III.

Teljes szövegű keresés

III.
Falak öve közt, dokkok köve közt
Nyírkos, mély udvar áll,
Itt szítt leget ő, hol az égi tető
Bús ólomszínt szitál,
S kétoldalt két őr leste, nehogy
Elkapja már a halál.
S benn a padon sem ült szabadon,
Még ott is, éjre nap,
Lesték, ha kelve könnye pereg
S ha fekve imákba kap,
Lesték, ne lopja meg a bitót,
Hol ő lesz préda: a rab.
S szabott rá az igazgató
Zord rendszabály-hadat:
Jött orvos, kinek a halál
csak kór-tény, szürke adat,
S naponta kétszer pap, ki beszól
S szent könyvecskéket adat.
S naponta kétszer szítt pipát,
Egy-egy pint sört is ivott,
Elszánt lelkén a rettegés
Már nem talált buvót,
Sőt szava már: - oh jönne bár! -
Bakót vígan hívott.
S egy őr se merte kérdeni,
E torz szó mire megyen?
Mert aki mord foglári sort
Vállalt, így is tegyen:
Annak kemény ajkán lakat
S arcán álarc legyen.
Oh, mert különben halk szava tán
Könnyes lesz és szelíd,
S a gyilkosok odvába zárt
Szánalom kin segít?
Testvéri beszéd áldott neszét
Melyik szív érti meg itt?
*
S csak jártuk a kört: bicegő, gyötört
Dísz-falka, bohóci raj,
S nem vájta agyunk, hogy kik vagyunk:
Pokol brigádja, hajh!
Csupa maskara-báb, csupa ón-sulyu láb
S tövig lenyírva a haj.
S téptünk kátrányos kötelet
S körmünk vérzett s letört,
Ajtók pora várt, sikáltuk a zárt,
Más meg cellát söpört,
S deszkás folyosót mind sorba mosott,
Csörgetve a csöbört.
S mind tört köveket s varrt zsákszövetet,
S fúrt porló sziklafalon,
S pléhet kalapált s fájó dala szállt,
Hol izzaszt kerge malom,
De a szívbe bent iszonyu csend,
Ott hunyt a Borzalom!
Csend, rémítő … a rém idő
Állt, - hínárfogta ár, -
S feledte mind: felé mi int,
Rab-sír, tébolyda bár,
míg egy este, láttuk, visszajövet:
Egy friss sír nyílt üre vár!
Óh, élőt várt a tágra tárt
Ásító, sárga torok
Vérért epedt a rög s a repedt,
Gyűrűs aszfalt-burok,
S tudtuk: mire új hajnal szele fúj,
Egy társunk lógni fog!
Jöttünk befelé s lelkünk betelé
A Sors, a Halál, a Gond,
S jött kistáskával a bakó:
Imbolygó esti pont,
S a számozott vas-sírba ki-ki
vacogva szerteosont.
És éjjel a holt folyosókon át
Úgy sejlett, rém-raj ered
S leng, jár s oson e vas városon,
Nesz nélkül töltve teret,
S a rács mögül, hol az éj meg-ül,
Viaszarcuk lesbe mered.
S ő úgy pihent ott, mint akit
Künn ringat szende rét,
Nem is értették zord őrei
Édes, mély szenderét:
Hogyan alhatik így, aki érzi nyakán
A hóhér kenderét?
Pihenni ki bír, hol nyögve sír
Még az is, féktelen,
Ki csak ölt s rabolt s könnye sohse folyt
S most virraszt végtelen,
Míg agyán vadul a m á s kínja dúl
És gyötri éktelen?
*
Jaj, szörnyű az: vergődni a más
Halálos bűneért,
Mint kard hegye szúr, mely a szívbe fúr
Tövig s mérgezve sért,
S rá könny pereg, óncsöppü sereg,
Bár más ontotta a vért.
Posztópapucsos sok nesztelen őr
Cellánkba be-belesett,
És szánta a rajt, mely a kőre hajt
Bús főt, gyötrelmeset,
S mely - Óh csoda! - mint még soha:
Imázva térdreesett…
Vergődve folyt s vad volt s bomolt
Térdelve, imázva e tor,
Setét gyászsátrat vont föl az éj,
S az is dúlt volt s komor,
S bűnbánatunk zord íze mart,
Mint spongyán keserű bor.
*
Kelt szürke zaj, kelt rőt zsivaj:
A kakas hangja szólt,
De vackunk torz nép húzta körül
S az éj még nem oszolt,
Úgy tűnt: örök tánccal pörög
A sok gonosz kobold.
Ujúlt, ha szűnt: kelt, meg tovatűnt,
Mint ködben utassereg,
Surrant a minét, mely a hold szinét
Ellepve körbepereg,
Míg lejtve vegyül aki lakzira gyűl
S szörny bájjal incseleg.
Mert láttuk amint kacsintva int
Az árnyraj s karba-kar
Kört körrel kerül s új táncnak örül,
Szellemcsárdást kavar,
Vadat s furát, száz torz figurát,
Mint szél, ha fövenyt zavar
S járták tovább, mint ferde fabáb
Ráng dróthegyű lábaival,
S fülünkbe gyűlt s iszonyt fütyült
Rút maszkjuk alól a dal,
Mely a holtakat is jaj, a holtakat is
Felkölti, úgy rivall:
"Hujhuj!" - így üvölt - "jó tág ez a föld!
De a béklyó lomha súly ám!
És úri dolog ha a kocka forog,
Csak nyerni s nem ülni pulyán, -
De a Bűn lever s nem nyer aki mer
A Szégyen zord lebuján!"
S nem volt levegő ez a lebegő,
Ujjongó, pokoli nép,
Jaj! tudja a rab, kit a lánc harap
S a vas lehúz, ha lép, -
Krisztus sebére! - tudja, hogy él
Mind-mind ez a fancsali kép!
Kört körre még, - forgó kerék, -
Pár párt kuncogva karolt,
S volt, aki kiállt s bájat kínált
S a lépcsőn felfarolt
S mind leste imánk s kancsítva ránk
Igy majmolt s udvarolt
*
A reggeli szél már nyögve suhant,
De még vak volt a lég,
Sűrű szövetét a nagy, éji, setét
Szövőszék szőtte még,
Ám térden a rab mind félte a nap
Jöttét, mely bosszúra ég.
És nyögve a szél átjárta a hűs,
Könnymosta, zárt falakat,
S mint érc forog, küllőn ha forog,
Perc percbe fájva akadt:
Bús szél! mit tettünk, hogy reánk
Ily vad dühöd szakadt?
Majd láttam a rács-árny ón-fonatát,
Hogy a mészfalon lenyúl,
Szemközt a priccsel, milyet az ács
Pár deszkából gyalúl
S tudtam: már messze, valahol
Az Úr vérhajnala gyúl.
*
Hat óra … cellát söprögetünk …
Hét óra … újra csend …
De mintha vakon a holt falakon
Nagy szárny suhogna fent,
Bús fagy szele száll: a nagyúr, a Halál
Im ölni megjelent.
Nem volt e vendég leple bíbor,
S nem hozta hold-színű ló,
Pár ölnyi zsineg, faggyús fa-sinek, -
Bitóra ennyi való,
Mit a Rém hozott, csak ily átkozott
Gúzs volt, szörny tettre jó
S mint éji had, ha lápra akad
S hínár fon a lábra bogot,
Pisszenni se mert, imát se kevert
A sok rab s nem zokogott, -
Csak meghalt bennünk ott valami:
A Remény halt meg ott.
Mert zord útján a bűnhődés
Jön-jön s a lépte komor,
Gyöngét lever, erőst lezúz,
Rágázol s hant fedi, por,
S vad szörnyeken is apagyilkoson is
Vas sarka áttipor…
*
Így vártuk a nyolc bús óraütést,
S már nyelvünk marta a láz,
Mert nyolcra ha kong ez a szörnyű gong,
Egy lelket porba aláz,
S vad gúzzsal a Sors, az ölni gyors,
Jót s rosszat sorba gyaláz.
Így vártuk, tétlen a zord jeladást,
Halk raj, mely élni se mer,
Sok lomha rab, bús szirt-darab,
Mely holt pusztán hever
S csak a szíve dobog, mint dob ha dohog,
Mit őrült bú dühe ver.
*
S riadt a hang: a rabharang
Felverte a gyász leget
S minden zugot átkúszva búgott
A jaj, a szárnyaszegett,
Mint bélpoklos ha bújva rí
Zsongó zsombék megett.
S mint bús álomból, mely felénk
Rémtükröt fordító,
Elénk kép tünt: zsíros hurok
S éjszínű, zord bitó
És jajduló, hörgésbe fuló
Ima hangja is ordító…
S hogy mily iszonyú volt ez a bú
S a végső ordítás,
A vad sóhajok és vérízű jajok, -
Mint én, nem tudja más,
Mert annak, ki több életet él,
Sírt több halál is ás.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem