V.
V.
Miklós titkos mosollyal nézte a mulatozókat. A kedves nyáréjszakában vidám volt és megelégült az egész emberiség s az egész Természet, Miklós azonban úgy érezte, minden ő érette van. Valami jóleső szorongás és rebegés volt a lelke mélyén, elvesztette a nyugalmát, elvesztette a keménységét, híg volt és mozgékony s minden pillanatban kész rá, hogy nevetésben s fütyörészésben törjön ki.
Lám, hát mégis megtalálta az élet, a megélés kulcsát.
A szeme folyton Ardayt leste, Ardayt kereste s most Margittal szegénykével nem foglalkozott tizedrésznyit, mint a hatalmas képviselővel, aki ebben a percben a jövőnek, a föllendülésnek, a nyugodt, gazdag életnek a forrása volt a szemében. S már meg is látta, meg is érezte a benne rejlő kedvességeket, az egyéniségének szilárd és sziklaszerű erősségét, úgy látta, építeni lehet erre az emberre…
De azért ez az utolsó – mondta magában. – Csak egyszer biztosítva legyek vész és vihar ellen: behúzódom a magam kis fészkébe s csiripelni fogok, mint a madár. Csak magamnak s csak a családomnak élek s az emberiségnek, amelyre kell, hogy kiáradjon belőlem a nagy jóság s a nagy szeretet… Csodálatos az Isteni végzés útja, hogy a gonoszokat teszi az igazak szolgáivá…
Ardayra úgy gondolt, mint a csalétekre, amelyet bevetett az Élet vizébe s általa fogja ki a maga Boldogságát. A Pénzt, amire szüksége van ahhoz, hogy örökre mentve legyen az ő drága szerelmese a nyomorúságok rabságától… Most már meglesz… Távolról nézte Ardayt, s kimondhatatlan gyöngédséggel, ráontva minden szeretetét s háláját…
Míg a párok végtelen körforgatagban suhogtak előtte a tágas, a nagy szellős helyiségben, amit a bál céljára alakítottak át, igazán kedves, díszes, csupa zöldág s csupa virág fészekké, untalan visszagondolt arra a nem is oly régi s nem is oly távoli napra, mikor «elvégeztem, hogy gazember leszek!»
Nem volt kellemetlen s nem volt sértő a lelkének ez a cinikus mondás, inkább humorosnak tűnt fel előtte, hogy ő, Matolcsy Miklós a szelíd és jámbor fiú s éppen ő, a III. Richard jelszavát tűzte ki életalapító terveinek irányelvéül, de neki már az is gazemberségnek tűnt fel, hogy különböző s kissé komplikált módon emberi érdekek szövevényébe kapocsul állította be magát. S lám az emberek hogy megérzik, ha valaki hasznukra lehet bárhol s bármiben. Mióta így elszánta magát arra, hogy kölcsönös viszonylatokkal egyenlít ki nagy differenciákat, azóta nemcsak ő jár egyenesebben s gondolkodó, mégis derült arccal, hanem az emberek is nagyobb tisztelettel, több bizalommal és szinte szeretettel néznek rá.
A kurátorék nem győznek elég ajándékot küldeni az édes anyjának; s ő, a puritán férfiú engedi elfogadni s mosolyog az anyja naiv csodálkozásán: «mi történt egyszerre ezekkel.» Mi történt! Hozza őket az érdek s ő egyáltalán nem érez semmi lelkiismeretfurdalást azért, hogy elfogadja. Most nem önti ki a kanna tejet a kutyának az ajándékozó szemeláttára: most inkább evés közben jött étvággyal folyton mérlegeli, egyre számítja, mennyivel adósai a kurátorék az olcsó földbérletét… s hogyan és mit lehetne rajtuk még behajtani szép szerével… Már tudatára jött annak, hogy ő is tud hasznára lenni másoknak s akkor elvárja, hogy ugyanazok anyagi szívességekkel méltányolják azokat az anyagi hasznokat, amelyeket ő átenged, vagy átad vagy megszerez.
S Arday!… Mintha kicserélték volna ezt az embert. Mikor bizonyos habozásokkal s kételyekkel s lelki zúgással legelőször beállított hozzá: a nagyúr született finomsággal s előkelőséggel és nagy ravaszsággal, vesébe látó gonoszsággal érezte meg, hogy ma már nem az az ember áll szemben vele, aki a szállodában egy szerzetes ridegségével bírálta felül az emberi esendő bűnös jelenetet, hanem az életnek egy hajótöröttje, aki partra érve most már okosságra s ügyeskedésre és előre spekulálásra szánta el magát, szóval egy rendes és közönséges ember, akiből kihullott a rideg s embertelen fölény, és tele van a haszon vágyával, a nyereség ábrándos imádásával… Hogy jött azonnal segítségére, hogy megértett félszóból, dadogásból mindent, hogy ültette le mekkora szivarokkal kínálta meg, mily szívesen ajánlotta fel azt a telket az egyház céljaira s milyen ügyesen hárította el magától az azonnali s az ellenszolgáltatás nélküli átadását… Valóságos diplomáciai mestermű volt, ahogy fokról-fokra behálózta, ahogy jöttek a kis levélkék: «Igen tisztelt, kedves lelkész úr!» azokkal a kerek s határozott betűkkel, amelyekben lelki nyugalom, az egyenletes akaratú s gondolkodású ember egyenes vonala uralkodik (mennyire csodálta ezt a zavartalanul, mindig egyforma, határozott s ép írást, félelmes volt neki, mert ő ahányszor tollat vett a kezébe, annyiféle volt az írása, amint valamely karakterállapot magától adódott neki, vagy újabban mesterségesen állította fel magában.) Azok a szíves és kedves előzékenységek: «óh kérem, tiszteletes úr, én vagyok magára rászorulva!» s az a finom ravaszság, mikor nem egyszerre az ajándékokkal s ígéretekkel végre kijött a lóláb: meg kell hívnia a musai papnét, garantálnia kell, hogy itt lesz a bálon… Ezért igen, ezért minden: ezért adja át az egyháznak a földet, ezért ajánlotta fel neki a városi másodlelkészi állást, ezért viselte magát négy napon keresztül egészen atyafiságos, egészen baráti viszonyban… Ahá, az emberek kellő érdekért szívet is tudnak találni magukban azzal szemben is, akit különben száz mérföldre kell hogy érezzenek maguktól. S ő nem úgy van?
Hát ő nem szerette meg ezekben a napokban ezt az embert, aki csupa finomság, figyelem s lekötelező kedvesség vele szemben? Nem talált elég mentséget a számára, nem talált elég értéket a lényében? Nem ismerte fel a magyar urat egész gazdag felkészültségével, magas szellemével, tiszta s határozott látásával, azzal a kimondhatatlan sugárzó melegséggel, amely körülveszi az egész lényét s minden lépésén illatozik s árad belőle. Nem tudta ő eddig, mi az az úr! Nem tudta, micsoda édes érzés a hatalmasokkal egy asztalnál ülhetni, azoknak a beszédét hallani, akik miniszterekkel élnek együtt s azoknak a hatalmas pártfogására építeni, akiknek kezében van minden lehetőség. Hát íme, ha csak azon fordul meg, hogy őbelőle rövid, a legrövidebb idő alatt egy tekintélyes városnak másodlelkésze legyen, hogy egy ember mennyire kedveli meg az ő egyéniségét: ah, erre a gondolatra úgy kinyílt Arday előtt, mint virág a napsugárban, kedves volt és természetes, okos és kiáradó. Minden, amit tudott, minden képesség, ami csak ott rejtezett a lelke fenekén, az mind egyszerre fölpattant, s boldog volt, hogy minden pillanatban éreztette vele a nagyúr, hogy őt valami kivételes, valami egészen külön elbánásban részesíti. Hogy őt másnak tartja, mint másokat, hogy benne megérzi azokat a kvalitásokat, amelyek messze fölül emelik a falusi élet nívóján…
Valósággal eksztázis vett rajta erőt, az élet sikerülésének boldogsága, amely versenyezett azzal a nagy érzéssel, hogy egy leányban megtalálta a lelkének leggazdagabb kiteljesedését.
Mi hiányzott neki e pillanatban? A jövő ígéretének szép és gazdag boldogsága világított felé.
Csak a lelke mélyén volt egy hang, amellyel folyton beszélt, amelyet elakart némítani, amelynek untalan azt mondogatta: «Ez azonban az utolsó! Ez mégis játék a nagy érzésekkel, ez könnyelműség az örök igazsággal szemben: csak most sikerüljön, kiszakítom magam ezeknek a nemtelen vágyaknak a karjaiból és… Csak most az egyszer, csak sikerüljön, csak biztosítva legyek ez egy nagy kockázattal, csak ezzel biztosítva legyek… Csak meg legyen az a választás… Csak elvihessem innen az én kicsimet, az én egyetlen kis drágaságomat, a városba, a piszkos falusi kis élet és a kis szennyes parasztok, a rossz szagú apró állatok marakodásai közül… Mégis a város más… Úri emberek közt élni… ah, az egészen más élet…» S megborzadt, ahogy felvillant előtte, miket kellett elszenvednie a falu nyomorúságai miatt: ha ezt kellene adnia szerelmesének! Ah, ezeket a kínokat, ezt a szegénységet, ezt a földi poklot…
De elhallgattatta magában a feltüremlő fenyegetést, a sötétségből kiszökő tűznyelveket s titkos mosollyal nézte a forgó, zsibongó, zúgó népet, amelynek az arcáról a pillanat öröme ragyogott. Hogy tudnak az emberek örvendeni a perc érzésében: ő benne, úgy érezte messzehordó tervek csírái sarjadoznak, mint melegágyban.
Hirtelen meglátta, hogy Arday Dékányné mellett ül. Megdobbant a szíve: sikerült.
A játszma meg van nyerve, félve leste, milyen arccal beszélnek s örömmel látta, hogy vidáman csevegve s egészen fesztelenül, mintha soha semmi sem lett volna köztük… Egy pillanatra megvetette őket ezért, de aztán rettegve gondolt arra, hogy mennyi veszély fenyegette őt, ha nem így megy a dolog… Akkor elmarad az iskolatelek, elmarad az egyházi adó felemelése, ami, úgy látszik, egész jó úton megy… Elmarad a városi papság, elmarad minden… Mit bánja ő, erkölcs, vagy erkölcstelenség: csak ezek most legyenek egymásé… Tudta, hogy örökre jó pártfogót nyer a papnéban, ha tényleg Ardayné lesz belőle… Kicsit elpirult, nem merte ki sem mondani magában, hogy mi a neve annak amit ő most csinált! összekeríteni két vénet… Még csak nem is ifjakat, vérbujákat, lélektüzeseket, de két kiszikkadt vénet, akik túl vannak mindenen… Fuj… s ki tudja, mi céljuk van még ezzel…
Valósággal megkönnyebbült, hogy egyre kínzóbb érzései közül kiszakadhatott: a kis ügyvéd jött hozzá, ugyanaz, akit a minap az úton a sógorára haragvó parasztnak akart ajánlani!
– Hogy van, hogy van? – mondta az ügyvéd s erősen megfogta a kezét. Miklóst kicsit zavarta ez a bizalmas hang, félt, hogy a ráfigyelők előtt rossz híre támad, a zsidóbarátkozás miatt, félt, mert nem tudta, Arday hogy van az ügyvéddel: most mindent egy síkra vezetett le, mindent az Arday kegyére vonatkoztatott, de az ügyvéd oly rendíthetetlen komoly volt s mégis valami humor volt a lényében, hogy nem tudta megtagadni igaz valóját: tetszett neki a nyílt és őszinte s igaz ember. – No, dolgozik-e valamit?
Miklós háromszögbe törte a homlokán a ráncokat (zavarodottan vette most észre magán, hogy ezt Ardaytól tanulta, hát már a külső mozdulatok is ragadnak rá…)
– Az utóbbi időben nem tudok dolgozni – mondta.
Persze hogy nem: most más gondok foglalják le… Hogy lehessen gondolatok sima láncát űzni-fűzni, mikor az anyagi érdek lázával van tele minden csepp vére.
– No, nem is érdemes. Irodalmi munkát vidékről folytatni, tisztára őrültség – mondta az ügyvéd. – Nem is tudja, hogy pályadíjat nyertem? Igen, a budapesti Jogászegylet tűzött ki egy föladatot, egy egészen zárt kérdés, tisztára spekulatív természetű dolog: azt megnyertem.
– Gratulálok.
– Na nem olyan tegnapi keletű az eset, még a télen volt. Csak onnan jut eszembe, hogy a napokban fenn voltam Pesten. Megjegyzem, a dolognak egy részét felolvastam a Jogászegyletben, Schwartz Guszti odajött s gratulált, azt mondta, még ilyen nem volt. Most aztán félévi késedelemmel megjelent a füzet, egy példányt sem küldtek belőle. Kiadták a háromszáz korona pályadíjat s megvan. A szerző kuss. Hát bemegyek az Andrássy-úton a Lampel-féle könyvkereskedésbe, a segédtől kérdezem borzasztó ártatlan képpel, hogy X. Y-nak ezen dolgozata megjelent-e s van-e belőle példány? Igen, igen, mondja egy másik segéd, úgy látszik valami csodás memóriájú egyén, aki azzal parádézott, hogy még erre a teljesen ismeretlen és obskurus névre is emlékszik: ő megtalálja. Csak úgy irultam-pirultam, mint egy kislány, képzelheti… S a gazember kérem valahonnan, valami sötét zugból előszed egy kis szürke füzetecskét s mint egy balerina szervírozza nagy meghajlással. «A szerzőnek tetszik lenni?» Gondolhatja, hogy kívántam a pokol fenekére s hogy kotródtam, de hogy a szeme elől… Nyilvánvaló, hogy én voltam az egyetlen, aki egy példányt vett a jeles tanulmányból… Nem érdemes, kérem, irodalmilag jeleskedni… Azoknak igen, akik Budapesten vannak, mert azok másképpen tudják kamatoztatni a dolgot. Hát hiszen én is arra szántam az egészet természetesen, mert egy ilyen kisvárosban élni, az nem nekem való. Tyúkpörökkel, vagy még sokkal rosszabb dolgokkal foglalkozni. Azt hiszem, most sikerülni is fog feljutni…
– Budapestre?
– Igen.
Egyszerre néztek mind a ketten Ardayra, s Miklósban az az érzés lobbant fel, hogy ez is a képviselő által, ez is Arday útján, hogy ez is ugyanabból a dologból akar megélni, amiből ő… Elmosolyodott… Nem irigyelte. Mint valami nagy és bőségesen terített asztal, úgy tűnt fel előtte az Arday élete, hogy azon lakomázhatnak a legyek megszámlálhatatlan példányban… Csak egy kicsit undorodott magától: ő is egy ezek közt a legyek között.
Margit suhant el előtte, valakinek, táncosnak a karján.
Szembe nézek, a leány olyan szelíd, olyan szinte fájdalmas mosollyal nézett rá, Miklós lángvörös lett: most hűtelen, hűtelen és távol maradt. Égett az arca a szégyentől, egész megfeledkeztem, szegénykém, terólad. El kellett fordulnia gyorsan, mert félt, hogy az ügyvéd észrevesz valamit az arcán…
– Nem, most már fel is szabadítom magam – mondta magában. Ardayra nézett, szinte szuggerálni akarva neki, hogy ránézzen, rágondoljon. Arday azt ígérte, hogy a bál estéjére meg fogja csinálni az ajándékozási szerződést, hogy azt a bizonyos telket az egyháznak adja s ő a kurátort, a bírót s a tanítót már iderendelte s azok ott az ajtó sarkában lesik, hogy mikor kell a képviselő úr elé járulni, hogy átvegyék azt az okiratot, Miklós úgy gondolta, hogy Arday ezzel tüntetni akar a báli közönség előtt, azzal, hogy nyilvánosan adja át. Istenem, mért ne legyen ennyi öröme, ha ez neki jól esik. Úgyis nagy áldozat amit tesz…
Merően nézte, hogy vannak egymással, hogy megy a dolog: mit mondhat a papné. Valami kínos nyugtalanság fogta el, szívszorongás: most mi lesz, ha nem sikerül! Mi lesz, ha Dékányné nem áll kötélnek. Mi lesz, ha Arday nem éri el azt a célt, a mit ő általa el akart érni… Nem is merte végiggondolni, a vér leszállott benne s szinte szédült: akkor vége mindennek. Vége a barátságnak, az ajándékozásnak, az adóemelésnek, a földbérletnek, akkor vége a házasságnak, vége a szerelemnek… Akkor Margit elutazik haza… Jegyváltás nélkül… Ah, ki tudja találkoznak-e többet az életben…
Végre úgy tetszett neki, kegyeskedik feléje nézni a képviselő úr. Erre rögtön fellobbant s rohant feléje.
Arday tovább lépett pár lépést Dékánynétól, aki asszonyok közé vegyült s az ajtó felé indult. Az arcán szórakozottság volt és beesett vonásain valami kelletlenség s fáradt kifejezés.
Miklós a gazdatisztbe ütődött. Ez nagy darab vastaghangú ember volt, megragadta Miklósnak a vállát s kissé tiszteletteljes, kissé konfidens bizalmassággal dörmögte a fülébe:
– Jövő vasárnapra az egész cselédséget berendelem a tanyákból. Elláthatja őket szentséggel.
Úgy mondta ezt, mintha ez egy kissé kitüntetés volna, mintha ez bizalmasság volna az uradalom részéről, mintha ez azt akarná jelenteni hogy már neki is tudomása volna arról, hogy a nagyságos úrnak a kegyeiben van a pap. Még egyszer odahajlott a füléhez s szemhunyorítva dörmögte:
– Ez kivételes dolog, ilyen nagy munkaidőben, de már a nagyságos úr is tudja. Ezt csak a kedvenc papjainak szokta megadni. Semmi kifogása nem volt ellene. Sőt valószínű, hogy ő maga is jelen lesz az istentiszteleten.
Intett hozzá, mintha ez valami fejedelmi boldogságot kellene, hogy jelentsen a kis falusi pap számára. Kitüntetés, nagyszerű.
Miklós most az egyszer nem érezte magát lealázva, valóban úgy hatott rá, mintha ez valami igazi kitüntetés volna.
Mosolygott s fesztelen volt s kiegyenesedett. Észrevette, hogy mellette áll az ügyvéd, az ám, ez is a famíliához tartozik, hisz az Arday ügyésze… Arday most ment el előttük, úgy látszott, a bejárat felé indult. Miklós előbb lépett, még egész este nem volt alkalma üdvözölni, mély s tiszteletteljes, de valóban egy kissé bizalmas meghajlással köszöntötte, valahogy olyan érzéssel, hogy neki több szabad, mint másnak: hiszen ő nem szolgája, ő független ember, ő az isten embere, ő pap, aki szinte egyenrangú valahol, valahogy…
– Alázatos szolgája, jó estét kívánok, képviselő úr… – mondta mosolyogva s legszebb csillogásával sötét szemeinek.
A képviselő egy pillanatra megállott, ellenségesen végigmérte a papot, hidegen, eltaszítva, szinte megtámadva, megbüntetve valamiért.
– Nagyon sajnálom – mondta fogatlan szájjal –, nincsen időm. Egyáltalán, ilyenkor hagyjanak békét az urak.
Ezzel továbbment, olyan fagyosan és ridegen, félelmes volt. Miklós eldöbbenve, megalázva, leforrázva maradt ott s szinte levegő után kapkodott.
Néhány pillanatig mindhárman mély csöndben állottak a báli zsivaly közepette, akkor Miklós elindult ellenkező irányban, a bejárat felé, szabad levegőre volt szüksége… A kasznár utánahajlott, megfogta a karját:
– De el ne feledkezzen a prédikációról – mondta atyásan, fölényesen, mintha ezzel azt akarta volna mondani: – én nem láttam, nem hallottam semmit, én azért a régi vagyok.
– Igen – mondta Miklós. – Dögölj meg – gondolta hozzá.
Az ügyvéd jutott eszébe, az mellette ment, odanézett rá.
– Megbolondult ez? – kérdezte, hogy elhárítsa magáról a megalázás egy részét. Komiszságba burkolózott, hogy a komiszság ellen védekezzék.
Az ügyvéd felvonta a szemöldökét.
– Tojok a fejére – morogta Miklós fuldokolva.
– Kért valamit tőle? – kérdezte az ügyvéd nagyon bölcsen s emberismerően.
Miklós megzavarodott s gyáva volt felelni. Úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
– Nekem?… Mi közöm van nekem hozzá!… – mondta most már álcásan – s úgy néztek egymás szemébe az ügyvéddel, mintha fognák egymást, mintha ki akarnák egymásból húzni a titkot…
Csak tétova és a mitsemértést jelző pillantással váltak el, mintha mindketten valami természeti tünemény idegenszerűségével volnának szemben.
Szédülve ment ki a szabadba. A kurátor megfogta a kabátja szárnyát, s a szemébe kacsintott.
– Hagyjon nekem békét mostan – mondta durván. S ugyanolyan durván, ahogy Arday mondta az előbb.
A kurátor nagyot nézett, aztán összekacsintott a bíróval.
A kútig ment, mintha inni akarna. Tétován állott meg, a feje szédült. Egészen fel volt dúlva.
Forrott a vér az ereiben, láz volt az agyában a szíve körül görcsös markolászás.
– Á, á, világi élet – mondta magában. – Ez hát a hatalmasok kegye… ez minden… így kell építeni emberek jóakaratára… Ah, én nyomorult… hát már odáig jutottam, hogy így lehet velem elbánni… Ekkora szégyen… Ha ezt túl lehet élni, akkor nincs többé szégyen… akkor nincs többé bőr az arcomon…
Micsoda élet s mi ez az élet. Micsoda szövevény és milyen isten nélkül való tusakodás… Ez hát az, amit mondanak, hogy aki letér az erény útjáról könnyhullatással vet s könnyhullatással arat… Én nyomorult s alávaló galád: letértem az egyenes útról, az erény tisztességéből… Persze, láttam, hogy a bűnöst tisztelet s méltóság veszi körül, a képmutatót dicséretekkel halmozzák el, a buta rajongót, aki egyetlen jót nem cselekedett életében; felibe helyezik a tudomány emberének, annak aki kész feláldozni a tiszteletet s az élvezeteit a tudományáért, azért, ami meggyőződése szerint szent és jó. Azt láttam, hogy mindent sötétség vesz körül, ami tiszta és jó, hogy csak az a nagy, ami külső csillogással van bevonva, hogy az élet mindenről kérdez csak az erkölcsiségről nem… Azt láttam, most megláttam, hogy szeretet nincs sehol, minden csak érdekhálózat, hogy az emberek egy rettenetes hálóban vergődnek s mindnyájan ugyanazt vonják… Ah, én is élni akartam, pénzt akartam, szerezni akartam… Gyenge volt a szemem, hogy átlásson ezen a homályon s lesüllyedtem a bűn örvényébe.
Gaz lettem, aki eladja érdekeit, eladja a községe javait, eladja a lelke önbecsülését: nagy urak szolgája, lakája lettem, szerelmi kerítő lettem, megaláztam magam, letapostam az emberi méltóságomat, méltatlan lettem egy szűzi lélek, egy angyali ártatlanság szerelmére… Méltatlan lettem az igaz isten pillantására… méltatlan lettem saját magam előtt…
De ha én gaz vagyok: mi tett azzá?…
Ti, kutyák, alávalók, ti gyilkosok, ti szerencsétlen, emberi férgek, akik csak a falásnak s aljas szenvedélyeiteknek vagytok rabjai s végrehajtói… ti, emberek, érdekhajhászok, kikben sehol jóság s szeretet és ember nincsen, ami van, csak arra van, hogy mézzel vonja be pillanatnyi érdekszámításotok útját… Ami van, csak arra van, hogy mint valami külső cicomával takarjátok vele a nyers és ősi falási ösztön bűzös munkáját…
Mért, hát mért éltek… vagytok teremtve… Mért, mi mindnyájan, mért nem halunk meg!… Mért nem hűl ki a föld, hogy kihűljön rajta ez a nem… Minden állatok, férgek és élők között a legalacsonyabb és legalacsonyabb és legfélelmetesebb: ez a kettős arcú lény: az ember… Az ember: az egész emberi nem, ami csak van egy fél köbkilométer kockában elfér: óh, szüreteljen le a halál és préselje ki belőletek a lélek mustját…
Oh, ha most egy kívánságom, ha most teljesülne: csak ezt: Semmisüljetek meg!… Gyúljon ki a Mindenség s égjen és égjen és vesszen és tűnjön el, mint a megsült pondrók tömege az ember.
A szeme odameredt a vörösségre s a füle már hallotta a felvágó ordítást, ott távolabb az udvar másik végében lángok csaptak ki, égett a nagy csűr, amely a parasztok táncterme volt…
Dermedten állott s nézett, csak nézett és nem bírt kiáltani sem a rémülettől, csak állott s a lába gyökeret vert s csak nézte reszketve a rémületet, a nagy csűr tetején lángok csaptak ki, az eresz alatt jöttek ki a lángok s ő csak bámult és állott és nem merte ki sem gondolni, rémület, mi van, hogy mekkora szerencsétlenség, óh, iszonyú rémség.
Az éjszaka sötét volt, csillagos sötét, de már világos van és ordítás mindenfelé, hogy tűz van, tűz van és futnak a táncosok fehér ruhában a csűr felé és borzalom, a nádtetőn futkosnak, mintha apró tűzmacskák futnának ki a nádbunda alól és valami ordítás, valami nem emberi, irtózatos, és rettentő s kegyetlen és irtóztató, fordítsd el a szemed és úgy néz rá megdermedve, ez lázálom, ólomsúlyok, elfordulni nem lehet.
– Hétszázan vannak odabe!
– Vizet, vizet, vizet!
– Segítség!
– Nyissátok ki a kaput – s bentről az az üvöltés, mintha egy hang, egy tüdő, egy ezerfejű szörnyeteg másvilági ordítása volna, s itt fut a kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tűzesőnek s felkapaszkodik a lángoló csűrkapura, mit akar istenem, akkor csak a kapu, mint egy fal ledűl, kidűl, rászakad, alatta az ember, úristen, isten, százan a kapun, nagy embertömeg és egy pillanat alatt felnő, hogy lesz, isten, isten, mint egy ordító égő máglya egy irtóztató gomoly, emberi boglya, s aki lent is, ég, aki fent is, ég, nagy ég! egy sorra a másik, harmadik, századik, fel a kapunyílás tetejéig s ő felemeli két karját, száját kitátja, s néz s ordítani sem bír, a tüdeje lefojtva, lélegzeni sem bír, atyaisten, nagyisten, Isten. Körben emberek, urak, nők táncosok, mind körbe, bámul és remeg és a hegy ordít, üvölt a hegy, a hegyek megbődültek. És emberek szaladnak neki az üvöltő tömegnek s tépik, cibálják, húzzák a kazalt, kettészakítják, darabokba jön ki az ember, a lány, egyre nagyobb a hegy, s már egy lángban ég a csűr egy magas, lobogó, egyenes áldozati láng, föl, föl az égnek, istennek tetsző áldozati láng, óh, rettenetes, segítség, úúú, irgalom élet.
Ezt te kívántad. Betelt; átkozott, ezt te kívántad; ez a te dolgod. Égj bele magad!
S megindul, rohan, mintha súlya nem volna a lábának, csak lebeg s ott van és mellette egy égő legény zuhan le a magasból, magasan lobog a láng a feltartott karjain. «Ecsedre való vagyok» kiáltja, lezuhan, elhallgat, halott. Egy láng utána vonít és üvölt: Megéget a zsír! Úúú… Az emberzsír lánggal ég, bűz és irtóztató. Tépik a boglyát, ahogy érik, a bíró vonít «feleségem!» már fogja a karját, letapodják, odavan. S ő is ragad, egy kart, belekapaszkodik egy tátogó polipba és húzza, húzza, hanyatt esik, letérdel. Egy legény esik rá, égett arccal vigyorog, fel akar állani, nem bír, a lábába egy gyerek kapaszkodott, ennek semmi baja, szepegve áll odább, iszkol mint egy eb, ép bőrét viszi.
– Szerelmes isten, szerelmes isten… szerelmes isteeeenem.
– Miklós – sikoltja Margit és ő futva, engedelmesen a szerelmes szív isteni engedelmességével pattan vissza. Abban a pillanatban tűzcsóva röpül körülötte és nád és tűz omlik felülről, s mint disznóperzselés sistereg az emberi zsír. Ő csak vizet kap, amit dézsaszám öntenek a tűzbe s átázva tűz előtt, reszketve a hideg szélben, ami vadul csap bele a parázsba és magasan fölsepri a levegőbe, repíti a csóvát a szalmafedelű házak felett.
A lány összekulcsolt kézzel áll és remeg, a pap kitárja karját, hogy átölelje őt, a lány szemérme korlátot vet és ő kitárt karjait a tűz felé fordítja, mint egy kővé vált próféta néz a máglya felé, két karját magasra emeli, egy égő lány szökik ki a lángokból, hozzá rohan, karjába veti magát, mintha ezek a karok várnák, hörög s ott hal meg a karjain, irtóztató, a földre letenni, irtóztató.
– Gyehenna, halálbál, gyehenna, pokol.
És ezt te kívántad, te küldted így halálra az embert: ez hát a megváltás, ez a halál!… Óh, ember, őrült… halál…
Ököllel vágja homlokon magát, akkor újra hallja a sikoltást: Miklós! S most már nem tilos, átöleli a lányt, aki ájultan omlik reá. Az első ölelés, az első csók a világ szeme előtt. De ki látja, ki törődik vele.
