Stéphane Mallarmé: Ablakok
Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, -
Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,
De fő, hogy látja még, ott künn a nap virúl!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja
Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirúl!
Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek
Lágy bőre kincseit… míg mocskos lesz a fájva
Tapadó csók nyomán a langy arany üveg…
S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús
Ágy s köhögés… s ha künn vérzik a naplemente,
Szeme a fénybefúlt tetőn túl, messze, dús
Bibor- s illat-habon aluszik mindahány,
Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,
S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!…
Boldogság-vályuhoz fetrengni s falni hajt,
S ki egyre szimatol, moslékot merre lelne,
Hogy nősténye egyék és szoptassa a fajt,
Hol elfordúlhat a lélek az éktelen
Léttől: gyúl az üveg, szűz harmatban feresztve,
Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,
- Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! -
S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémúl
Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!
E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!
Orromba bűzöl a Butaság hányadéka
S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!
Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? -
Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,
- akár zuhanni is, örök terek ürén? -