2. Prikk a kilincsre teszi a kezét.
2. Prikk a kilincsre teszi a kezét.
– Ez az én pillanatom! – gondolja. – Régen vártam már és egészen bizonyosan tudtam, hogy el fog következni. (No, no vén Prikk, talán nem is tudtad olyan egészen bizonyosan, inkább csak szeretted volna tudni! De ezen most nem töprengek, mert már észrevettem, hogy a töprengésből mindig csak szomorúság csöpög ki, abból pedig már éppen elég volt.) Hanem, annyi bizonyos, hogy pompás volna, ha most ide állnának elém glédába, eleven formában azok a téli esték, amelyeket csak kívülről vágyakozhattam ide be, hogy felrugdalhatnám őket!
De a régi téli esték nem jönnek el. Prikknek nincs kit felrugdalnia, diadalvágya összelapul, mint a megrepedt duda, és elkotródik. Prikk pedig nagy elhagyottságában végtelenül együgyű arcot vág. – A külső ajtó a nyomástól már benyílt és sörszagtól terhes konyhaillat ütötte meg az orrát. – Ohó! – mondja Prikk. – Ez az! Ez! Előre Prikk! Ugye, most nem zakatolsz, vén cséplőgép, hanem lágyan dudorászol, mint kisgyerek a dorombon!
