Erdősi Dezső: Néhány szó Greiner Jenőről
Erdősi Dezső: Néhány szó Greiner Jenőről
Ötvenhárom éves volt, de aki nem ismerte, bízvást hetvennek mondhatta. A kór az aggastyán ridegségét és megnyúltságát erőszakolta arcvonásaira, de a galambősz haj alatt, a petyhüdt ráncok között fiatalosan és maróan villogtak a szürke szemek. És a szürke szemek mögött vehemensen dolgozott az agy, csakúgy, mint húsz év előtt, termelvén az igazságos kritika gondolatait, gyakran félelmeteseket, amiket ha nem tudott megírni a lapban a kiadó vagy a szerkesztő érdeke miatt, elmondotta őket a kávéházban, a szerkesztőségben is, legtöbbször a kiadónak és a szerkesztőnek a szemébe. Pedig, ahogy a szakmában nevezik, közgazdász volt, ő írta azt a rovatot, mely a szöveg utolsó hasábjain szerényen, de hasznosan húzódik meg. Ha a mi lapjainknál csak félig annyi tehetséget és tudást követelnének meg a közgazdászoktól, mint például az íróktól, sok helyütt nem akadna, aki meg tudná írni az utolsó rovatot. A közgazdaság rengeteg nagy tudomány, aki ért hozzá, nem bolond, hogy ezt a kincset éjjeli redakciós munkában fecsérelje el; hanem, ha lelkiismeretes ember, könyveket ír és egyetemi tanár lesz, ha gyorsan akar boldogulni a nagybankok és a politika vizein evez s akkor csak olyat ír és beszél, ami neki hasznos. Greiner előtt a tehetség és a tudás ezeket a pálmás utakat nyitotta meg, de ő bohém volt s ezért megmaradt újságírónak. Bohém volt, de nem vidám és élveteg, hanem az élettapasztalástól és a vesékbe látástól keserű. Mindig józan és boncolgató maradt, a legviharosabb éjszakában is, s amikor a hajnali felhők mögül kibújt nap elbágyadt idegeinket simítgatta, olyankor suhogott legélesebben az ő elméjének pengéje. Szerette az éjszakát, mert az éjszaka szép s mert tele volt diszkrét temperamentummal és féltve rejtegetett kedéllyel. Bohém vonás volt az is, hogy szerette fitogtatni a cinizmusát, pedig, aki úgy tudta szeretni a magyarságot, úgy tudta gyűlölni az aljasságot, a strébereket és a tisztességtelenséget, mint ő, az nem lehetett cinikus. Kisujjában volt az egész újságírás. Jó memória szolgálta képességeit, történelmünket különösen 1867 óta jelesül ismerte. A magyar politikában elsőrangúan jártas, szerette és nagyra becsülte az irodalmat. Ez a sokoldalúsága energiájának csak egy részét hagyta meg kenyéradó mestersége, a napi közgazdaság javára; többre becsülte egy jó költő könyvét a legszenzációsabb bankigazgatói kijelentésnél, vagy alaptőke-emelésnél.
Egy ízben büszkén említette, hogy ma olyan közgazdasági cikket írt, amely a párját ritkítja.
– Hogy-hogy? – kérdeztem tőle.
– A cikkben nemcsak, hogy egyetlen idegen kifejezés nincs, de még olyan terminus teknikus sem, amelyet Szinnyei tiszta magyarnak el nem fogadna.
Egy közgazdász, aki arra büszke, hogy színmagyarul írta meg a cikkét! Akinek Lánczy Leó nem kompetens, de Szinnyei bácsi az. Csoda-e, ha Greiner Jenő szegény ember maradt?
Könyvet nem írt, pedig tudott volna. Lehet, sőt bizonyos, ha egészségesebb korában nyugalmasabb révbe kerül, ahol megbecsülik s a szakma kevésbé úrias, munkáitól megkímélik, akkor maradandót alkotott volna. De életének java részét kis lapoknál, óh, milyen kicsinyes körülmények és méltatlan viszonyok között töltötte el! Úgy élt ott, ott a száműzött.
Amúgy is beteg gyomra végre is belecsömörlött a dolgokba s otthagyva a szakmát, publicistának szegődött a «Magyarország»-hoz. De akkor már ötven éves volt s a halálos kór nagyokat pusztított a testében. Három éven keresztül írta hattyúdalait a «Magyarország»-ba, s csodálkozva szemléltük, mint szárnyal és terebélyesedik az erős teljes szellem a halálra szánt emberben. Cikkei az erő és logika pillérein épültek, a gondolatok sietős lihegéssel követték egymást, kíméletlen színekkel és maró szatírával dekorált. Ahhoz a fajtához tartozott, amely szatírát tud, de humort nem. Minden sorában, éppen úgy, mint minden idegszálában a világháború vibrált, s az őrületes vérözönből egyre Magyarország problémáját halászgatta: mi lesz ezzel az országgal, megmarad-e, felszabadul-e? A nagy kérdésre nem kapott választ, pedig sokszor mondta, hogy legalább a végét szeretné megérni, De a sors, mely oly mostoha volt hozzá, az utolsó kívánságát sem teljesítette.
