Tóth Árpád: Óda az ifjú Caesarhoz
Gyűrűs úrkezed ím hajtani nyúlt komor
Vérszín orrliku mént ősi kocsink előtt,
Végzet nagy fekete lovát!
Kétoldalt szegi gyász cyprusa s árnyain
A Hórák aranyos köntöse elborúl
S táncuk zsibbadoz és alél!
Küld útadra riadt rémzajokat: rekedt
Kürt kurrog s a dühödt dob levegőt repeszt
Ám túlzúg ama néma zaj,
Rezgésével a lég megtelik és a fül
És a test myriád pórusa hallja mind:
Elhullt ifjak örök jaját!
Fényű homlokodon nem fedi az arany
Pánt még méla redők hűs vonalát, melyet
Gondok zord diadémja vág.
S gyengéd hajnali pír arcodon is: jövőd
Bíbor kelte ragyog rája szelíd tüzet:
Rád néz fényre sovár szemünk!
S halvány ajkaihoz édes arany szavú
Kürtöt, új örömöt, zengni szorítana,
Hadd nyomná el a tompa jajt!
Vinne fény mezején isteni nap felé,
Melytől nő a kalász s vídul az árva szív;
Oh már, míg ragyogón robogsz,
S immár oldja le bús vérdiszü mellvasát
S pálmát véve kemény marka a kard helyett
Békét zengjen a Háború is!