Lányi Viktor:A MAGYAR RITMUS PROBLÉMÁJA
Lányi Viktor:A MAGYAR RITMUS PROBLÉMÁJA
Gábor Ignác ilyen cimű legújabb munkája szerkezetében és némileg célzatában is emlékeztet az egyidőben annyira divatos diplomáciai színes könyvekre. Okmányszerűen egybefoglalta benne mindazt a polémikus anyagot, amit nagyjelentőségü verstani elméletének pro és kontra megvitatása az ő alapvető dolgozatának megjelenése óta kitermelt. Amint ebből a kétségbe nem vonhatóan pontos összeállításból kitűnik, a vita kissé egyoldalúan folyt tizenhét éven át. Azok a tudományos tekintélyek, akiknek bevehetetlen pozicióit harcos lendülettel és a meggyőződés őszinte hevével vette ostrom alá annak idején “A magyar ősi ritmus” szerzője, sokáig hűvös tartózkodással tértek ki az ellenféllel való érintkezés fölvétele elől, vagyis – legalább Gábor így állítja – agyonhallgatással igyekeztek elerőtleníteni a kívül álló fiatal tudós tudományos igazságát. A félig “laikus” esztéták körében élénk visszhangot, sőt lelkesedést támasztott annak idején az új teória. De Gábort első sorban a szaktudósok állásfoglalása érdekelte, főleg a Négyesy Lászlóé, akinek évtizedeken át meg nem bolygatott, egyedül üdvözítőnek elismert verstani elméletét alapjaiban rengette meg. Amikor a várt visszhang – nagy csalódására – elmaradt, újabb és újabb cikkekkel és tanulmányokkal igyekezett megzavarni a szakkörök tettetett közönyét. Lassanként mégis csak megszólalt az ellenpárt kritikája, még pedig meglehetősen rideg és szűkösen argumentált elutasítás formájában, jóllehet egyik-másik tételét, bár vonakodva, helyesnek elismerni kényszerült. Gábor mohón kap minden alkalmon, hogy elméletét a cáfolókkal, vagy félig-elismerőkkel szemben megvédelmezze és a temperamentumos, gyakran elmésen megírt könyvén végigvonuló keserű hang nem annyira a félreismert fölfedező elfogult berzenkedését érezteti, mint inkább a lelkes és alapos tudás rokonszenves szembeszállását az elfogultsággal és szemponttalansággal.
A Nyugat olvasói előtt a Gábor fölvetette verstani problémákat ismertetni, az ő kétségtelen nagy érdemeit méltatni fölösleges fáradság volna. Hiszen a Babits Mihállyal az “ütemelőző” körül folytatott polémiája – melyet könyvében elejétől végig reprodukál – pár év előtt a Nyugatban folyt le és erre is éppen Gábornak ugyanitt közölt dialógus-formáju értekezése adta meg az alkalmat. Ennek a folyóiratnak vezető esztétikusai (Ignotus, Schöpflin s lényegében maga Babits is) a Gábort elismerők sorába tartoznak s res judicatanak tekinthető, hogy Gábor a magyar verselés fejlődésének folyamatát mélyebben látta meg, törvényeit helytállóbban szegezte le, mint a régebbi elmélet hivei. Sőt Gábor utóbb már azt kénytelen fölpanaszolni, hogy a konzervativ metrikusok kisajátitják az ő általa először hirdetett tudományos tételeket. Ez – ha bizonyos tekintetben bosszantó is lehet – kétségtelen eredmény s arra vall, hogy Gábor harcos írásai az ellenpárt soraiban is megtették a maguk eszméltető hatását.
Jó magam, mint gyakorlati verselő, sokat bogarásztam a magyar vers ritmikai sajátságai körül s főleg a hangsulyegyezés (már mint az értelmi és verstani, illetve zenei hangsuly egyezése) okozott sok fejtörést a zene alá való fordítgatás közben. Annyit mondhatok, hogy maga a hangsulyegyezés követelménye sohasem volt előttem kérdéses és épúgy nem gondoltam arra, hogy súlytalan kótára súlyos szótagot énekeltessek – hacsak legvégső kényszerűségből nem –, mint ahogy Négyesy verstanát tanuló diákkoromban nem jutott volna eszembe, hogy Aranyt, vagy akár Zrinyit máskép, mint a Gábor hirdette elvek szerint “ritmizáljam” – azaz szavaljam az önképzőkörben. Mert hisz voltaképpen ez a lényeges. Ha bárminő vers fenhangon való közléséről van szó, a jófülű embert nem befolyásolja semmiféle iskolás metrika: értelem szerint ritmizálva fogja mondani a verset még ha sohasem is hallott “ütemelőzőről” vagy “sulytalan kezdet”-ről. Én az úgynevezett ütemes magyar verselés alexandrinus ősi nyolcas és egyéb versalakjait sohasem tekintettem másnak, mint egy bizonyos stilusú verselés sémáinak, amelyen belül a költői gondolat nemzette szavak összekerülésének esetlegességeiből alakul ki a vers tulajdonképpeni zenéje, ritmusa. Épúgy, mint ahogy az úgynevezett “időmértékes” (latinos, vagy nyugateurópai tipusu) versek szabályos lábait és cezuráit is a kaptár műsejtjeihez éreztem hasonlóknak, vagy még inkább az épület ideiglenes állványvázához, amelynek eltávolítása után bontakozik ki csak igazán az architektura.
Lehet, hogy elméleti szempontból helytelen az analógia, de nekem – ismét mint verselőnek – a négyütemes “magyar alexandrinus” kétszer hat szótaga épúgy hozzávetőleges formai sablon csupán, mint a hexameter hat és fél daktilus-spondaeus lába, vagy az ötödfeles jambus ötödfél jambusa. Az igazi versmuzsikát mindig a sablonba szorított szavak és szólamok természetes hangsuly-strukturájából kialakulva hallom. Zrinyinél – ebben bizonyára igaza van Gábornak – még nem ilyen egyszerű a dolog: az ő négyütemeseinek a létrejöttet egy ősibb versgondolkozás törvényei determinálhatták s kétségtelen, hogy ezzel a tudattal olvasva, jobban lehet őt élvezni, mint a Négyesyék fölfogása szerint. De Gyöngyösi s pláne Arany, épp azért voltak fejlettebb, művészibb verselők, mert ők egy kialakult ütemrenden belül a természetes hangsúlylüktetés ritmikai lehetőségeit zenei tudatossággal variálták.
Ezért nem tudom oly nagy mértékben, mint Gábor hibáztatni a Négyesy-verstan “rattatatta-ratta” féle kaptafáit, amelyeknek – mint föntebb kifejteni próbáltam – a vers ritmikai lényegéhez ugy sincs közük. És ezért állok az “ütemelőző” vitájában inkább a Babits pártján, aki szerintem helyesen érzi, hogy a súlytalan kezdetnek az ütemtől való elkülönzöttsége esetén nem alakulhattak volna ki Balassa és Zrinyi után, Gyöngyösitől Himfyn keresztül Aranyig a nacionális-ízű magyar versalakok.
