szokásom szerint ezúttal is nőről van szó, akit a szerződése (fiatal táncosnő) Spanyolországba szólít. Szombaton délben érkezik München felől Párizsba, ahonnan valószinűleg tüstént átmegy a Gare d’Orsayra. Fekete perzsabundát és kígyóbőrös fekete cipőt visel, erről megismered. Te néhány szál rózsával kimész a Keleti-pályaudvarra, megszólítod s csak annyit mondasz: ezt Laci üzeni. Szólsz s elnyel a föld. De aztán nyeljen is el, mert semmi kedvem ahhoz, hogy a magadfajta kitanult, vérbeli párizsiban fölösleges riválist állítsak magam ellen. A rózsa árát egyszer majd jobb időben, ha én is Párizsba kerülök, töredelmesen letörlesztem.
Aláírás.
Eszébe jutott a régi barát nagy, szoknyabolond szeme s majdnem elsírta magát. Rossz tanuló volt s még annál is rosszabb gyerek, akit csak ő tudott bűnbánó könnyekig megszelidíteni. Hatodikos korában is komédiásnővel keveredett bajba, komédiásnő volt most is a dologban: afféle nő, amilyent János apja kíván a fiának.
Hirtelen megfordult s visszament a patronhoz.
– Hol lehet itt a közelben virágot kapni? – kérdezte nyugtalanul. Sohase vásárolt virágot, rózsához s cigarettához eddig még nem is nyúlt. Ha nem szégyelte volna, a házmesternére bízta volna a vásárt.
– Oh uram, akármerre. Reggel hatkor kihordják őket a kertészetből s héttől kezdve minden utcában talál virágot.
János elgondolkozott.
– Költsenek föl fél hétkor – kérte aggódva.
Másnap már kopogás előtt fölébredt. Talpraugrott, sietve felöltözött s lesietett az utcára. Párizs lassan ébredezett. Az érintetlen zöldséges kosarak tetején óriási macskák mosdottak s a mészárszékek aranyozott rácsa mögül sárga kuvaszok lesték az átellenes bárban pálinkázó gazdájukat. A rue de l’Ancienne Comédieban egy töpörödött utcai árus virágokat rendezett.
János megszólította.
– Van friss rózsája?
– Egész nap, uram.
Végre megnyugodott s a vásár izgalmát szándékosan későbbre tolta. Ismeretlen utazásra indult, új tudományba kezdett, új tapasztalatra készült, virágot akart venni. Megállt minden virágosbolt előtt, még a péküzlet kirakatában meghúzódó cserép előtt is. A Latin Kvártély szennyes házain kigyulladt a nap, diákok, bölcsek, meditáló semmittevők, s a tudós Negyed többi őslakói most váltották reggeli csókjukat az arcátlan párizsi vándormadarakkal. Valahol egy buzgó gramofon szólt s két patron lelógó nadrágtartóval a másnapi kiránduláson veszekedett.
János nem bírt magával: virágok, virágok a Quartier Latinben, dudolta elbűvölve. Megállt egy könyvesbolt előtt. A könyvek még szunnyadtak, talán a fölöttük lemorzsolt virrasztást akarták pótolni. Pascal Gondolatai, Goriot apó és Bováryné az ideges álmú Pascal, Balzac és Flaubert helyett jóízűen aludtak. János elgondolkozott s hirtelen sorra vette valamennyi kedvencét. Vajjon melyikük szeretett virágot venni? Racine is ilyenkor ébredt s lement, hogy virágot vásároljon az egyik saint-cyri növendéklánynak. Pascal a Port-Royal oltárára vett, de kinek vásárolt Moliére? Fölnézett s hirtelen elmosolyodott. A rue Monsieur le Prince felől Comte Ágoston jött futólépésben, hogy virágot küldjön a mellbajos pozitivista Szűznek.
Végre ő is megvette a virágokat s kiment a Keleti-pályaudvarra. Bőven volt ideje, a vonat csak másfél óra mulva érkezett. A bejáratnál novicius utasok taxira vagy elkésett ismerősre vártak, s elzsibbadt derekukat fájdítva Monna Lisára, az Eiffel-toronyra s Mistinguettere gondoltak. János ide-odaácsorgott, megevett egy doboz déligyümölcsöt, aztán az elpilledt virágokat szánt-szándékkal egy padon felejtette s új csokrot vásárolt. Néha a tükörhöz lépett s azon próbálkozott, hogy Don Juan misztifikáló mosolyát utánozza. Hirtelen lármát hallott, bőröndök verődtek a térdéhez s egy perzsabundás nő ment el mellette. Másra már nem emlékezett. Megszólította, valamit hebegett s elbűvölve nézte, anélkül hogy átadta volna a virágot.
– Nekem szólnak a rózsák? – mosolygott a fiatal leány.
– Igen… Laci…
A lány elpirult, kivette kezéből a virágot s amikor látta, hogy János menni készül, visszatartotta.
– Jöjjön inkább velem. Átkísér a d’Orsayra, ott lerakjuk a csomagot s estig együtt maradunk. Jó?
– Majd szólok egy taxinak – felelte János halkan.
Rögtön látta, hogy Laci nevével a szív valamennyi világrészében szabadon utazhatik. Anna először volt Párizsban, de látszott rajta, hogy évek óta külön dobozban gyüjti az ismerősöktől elkönyörgött párizsi villamosjegyeket vagy szinházműsort. Most János mellé furódva a legendás Madeleineről s a mitológikus Concorde-térről faggatta. Az autó egyre lassabban görgött, kifestett nők s szegényesen öltözött férfiak néztek be az ablakán.
– Ezek mind párizsiak? Istenem, ha meggondolom, hogy Maga mindig itt él! Párizs a világ szíve.
– Bizony – felelte János a legkisebb megütközés nélkül. Karján a lány karja melegedett, olyan gyöngének érezte magát, mint ötesztendős korában, amikor az anyja flanellbe pakkolva, karján hozta ki a titokzatos fürdőszobából.
– Merre van Patou? – csapott le hirtelen a lány.
János egyszerre összeomlott: előre tudta, hogy a mondain Párizs körül szörnyű felsülés éri. Merre van Patou, Molineux és Weber? faggatta magát kétségbeesetten, a szégyen és bukás biztos előérzetével. Két ház lebegett makacsul előtte: Balzac egykori nyomdája és Racine halottas háza a rue Viscontiban. Másra, pláne elegáns szabóműhelyre, nem emlékezett.
A gare d’Orsayn lerakodtak s gyalog tértek vissza a Concorde elvarázsolt ellipszisébe, ahol úgy vezette végig a káprázó lányt, mint kipróbált mester a kezdő korcsolyást. Első salto mortale, első jeles felelet, első lovaglás izgalma: áttetsző zűrzavar, világos káosz, soha vissza nem térő vértolulás: Párizs először!
János egy fölirásra pillantott s hirtelen megkönnyebbült.
– Hallott valamit Weberről?
– Hogyne, hiszen ott szeretnék ebédelni.
– Akkor menjünk be – ajánlotta János vakmerőn.
De amikor az étlapra pillantott, elment a bátorsága. Két éve szutykos diákkocsmákban étkezett, ahol zsíros pincérlányok szó nélkül eléje rakták a mindennapi szardiniát, töltött pástétomot, zöldborsót s karamell-krémet. Az efféle ebéden nyitott könyv segítségével esett túl s mire az ötödik laphoz ért, rendszerint fiziológiai feladatával is végzett. Néhány ismerős név úszott most előtte: Jean Bart, dunkerquei kapitány, Colbert hű miniszter s Rossini, a fínom bel-canto maestro, akiket még a Quartier könyvespolcairól ismert. Anna várakozóan mosolygott, látszott, hogy Lacival már eleve megegyeztek az ő telivér párizsi voltában. Összeszedte magát s sztoikusan rápillantott a zavaros halálos ítéletre.
– Ehetünk lazacot? – kérdezte Anna.
Lazacot? Egy tolakodó szó ugrált arcátlanul előtte, mint nemrég Balzac és Racine háza a rue Viscontiban. La gabelle, la gabelle, la gabelle, annyi, mint sóadó. De hogyan hívják a lazacot? La gabelle, la gabelle, la ga…
Ekkor csoda történt. A pincér elmosolyodott s megszólalt magyarul:
– A nagyságos asszony saumon mayonnaiset parancsol? Ma igazán ajánlom.
János körülnézett. Úgy érezte magát, mint Franciaország, amikor négyévi szorongás után hirtelen a Rajnára nyomult. Mondain próbálkozásának Verdunje és sommei csatája után, ő is fölvidultan vezényelte a kedvét Speyerbe és Kölnbe.
– Maga honnan ismerte ezt a pincért? – kérdezte Anna meghódítva.
– Oh, még Rohantól.
Kacagott, bordeauxit rendelt s farkasétvággyal bosszulta meg magát a lazacon.
Délután háromkor, amikor ismét utcára kerültek, János rendes szokása szerint az Odéon árkádjai alatt könyveket szimatolt. De vajjon mit csinálnak ilyenkor a mondainek? Ezúttal Anna sietett a segítségére: ruhát akart nézni a Place Vendômeon s a Champs Elyséesen.
A felhőtlen áprilisi égen észrevétlenül szállt a tavasz, mint egy szobába röppent, súrlódó szárnyú madár. Anna karján a rózsák megduzzadtak, kinyíltak és megerősödtek, talán egy égi öntöző locsolta őket. (Úgy látszik, gondolta János rájuk pillantva, hogy nemcsak a hét rideg Múzsának van külön tudománya, hanem más, névtelenebb, de ősibb istennőknek is.) Anna figyelmesen nézte a párizsi nőket s a hosszú angol fiúkat, akik pull-overben, hajadonfőn lődörögtek az anyjuk mellett s a közeli oxfordi regatta esélyeit számítgatták. Közben kérdésekkel ostromolta Jánost, tudni akarta, hogy eljár-e naponta erre, ismer-e sok demi-mondeot s vajjon ő is leállítja az autót a Bois de Boulogne félreeső kanyarodójában? Volt egyszer egy lány Párizsban, gondolta János feleletül, akit szerettem volna a Boisban s egyebütt is, ha a szerződése nem szólította volna Spanyolországba.
Az Etoile közelében leültek egy hevenyészett kávéházi terraszra. Szinültig rakott autocarok mennydörögtek a Diadalív felé, ahol néhány perc mulva csíptetős angol tanítónők szemtől-szemben látták az ismeretlen katonát. Ők ketten Laciról beszéltek.
János különös dolgokról értesült. Laci két éve hivatalban gürcölt, eltartotta az anyját és segítette Annát, a menyasszonyát. Úgy látszik, hogy a rossz tanulók s rendetlen fiúk kevesebb ideig maradnak mások nyakán, mint a mintagyerekek, gondolta János elszörnyedve. Hirtelen rossz sejtelme támadt jelenről és jövőről s rezignált keserűséggel gondolt azokra az erkölcsi intelmekre, amiket néhány éve Lacinak adott.
– Beszéljen egy kicsit Magáról – kérte Annát idegesen.
Nemsokára nagy szemeket meresztett a lányra s zavartan elmosolyodott. Korai kelés, délelőtti, déli s délutáni munka, fenyíték, örökös ellenőrzés, korai fekvés és megkésett első szerelem: hát ebből áll egy komédiásnő élete? Anna észrevett valamit.
– Nem hiszi? – állt meg beszéd közben.
A fiú elpirult.
– Sőt. A többi táncosnőtől is hallottam, hogy a Maguk élete kemény munkássors.
Arra gondolt, hogy délelőtt egy lihegő, kifestett dámát várt a pályaudvaron, aki félig meztelenül Sevillába utazik, Don Juan orgiáira. Szeretett volna Anna elé roskadni, bocsánatot kérni s könyörögni, hogy fogadja föl inasnak erre az útra. Úgyis voltam már szolgasorban, gondolta melankólikusan, amikor osztálytársam, Hektor fegyverét hordoztam s mindennap meghaltam érte egy képzelt trójai háborúban.
Alkonyodott. A névtelen sír elnéptelenedett, elegáns autók vonultak a Champs Elyséesen: Párizs újra az idegeneké lett. Kemény ingmellen már csattant az aranygomb, már zubogott a víz a női fürdőszobákban s a főszakácsok fáradt arca hirtelen elkomolyodott. Valahol, valamelyik elővárosban már mosdott s cihelődött az a mozdonyvezető, aki a spanyolországi vonatot átvette.
A Gaere d’Orsay föld alá süllyesztett pályatestén néhány kivilágított vaggon állt s a hálókocsi leeresztett ablakai alatt londoni szabójuktól érkező, madridi dandyk cigarettáztak. János lopva a rózsákra pillantott.
– Mielőtt elválunk, – kérte a lányt csöndesen, – tanítson meg arra, hogy az én kezemben se tikkadjanak el a virágok.
Anna kihúzott egy szálat a csokorból s Jánosra erőszakolta.
– Ezt annak a francia lánynak küldöm, akit leginkább szeret. Majd ő jobban megtanítja.
Összemosolyogtak.
– Megmondja a nevét?
János tétován a rózsákra pillantott:
– Rosenak hívják – felelte halkan s magában hozzátette: Annának.
A vonat végén ajtók csapódtak, néhány eldobott cigaretta szikrázott a hálókocsi körül.
– Laci sokszor mesélte, hogy Maga volt a legjobb barátja, amikor még…
Hirtelen János arcába hajolt és megcsókolta.
– Írja meg, hogy ezt neki küldtem – kiáltotta a lépcsőről.
Az ütközők összekoccantak s a vonat kifutott Orleáns, Tours, Bordeaux, Bayonne, Madrid és Sevilla felé.
Este János visszatért a Quartierbe. Csöndes tavaszi hétköznap volt s az éjfélig virrasztó könyvesboltok fénye úgy hívott, mint ház az erdőn. Elégedett arcú diákok álltak a pult előtt s a fölvágatlan lapok alá pillantva, türelmesen olvastak. Két néger diák s egy fiatal pap álldogált egymás mellett, a pap néger meséket olvasott, a négerek Szent Tamást. János ide-oda nyulkált, kinyitott egy könyvet s kedvetlenül belekezdett:
Louis, quand vous irez dans un de vos voyages
Voir Bordeaux, Pau, Bayonne et ces charmants rivages…
Voir Bordeaux, Pau, Bayonne et ces charmants rivages…
Bordeaux, Pau, Bayonne?… A szíve hirtelen elszorult s kiment a boltból.
Másnap megkérdezte a patront, hogy mikép szokta a rózsát konzerválni.
– Tegye sós vízbe, Monsieur s mindennap vágjon le valamit a szárából.
Két napig az ágya mellett tartotta, harmadnap, amikor elhervadt, kivitte Balzac sírjára.
