DÉRY TIBOR: ÉTEKKEL, BORRAL…
étekkel, borral, rózsákkal ne kísérts meg,
asszonnyal s állattal, ártásba
ne vigyél minket, mert hogyha gyengék vagyunk,
ellentállunk s úgy jutunk irtásra.
ág nem zöldül, galamb nem kereng s te is szép hold
mért fordulsz el tőlem sudár vak
alakzat, könnyü keblekkel édesen lihegő!
Házamban már lámpák nem gyulladnak,
dal nem szól, mert én ellenálltam a dalnak,
a szárnyalónak! ágy nem terül
s mátkáim szerteszéledvén a homályban
háram tája nagyon csendesül.
kezeim a kísértőt s megvesszőztem őt
s leszállván a jól épített ég
párkányáról, a nagy angyalok is karddal
ölték őt s megvesztegették
futkosót, ki im most rémülten tévelyeg
a magány hallgató poklában,
és vaksin ugrik és döf és önmagát tiporja,
mint bika kigyulladt aklában.
s elbuktam így. A világ szép szerelmétől
elfordulva árnyékban éltem
s árnyékot nemzettem, miként világtalant a vak
s kuckómban egyre sötétültem
meztelensége napnak, asszonynak, édes
égnek, szívet örömbe borító
kísértő, te! teli szájjal daloló te!
te, teli kezekkel lázító!
kúszik a porban s ha olykor rásüt a nap,
mint vénülő sas, kit felkavart
egy emlék, zörgő nagy szárnyakkal kiszáll
az árokból és a fény felé tart.