Füst Milán: Epilógus: O beata solitudo! • O sola beatitudo!
O sola beatitudo!
S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja egygyé,
Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt
S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől:
Csak mint a pap eddig: ki begombolkozva állig s ünnepélyesen
Dühvel, ordítva rázza az öklét, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal őrjöngve hazudoz:
Ámde torkom az összeszorúlt, hangom rekedt vala s félszegen
Hadonáztam erre-arra, kettős fájdalommal, hogy nem tudok szólani igazán:
Elhagyom barátaimat, szerelmesem is s egy igaz könyvvel a kezemben
A magánynak szentelem életemet!
Ó mily boldogság, ó mily boldogság lesz nékem s elmerülve, fájva
Emlékezni reád, hazug életemnek régen elmúlt szózatára!
S élvezni szépségeidet valódi költészet:
Segíts ó istenem, ki a paripáknak gyors lábakat adál s szárnyat a madárnak,
Ó segíts nékem is! Adj egy sziklát menekednem, ellágyúló szívet,
Síráshoz könnyeket, múltakhoz bágyadást:
Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől
S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma
Lélek kísérte el - s velük én is vacogva és félve,
(Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak
Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejeikkel:)
Ámde a halott az halkan sírt, -
Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el!
(Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, - derengett,)
Vegyék őt át a rossz hatalmak - múljon a kicsi fény emléke szeméből
Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé
S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szívét az alvó végtelen!
Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe:
Ó alvó fénynek örökkévalósága: végtelen!
Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál!
Ó semmisülés édessége: végtelen magány!
Ó hallgatásnak jól eső zenéje: emlékeket súgó!
Ó jóleső hang a fülnek: örökkévalóságé, búgó!
O beata solitudo!
O sola beatitudo!!!