Marconnay Tibor: Jelenés a hómezőn
mindig kisért, de most immár kisértő
illatot hintesz a szellő elébe
és remegtetve reszketek zenédtől.
mezőn látlak mezőnek, messze útnak
s havas, dús, lilás, csipkés táj fehérje
fölött az én szivemben kebled duzzad.
kebleidet izzón bimbózni látom
s drágamivű öved a büszke híd.
s nézek szemedbe, mennybe, kék virágba
s kárognak a fekete fürtjeid.