Nagy Zoltán: A bivaly
Lomha bús árnyék feketéll a napnak
Langalló fényén is, a dús mezőnek
Gyenge füvében.
Tikkadt pompáján szemem elfáradt már:
Engedd, hadd térjen pihenőre nyúgodt
Tompa szinedre.
Bölcs elnézéssel hagyod: untig hordják
Zöld, arany s mély kék ragyogó pompáját
Szép hiu pávák.
S reszket most tarkán a szivárvány fátyla
Alvó búdnak tó-tükörén, mely néz rám
Barna szemedből.
Roppant tested bús feketéllő súlyját;
Nyakad s fejed, mint hegedűé, keccsel
Hajlik előre.
Ős szelídség vált, elegyülve véled,
S bús lemondás zord, haragos szépsége
Benne szoborrá!
S néz, koromszín bronz, a mező csendjén el,
Zöld talapzatán a halomnak búsan
S csendesen állván.