SZÁSZ ZOLTÁN: „IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“
SZÁSZ ZOLTÁN: „IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“
Amióta az emberekben tudatossá lett az, hogy az egykorú egyéneket bizonyos sajátságok egy csoporttá, egy nemzedékké egyesítik s megfigyelni kezdték ezeknek a nemzedékeknek jövését-menését az élet szinpadán, azóta mindig különös figyelem fordul az élet, de főleg a közélet szinpadára lépő legifjabb nemzedék felé. S bár éppen a szellemi élet és főleg az irodalom terén nincs túlságosan döntő befolyása a nemzedékhez való tartozásnak, lévén itt az egyéniség, a lelki alkat a fontosabb, mégis itt is izgató probléma az egymásután sorakozó nemzedékek külön jellege s ezeknek egymásra gyakorolt hatása. Különösen ebben a háborúutáni, sőt a háborúutániságon is már túljutott világban s leginkább ebben a háborúteremtette új Magyarországon. A közvetlen háborúutáni ifjúság az, amely 1918-ban 20 és 30 év között állt, ma már nem szoros értelemben vett ifjúság. Ez a nemzedék, melynek idősebbjei megjárták a lövészárkokat, mely átment egy polgári és egy marxista forradalmon s egy reakciós ellenforradalmon, melynek tagjait és vezéreit a háború, a forradalmak, az emigrációs szétszórtság és a börtönök levegője megtizedelte, ez a valóban tragikus nemzedék nem futhatta ki a formáját. Most annyi vér, szenny és gyász után, annyi apokaliptikus dúlás és dúltság után beállt valami viszonylagos talajszilárdulás. Ez sem az igazi s főleg Magyarországon nem az. Azokhoz a körülményekhez viszonyítva azonban, melyekben az előbbi ifjú nemzedék a közéletbe lépett, mégis tisztázottabb a helyzet. Érthető tehát, ha felvetődik a magyar társadalmi viszonyok fejlődése iránt érdeklődőkben az a kérdés, vajjon hogyan érez, miképen gondolkodik, milyen akarásoktól feszül a ma 20 és 30 közt álló ifjak hada s főleg ennek az ifjúságnak az elitje.
