Ady Endre: És mégis kikiáltom
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szívverésem.
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jött elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.
Én avaromba rejtőn bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek.
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön.
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek.
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Óh, én boldog-bús kikiáltó sorsom.
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.