IV.
IV.
Arra ébredt, hogy valaki költögeti. Bódultan nézett fel, aztán egy pillanat alatt ugrott talpra. Egy béres lány állt előtte mosolyogva és megzavartan.
– Az intéző úr kocsija jön amott, mindjárt ideér, gondoltam felköltöm az írnok urat, hogy olyan mélyen eltalált aludni.
Rettenetesen elszégyellte magát, „na szép dolgokat csinál ő itten” – s a lányra lett dühös.
– Jó, jó, észrevettem volna magamtól is, hisz hol a pokolba van még az a kocsi.
Még dühösebb lett, hogy valami szelíd gúnyfélét látott meg a lány szája szegletén.
– Különben mi dolgod itt? Miért hagytad ott a munkát?
– Vízért megyek a kútra, ebédidő lesz rögtön, itt a korsó a kezembe, láthatná az írnok úr – s meglóbálta az öblös cserépedényt.
– Akkor eriggy a dolgodra, ne lopd itt az időt – tört ki belőle maga előtt is szokatlan durvasággal.
A lány sértődve, büszke derékkal fordított hátat, de rögtön rá hallotta a halk kacagását, amint a csípőjét rengetve, elsietett.
– A fene egye meg – dörmögött – a szemtelenjét.
Előrántotta az óráját, tizenkettő felé járt tényleg, három órát aludt, konstatálta s még ingerültebb lett. Lesimogatta a ruháját a rátapadt fűszálaktól – a kocsi már ott zörgött a fasoron –, s kiállt az út szélére közönyös, unott arccal.
Szokott modorban, szokott dolgokról tárgyaltak. – Igaz! El ne felejtse – szólt az intéző – egy sürgős levelet kell írni még ma délben, rendelje meg a zöldség- és virágmagvakat, ami még kell: késői tököt, dinnyét…
Az írnok előhúzta a jegyzőkönyvét s jegyezte a diktálást.
Az intéző oldalról nézte.
– Mi az, maga verseket ír? – mondta elhúzott, gúnyosan megnyomott hangon.
A fiatalember érezte, hogy elpirul, mintha valami csúnya dolgon kapták volna.
– Csak úgy unalmamból firkálgattam egy nótát – mondta zavartan, vontatottan s egy villanásnyi idő alatt összekuszálódott előtte a tegnapelőtt, a tegnap és a ma, ebbe a rendes, dolgos, józan életébe sehogy bele nem illeszthető furcsa felkavarodása a belsejének.
Már messze járt a kocsi, sietett haza ebédre, s maga előtt is egyre idegenebbnek, érthetetlenebbnek, szinte lenéznivalón gyengének révlett a másik énje; mintha egy züllött csavargóval csókolóztál pertuba pezsgős mámorban valami furcsa helyen, egy furcsa éjjel s rád köszön – szervusz! – amikor másnap elegánsan és komolyan sietsz az utcán a dolgod után, a hivatalba, hogy el ne késs, mert abból baj lehet, hiszen hát élni kell és dolgozni, mert a kenyér, a renoméd, a karrier, ah, hiszen csak természetes, mit akar ez az ember? Fanyar mosollyal gondolt a tegnap esti elkeseredéseire, az éjszakájára, a mai hajnalra, hát kell neki titkolózni, bujkálni, ostobaságok miatt nem aludni, nyöszörögni, mint egy gyereknek, s aztán – ah, ostobaság – ábrándokat szőni, ahelyett, hogy két kézzel fogná meg a szerencséjét, most, amikor itt az élet, a kenyér, a jó, biztos pozíció.
Csak asszonynépséggel ne legyen baja az embernek vagy, ha már van, hát igazán felesleges minden érzelgősség. Most először érzett józanul gúnyos, nem-életlen ellenséges érzést a lány iránt, aki valami gyerekes szeszélyből bábot csinál belőle, megtapostatja vele a férfiasságát.
A kút felől az előbbi lány jött vele szembe a vízzel. Most ismerte meg, hogy ez az, akit a virággal is látott, igen, emlékszik most már rá régebbről is; finomabb bőrű a többinél, s úgy látszik, barátságos is. Elszégyellte magát a durvaságáért s vágyott egy kis egészséges kötekedésre.
– Nem adnál egy kis friss vizet, Erzsi? – Kiáltott már messziről vígan elébe.
– Ha elfogadja tőlem a fiatalúr – mondta mutatott duzzogással, s nyújtotta fel a nehéz edényt, aztán elnézte, hogy jár a nyeldeklője a mohó kortyolásban.
– Azt hittem, nagyon haragszik – enyhült meg a hangja elfogódott félrenézés közben.
A fiú nem tudott mit felelni, kelletlen restelkedés fogdosta le a magyarázkodó szavakat benne, de elmosolyodott, mikor meglátta a mellén a virágot.
– Hát azt a virágot kinek szántad, Erzsi?
– Annak, aki szépen kéri.
– Adnál egy szálat nekem is belőle?
– Akar mindet – mondta készséges örömmel, kihúzta a bokrétát a blúza hajlásából, s feléje nyújtotta.
A fiú a csuklóját kapta el erősen, parasztosan, érezte a tüzelő kart a tenyerében, s jól esett a forró természetes melegség, ami felgyúlt benne.
A lány perdült egyet, kisiklott, s már messze is járt kacagva, de kipirult arca vissza-visszafordult feléje.
Micsoda erő van ezekben, gondolta utána nézve, s el-elkapva a visszanézés ígérő biztatásait; felvágta a két karját a feje fölé, nyújtózott egy nagyot, derült szemmel elnézett melegen és szerető gyönyörködéssel a mezőn, amelyre omolva hullt az éltető teremtő déli meleg.
Eszébe jutott az ebéd, ma nem is reggelizett, rettentő éhes volt.
