Nagy Lajos: Somlay Károly: Pusztai szellő
Nagy Lajos: Somlay Károly: Pusztai szellő
Novellás könyv. Falusi, tanyai parasztokról beszélnek a novellák. Sablonos bennük a parasztoknak, az ő életüknek, mindenféle dolguknak a nézése. A könyv egyes történetei anekdotaszerűek, hasonlatosak a parasztokról írt rengeteg mennyiségű „históriákhoz”, új elemekkel nem ékeskednek.
A történeteit népies nyelven mondja el az író, buzgó ismeretével a tájbeszédeknek, még buzgóbb mutogatásával ez ismeretnek, mintha legfőbb célja etnográfiai és nyelvi dokumentumok halmazba gyűjtése lenne. Így már az elindulásai, a nyilvánvaló szándékai, speciális és szűk matériája, a hangja, a külsőségekkel való bíbelődése is földre vonják az írót, annyira, hogy alacsonyan száll akkor is, amikor az emberek cselekvéseivel, történetük fejlesztéseivel, tetteik lelki motiválásával foglalkozik. A „Pusztai szellő” című novella például így kezdődik: „Madarat tolláról, embert a barátjáról lehet megismerni, a juhászt pedig a szamaráról.” Bizony, csaknem kötelező ígéret ez a nekiindulás arra, hogy az író mindvégig is gyalogszerrel fog ballagni.
Ugyanebből a darabból: „A juhász kitanulmányozta a csacsi egyéniségét és mert az okosabbik enged: alkalmazkodik is hozzája.” Igen egyszerű, mesélő, szinte gyermekies beszéd ez, melyet jóindulattal is nehéz túlértékelni. A példák persze nem önkényesen kikeresett részletek, hanem dús választékból találomra kikapottak, jellemzők.
Az egyszerű szándékok, a témakör, a figurák a hozzájuk való nyelven vannak papírra téve. Ez a nyelv tele van népies szavakkal, elnevezésekkel, speciális tárgyak helyi neveivel, szólásmódokkal, paraszti hasonlatokkal és képekkel. Ez a nyelv valamennyire erénye is az írónak, mert sokszavú, színes és szerető érdeklődésből fakadt az ismerése – de viszont hibája is, mert a parasztokról való régen konvencionálissá vált írásmódnak végsőkig fokozása az egyszerűsítés és irodalmasítás helyett.
