II.
II.
Jókedvűen és türelmetlenül sétált fel- s alá a peronon, felujjongó gyönyörrel színezve ki a találkozás minden apró részletét.
Berobogott végre a gép, szinte kettévágva a tolongó tömeget, gyűrött ruhájú, tolakodó bakák, rengeteg hátizsákok, az étterem felé csörtető tisztek, asszonyok, civilek – hordár! hordár! – Pesti Hírlap! – kiabáltak mindenütt s ebben az áradatban a szeme izgatottan, mint hullámokon táncoló sirály, csapongva kereste az ismerős arcot, alakot, – óh, mikor majd egymásra talál a tekintetük, hogy fog nevetni –, végigfutott, nyomakodott a kocsik során, „ah, ő az” szaladt át rajta, dobban meg minden újabb női alaknál messziről, csalódva látta, hogy újra s újra tévedett: a végén már benézett rohanva, dulakodva a kocsikba, lökdösődött, lihegett – pardon! bocsánat! – oda se nézett a dörmögésnek, – hiába, nincs sehol.
Arra eszmélt, hogy csend és üresség van körülötte, a peronon, a vágányok között és belül magában is, majd kis idő múlva: hogy dühösen és hatalmas léptekkel már messze kint jár az alkonyatba boruló mezőkön, s egy gyalogúton siet hazafelé.
Kelletlen, zavaros kábulás, felbugyogó harag és hirtelen engesztelődés kavargott benne. Bosszankodott magára, hogy ilyen csekélységet ennyire komolyan tud venni. Szeretett volna nem gondolni semmire s a gondolatai makacsul s már kínos kényszerrel tértek vissza újra.
Haragudott magára s haragudott mind jobban a lányra, hogy ilyen csúnyán felültette. Levelet ír neki, goromba, csúnya levelet – s a sétapálcájával dühösen csapkodta az út menti füveket. De hát miért? Ki tudja hibás-e, hiszen – igaz, persze – nem írta, hogy éppen ezzel a vonattal jön, csak annyit, hogy délben indul. S ha lekéste a csatlakozást... s csak a késő estivel jön... és nem várja senki. Na! hát szenvedjen ő is egy kicsit, ha ugyan fogja bántani a dolog, lehet, hogy neki olyan mindegy lesz, egy jót nevet a végén, talán el is felejti, hogy kinézzen az ablakon. – Vagy – ki tudja, talán itt is volt, csak nem nézett ki... eh butaság, ilyet gondolni. Hanem igazán ostobaság volt, meg sem kérdezte: bevárta-e a vonat a csatlakozást?
„Visszamegyek” – ötlött hirtelen az eszébe, mikor már a negyedik kilométer körül járt. „Megvárom a tízórai vonatot, a szállodában alszom esetleg, de hazajöhetek akár rögtön is. Korán reggel otthon leszek, az a fő.” Egy darabig még küzdött magával – de hiszen a dolog olyan egyszerű, ha már egyszer itt van, és hátha... sőt majdnem bizonyos most már, hogy ezzel a vonattal jön. Persze világos! Hogy erre nem jött rá előbb.
Megfordult vígan és új reménységgel – újból végig gyönyörködte s szenvedte a hiábavaló várakozást, dühösen és gépies öntudatlansággal ette meg a vacsoráját s lefeküdt.
