BABITS MIHÁLY: EGYFAJTA KULTURA
és már nem is tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
“Kultúra!”
“A rút luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!
A dolgok mennek… mennek…
maguktul.
Ahogy mégy, te is az utcán,
hadverte, céltalan flangérozó,
rokkant zsebbel, és aggyal,
melyben a szók forognak,
s amit látsz, csupa szó.
“Nyakkendőkirály!”
Hogy kiabál!
Lángbetűkkel!
De nyomban aztán már másik kiabál:
“Pénztár.”
s “Rátz nép” lesz, amint fejtetőre áll.
Semmi.
De mindig lehet
Beletenni
költő módján, ki rímet összefűz. –
Hisz minden összefügg,
manap kivált,
mikor Belgrádot és Indiát
egyetlen vasháló kötözi
– s benne téged is: mit tehetsz ellene? –
két véletlen szó nem ostobább
mint e világ
vasakkal-fűzött s gyilkos véletlene.
csörgetve vígan üres
zsebeid helyett zsúfolt agyadban
a szavak aprópénzét!
Új szavakat, avult szavakat!
s bolond szavakat, fületlengomb!
Egyik annyit ér, mint a másik
Egyik odavisz, mint a másik.
Játék.
“Két áj!”
Áj, áj!
Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!